Maori fafaragás
A maori fafaragás egy - a polinéz szigetvilág kultúrájából eredő - képzőművészeti ágazat; ezzel a faragási stílussal Új-Zélandon találkozhatunk.
Művészeti ágazat
szerkesztésTörténelmi és kulturális háttér
szerkesztésHasonlóan más vésésekhez, a maori fafaragás (whakairo rākau) is egy reduktív folyamat; a művész apránként fosztja meg az oda nem illő anyagtól a fát, hogy fölfedje a forma esszenciáját. A whakairo szó szerinti jelentése elenni/eltüntetni, az iro, azt jelenti kukac.
A whakairo egy ősi művészeti ágazat, amit nemzedékről nemzedékre adtak tovább. Sokkal azelőtt alakult ki, minthogy a maorik kialakították volna a saját írásrendszerüket. A faragás a törzsek whakapapaját (eredettörténet), identitásuk megteremtését, történelmi események rögzítését, hagyományaik és történeteik megőrzését jelentette. Ezt a hagyományt ma is őrzik, hogy életben tartsák és közvetítsék a maori tudást.
A faragáshoz fölhasznált anyagtípusok közül a két legkedveltebb a kauri és tōtara fákból származik. Az erdő ezen óriásait használják a legnagyobb kihívást jelentő munkálatokhoz, mint például házakhoz és wakakhoz (kenu).
A faragók állítják elő és óvják a szerkezeteket és épületeket a maraen (hagyományos māori találkozóhelyek), úgymint a waharoa (marae bejárata), a wharenui (imaházak), a pātaka (ételraktárak); waka; fegyverek; hangszerek; és szertartási tárgyak, mint például a waka huia (kincses ládák) és a tokotoko (a szónokok botjai). Mégis a faragott wharenui a whakairo művészeti csúcspontja és az áll a maori identitás középpontjában.
A faragási stílusok változatosan alakítják Aotearoa, Új-Zéland különböző területeit és hagyományosan a faragók saját törzsük szakembereitől tanulják meg a művészet fortélyait. Megannyi mai faragómester szerezte tudását a nemzeti fafaragó iskolában a Rotorua-i Új-Zélandi Māori Kézművesipari Intézményben,[1] mely segített a faragás újrafelvirágoztatásában és termékeny előállítója a wharenuiknak.
Fő alapanyagok
szerkesztésA maori faragás egyik jellegzetessége, hogy nem egy véletlenszerűen választott anyagra alkotnak. Főleg akkor lehet ez lényeges, amikor történelmi témájú alkotásokat vizsgálunk, ugyanis sokszor a fölhasznált alapanyagok is nagy jelentőséggel bírnak, ezért nem csupán a fa minősége számít.
A legelterjedtebb alapanyag a wharenui faragásban az őshonos tōtara fából származik. A poupou (nagy oszlopok) végét és az epat (wharenui végében található oszlopok) hagyományosan a földbe állították, tehát ehhez egy elnyűhetetlen faanyagból kellett őket készíteni. A tōtara strapabíró, ellenálló a farontó bogarakkal szemben, ugyanis olyan természetes olajokban gazdag, amik taszítják a kártevő rovarokat.
Mivel puhafa, így könnyen megmunkálható, ezért kiváltképp megfelel a gazdagon faragott wharenuihoz.
A matai a leggyakoribb fa a hangszerkészítésben, mert ez egy meglehetősen erős, szilárd fa. A matai annál keményebb, minél idősebb, gyenge nedvszívó képessége van és jó akusztikája.
Pāua
szerkesztésPāua (kaliforniai ehető kagyló) héjakat főként a part menti területek törzsei használnak a wharenuihoz. Mindemellett a maori faragás egy általános alapanyaga, főleg arra használják, hogy megvilágítsák a faragott ősök szemeit.
Régen a wharenui közepén tüzet raktak, hogy védjen a hideg ellen és a pāua visszaverte a tüzet, ezzel megvilágítva a szemeket és mesterséges fényt teremtve. Ezt a hatást pénzérmékkel is előállították. Hinemihi imaházban, ami a Mount Tarawera 1886-os kitörésekor elpusztult, például a faragások szemeiben levő arany souvereignek (angol font elődje) keltették a fény illúzióját.[2]
Kānuka és akeake
szerkesztésA kānuka és akeake fákból származó faanyagot taiaha (hosszúnyelű fegyverek) faragásához használták, habár különös erejének köszönhetően a legtöbb taiaha akeakeből készült. Mindkét fa edzhető tűzben, aminek következtében a fegyver összetömörödik, így a taiaha nehezebbé és az ellenség számára károsabbá válik.
