Hegedűverseny (Beethoven)

Ludwig van Beethoven D-dúr hegedűversenye (op. 61.) 1806-ban készült, a komponista egyetlen e műfajban készült alkotása, „a hegedűversenyek fejedelme”, a klasszikus hegedűirodalom páratlan remeke.

Hegedűverseny
versenymű
Zeneszerző	Ludwig van Beethoven
Opusszám	op. 61.
Keletkezés	1806
Ajánlás	Stephan von Breuning
Ősbemutató	1806
Megjelenés	1808
Hangnem	D-dúr
Hangszerelés	1 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 2 fagott, 2 kürt, 2 trombita, üstdob, vonóskar
Időtartam	kb. 45 perc
Tételek	1. tétel – Allegro, ma non troppo 2. tétel – Larghetto 3. tétel – Rondo

A darab keletkezése

A hegedűversenyt Franz Clement, a korszak híres hegedűművésze rendelte meg Beethoventől. Ismerve Beethoven munkastílusát, hogy egyszerre több darabon is dolgozgat, ezért szelíd sürgetésként a bemutató időpontját is kitűzte, 1806. december 23-ára. Mindemellett rendszeresen meg is látogatta a zeneszerzőt, hogy ellenőrizze a munka haladását. Carl Czerny, a későbbi zongorista és zenepedagógus, Beethoven növendéke volt akkor, és ő számolt be arról, hogy mestere viszonylag gyorsan elkészült a hegedűversennyel – fejben –, de néhány vázlaton kívül nem jegyezte le. A bemutató úgy zajlott le a Theater an der Wien színháztermében, hogy Clement egyetlen zenekari próba nélkül, a frissen írt kottából játszotta le a hegedűversenyt. A korabeli zenészeknek, így Clementnek sem okozott problémát a „blattolás”, már csak azért sem, mert a gyakori látogatások révén ismerte a darab lényegét, és a zenekarok is hozzászoktak a próba nélküli játékhoz.

A bemutató sikert hozott a zeneszerző számára, a közönség lelkesedett, de a kritikusok és a szakmabeliek egy része túlságosan „újszerűnek” ítélte, Beethoven régi stílusát, az I. szimfónia és a megszokott darabok szellemiségét hiányolták.

A hegedűversenyt Beethoven később zongoraversennyé is átírta, ez azonban nem vált maradandóvá. A D-dúr hegedűverseny annyira a hegedű sajátosságaira épül, annyira anyagszerűen van megírva, hogy egyszerűen nem is válhatott mássá.

A zene

A versenymű dallamfűzésében népzenére emlékeztető elemeket fedezhetünk fel. A darab a korabeli hegedűsöktől komoly technikai képzettséget kívánt, ám komoly kihívást jelent napjaink „csak” virtuóz hegedűsei számára is, a hangszer mélyről fakadó, bensőséges hangjának megszólaltatása okán. Szerkesztésében fontos, hogy a zenekart és a szólistát egyenrangú szereppel ruházza fel, ugyanakkor a zenekari bevezető részek mégis kiemelik, előkészítik a magánszólam ünnepélyességét.

A hegedűverseny háromtételes:

1. Allegro, ma non troppo
2. Larghetto
3. Rondo

A szonátaformában megírt első tételben viszonylag hosszú, mintegy három perces zenekari bevezető készíti elő a hegedű belépését. Jellegzetes az indító öt üstdobütés alkalmazása a zenekari expozíció elején, ami a versenymű további részeiben is felidéződik, akár más hangszereken is. A hegedűszólam virtuóz menetekkel indít, amit a főtéma bemutatása követ. A melléktémát a zenekar szólaltatja meg a hegedű trillái alatt.

A második, lassú tétel is zenekari bevezetővel indul, alaptémája egyszerű, lírai, mindössze három hangból áll, ám ezt a hegedű a tétel során sohasem játssza el, egyszer mintegy körbeöleli, máskor mintha válaszolna rá. Az első tételben bemutatott pontozott ritmusképlet itt is megjelenik.

A zárótétel rondót a hegedű indítja, közvetlenül (attaca) a középső tétel kadenciája után, a zenekar pedig finoman követi. A többször visszatérő téma „vadászat” jellegű, 6/8-os ütemben. Fontos megjegyezni, hogy a zenekari kürtök itt is – mint végig a versenymű során – rendszeresen alátámasztják a hegedű szólamát.

Lásd még: Hegedűversenyek (kategórialap)

Források

• Molnár Antal: Ludwig van Beethoven: Hegedűverseny. A hét zeneműve, 1973/1. Zeneműkiadó, Budapest, 1973.
• Pándi Marianne: Hangversenykalauz II. – Versenyművek. Zeneműkiadó, Budapest, 1973.