Használt eszközök
szerkesztésTörténelmi változások az eszközhasználatban
szerkesztésA tokival (vésőkalapács) való faragás hagyományos művészetét a rotoruai Te Wānanga Whakairo Rākau o Aotearoa (Új-Zélandi Nemzeti Fafaragó Iskola) korai időszakában élesztették újra. 1927-ben az iskola első hallgatói olyan oktatóktól tanulhattak, akik csupán vésővel dolgoztak, kalapács nélkül, a testi erőre hagyatkozva.
Hat hónappal később, Sir Apirana Turupa Ngata,[3] akkori politikus és kimagasló maori vezető, a maori kultúra szenvedélyes támogatója megtekintette a diákok munkáit és megállapította, hogy túlszárnyalták oktatóikat. Habár zavarta, hogy a hallgatók nem használtak tokit. Mindez egy újabb oktató kereséséhez vezetett, ez az ember nem volt más, mint Eramiha Neke Kapua,[4] aki gyakorlatilag már visszavonult, viszont mégis elfogadta a felkérést, hogy tanítsa a diákokat. Ez a lépés bebiztosította, hogy a kalapácshasználat tovább éljen, és mind a mai napig támogatják a toki használatát a Nemzeti Fafaragó Iskolában.
Toki
szerkesztésA toki egy vésőkalapács fajta. Három fő toki típus létezik, és mindet másra használják. Ránézésre a tokik meglehetősen hasonlítanak egymásra, mégis más méretűek és súlyúak, továbbá vannak ívelt és egyenes fejűek. A faragás elején használt toki általában nagyobb; az általános toki egy kissé könnyebb; a toki, amit az aprólékos részletekhez használnak, pedig kisebb.
Egy tapasztalt faragó a testét használja, hogy nyomást gyakoroljon és a toki gyorsaságát manipulálja munka közben.
Whao
szerkesztésAmint az alapvető forma kialakult, a faragó előveszi a whao (véső) készletét, hogy összetettebbé, gazdagabbá tegye művét.
Sok különböző véső létezik és ezeknek is szintén meg van a maga egyedi célja.
A metszések jelentősége és típusai
szerkesztésKalapácsvágások
szerkesztésEgy rakás kalapácsvágás létezik és mindnek megvan a maga neve, ami arra utal, hogy milyen célt szolgál a farönk megformálásában.
A whakangau fába harapást, a ngaupae szemen keresztül vágást, a ngautu a szem menti vágást jelenti; a ngauwhakaheke a saroktól sarokig tartó átlós vágást jelenti.
A ngauwhakaheke vágás, amivel a lapos rönköt formázzák.
A vágások keresztezett csoportját tārainak hívják. Ezek a vágások a tārai wakaból, avagy kenuk készítéséből eredeztethetőek. Ugyanezeket a vágásokat használják a faragás egyéb területein ma is.
Vésővágások
szerkesztésA vésőt a mintázatok és a stílus aprólékosabb kidolgozásához használják. Különféle vágástípusok léteznek, de túlnyomóan a haehaet használják, aminek a jelentése bevágás. Ennek a vágástípusnak a múltja az ősi gyászszertartások hagyományaiban rejlik, mikor a gyászoló hozzátartozók saját bőrüket és húsukat vágták be. Ez a sebzésfajta fontos szerepet játszott a maori társadalomban és az egyik legnagyobb szintű tiszteletnyújtásnak tekintették, amit valaha kaphat egy ember halála után.
Számos egyéb vágástípus létezik, amely segítségével a faragó földíszítheti faragását, és amellyel közvetítheti a faragó által bemutatott történetet.
Mondavilágban
szerkesztésA maori irodalom egy kifejezetten újkeletű dolog; ha az írásos emlékekre kell hagyatkoznunk a maori kultúra bizonyos szegmenseiben, akkor bizony csalódni fogunk. Ezért fontos megemlíteni a mondákat, bármilyen maori kulturális örökségről beszélünk. Számos tradicionális történet őrzi a faragás művészetének eredetét, mindközül az egyik legismertebb a Ruatepupuke (Rua) fölfedezésének tulajdonítható.
Manuruhi, Rua fia, imádott halat enni, ezért Manuruhi egy erős horgot kért apjától, hogy egy nagy fogással térhessen haza. Rua odaadta neki a horgot, de a három következő feltételt szabta ki hozzá: ne halássz egyedül; mindig dobd vissza az első halat; és csak annyit vegyél el, amennyire szükséged van.
Azonban Manuruhi nem fogadta meg szavait, ezért dédnagyapjának, Tangaroanak, a tenger istenségének fogságába esett, aki Manuruhit tekotekoként (orom figura) helyezte tengeralatti faragott házára, minek neve Huiteanaui volt.
Rua, Manuruhi után kutatva alámerült a tengerben, ahol fia halászott. Megérkezett Tangaroa házához, ahol meglepődve konstatálta, hogy a faragások beszélgetnek egymással. Másnap Rua elhatározta, hogy megtámadja őket. Elhozta a mahaun (tornác) levő faragásokat és már néma fiát a házoromról, majd porig égette a házat.
Az alakok, amiket elhozott, váltak a faragók modelljeivé, és mind a mai napig a faragványok nem tudnak beszélni. Mégis a legjobb szobrok hatásosan kommunikálnak a szépen kivitelezett alakokon, szimbólumokon és tervezésen keresztül.
A faragások értelmezése
szerkesztésAz esztétikai megjelenésen és a szánt funkción kívül egy maori fafaragás egy történetet oszt meg velünk. Ez szólhat egy bizonyos személyről, vagy egy csoportról; talán egy általános ábrázolást ad az emberről, vagy akár hivatkozik egy konkrét eseményre, amiről az adott illető ismert. A faragás még bemutathat egy őst vagy pár generációt leszármazottaikkal.
Mint ahogy a múltban a szájhagyomány, úgy a faragók is megőrizték az utókor számára őseiknek egyes adottságait és hőstetteit. Egy törzs történelmének, történeteinek és szimbolizmusának teljeskörű ismerete szükséges a faragványok igazi megértéséhez. Habár létezik egy pár általános föltétel, ami segítséget nyújthat számunkra a maori faragások olvasásához és tisztánlátáshoz.
Bizonyos faragások természetesek, míg mások stilizáltabbaknak hatnak. A faragásokra tekintve bonyolultságuk, összetettségük szembeötlő, ahogyan a különböző jellemvonások és a mögöttük rejlő jelentések is.
Kontextus
szerkesztésElőször is az összefüggéseket érdemes szemrevételezni:
● Hol van a faragás? Mely törzs területén található?
● Mi a funkciója? Része egy találkozóhelynek, pātaka vagy waka, esetleg egy taonga (kincs) más formája?
● A faragás egy nagyobb mű részét képezi?
● Milyen súlyt fektet a törzsi jelenlétre – esetleg van valami módja, miképp a törzs történeteit és emlékeit bemutatja?
● Van-e esetleg más faragás is a környéken, amely a történet egyéb részeit is elmeséli?
Tartalom
szerkesztésFej
szerkesztés● A szemek fürkészőek, levertek, vagy merengőek?
● Nagy szája van a faragványnak, ami tükrözi, hogy a személy közösségi ember volt? Vagy éppenséggel kisebb, ami a szerénységére utal?
● Jelentős a nyelv, ami azt tükrözné, hogy az ember beszédes, nagy tudású volt? A nagy száj és nyelv jelentheti, hogy akiről mintázták, az nagy szónok lehetett.
Vállak
szerkesztésA nagy, széles vállak az erőt jelentik, esetleg azt jelzik, hogy az ember kiemelkedő harcos, kertész vagy halász volt.
Karok és kézfejek
szerkesztés● Hogyan tartják az emberek a kezüket?
● Karjuk keresztezi a hasukat, vagy mellkasukat, feltehetően védelmezve a testüket?
● Láthatunk fegyvert a kezükben?
Egyéb ábrák
szerkesztés● Látunk-e kisebb figurákat a fő alak lábai között, mutatva ezzel, hogy azok a leszármazottai?
● Van-e egyéb más elem a fő alak körül, úgymint gyíkok, halak, vagy más egyéb dolog, ami helyi érdekeltségű történetre utalna? Például az ősi időkben egy gyík lehetett a gonosz, vagy halál jelképe.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ NZMACI. [2019. november 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. január 28.)
- ↑ Hinemihi pusztulása. (Hozzáférés: 2020. január 29.)
- ↑ Ngata a Britannican. (Hozzáférés: 2020. január 29.)
- ↑ Eramiha Neke Kapua életrajza. (Hozzáférés: 2020. január 29.)
További információk
szerkesztés- Carved Histories: Rotorua Ngati Tarawhai Woodcarving (Auckland University Press, N. Roger 2001.)
- Maori Carving: The Art of Recording Maori History (Huia Publishers, New Zealand Maori Arts and Crafts Institute, 2016.)
- Te toi whakairo : The art of Maori carving (HM Mead, 1986.)