Pángermanizmus
A pángermanizmus egy etnikai alapú ideológiai-politikai pánmozgalom, amelynek célja minden német vagy germán nyelvű nép egy államban való egyesítése.[1][2]
Egyes hívei csak a közép-európai német nyelvű népek egyesülését támogatták. Tágabb értelemben a pángermanizmus túlmutat a német nyelvű népeken és minden germán népet magába foglal.[3]
Történet
szerkesztésA mozgalom gyökerei az I. Napóleon elleni felszabadító háborúk (1813–15) által ösztönzött német egyesülési vágyban gyökereznek, és olyan korai német nacionalisták hirdették, mint Friedrich Ludwig Jahn és Ernst Moritz Arndt.[1] A Grossdeutschland (Nagy-Németország) megoldás hívei az osztrák birodalom németjeit is egy nagy birodalomban akarták egyesíteni, míg mások más germán népeket, így a skandinávokat is.
A 19. század közepén az egyes német nyelvű államokban és a két legerősebb német államban, Poroszországban és Ausztriában is jelentős erőfeszítések történtek egy nagy német nemzetállam felé.
Az északnémet Otto von Bismarck politikai vezetésével aztán végre megvalósult a „kis-német megoldás”. 1871-ben megalakult a Német Birodalom. Ezt követte I. Vilmos német császárrá koronázása. Sok etnikai német (akkoriban általában "Volksdeutsche" néven emlegették a "birodalmi németekkel" együtt) továbbra is az új Német Birodalmon kívül élt. A másik „német” uralkodó a Habsburg császár volt Bécsben. Így egyelőre szó sem lehetett egyetlen „nagy-német császárról”.
II. Vilmos császár 1888-as trónra lépésével Németország kezdett a világpolitika felé fordulni, egy olyan területi és gazdasági terjeszkedés felé, amely a Brit Birodalomhoz hasonló német gyarmatbirodalmat kívánt létrehozni.[2] Ugyanakkor Arthur de Gobineau és Houston S. Chamberlain fajelmélete igazolta a pángermanizmust.[2]
Az egyik első pángermán szervezet az 1891-ben Berlinben alapított Általános Német Szövetség volt, amely 1894-ben újraalapult, és a Pánnémet Szövetség nevet kapta.[2] Céljai között szerepelt a német nép népszerűsítése Európában és a tengerentúlon, a német érdekek védelme külföldön és a német gyarmati politika támogatása.[2] Másrészt Svájc, Hollandia, Luxemburg, Belgium, valamint keleten Lengyelország és a balti államok a német birodalomba való beolvasztása nem volt a hivatalos program része, még akkor sem, ha sokan támogatták az ilyen elképzeléseket.[2] A pángermanizmusnak azonban csekély visszhangja volt a német nyelvű Svájcban.[2]
A pángermanizmus hívei különösen azután váltak hangossá, hogy Németország elvesztette az első világháborút.[4] A versailles-i békeszerződés értelmében Németország mérete jelentősen csökkent. Elzász-Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, míg az Osztrák–Magyar Monarchia feloszlott.
A felemelkedő nemzetiszocializmus magába szívta a pángermanizmus ideológiáját. Ausztria bekebelezése és Csehszlovákia német nyelvű részeinek 1938-as annektálása, továbbá a második világháború alatti európai német hódítások révén Adolf Hitlernek egy időre csaknem sikerült megvalósítania a pánnémet programot.[4]
A második világháború végén Németország veresége egyben a pángermanizmus végét is jelentette.[2]
További információk
szerkesztés- Hangay Oktáv: A pángermán egyesületek és működésük; Gámán Ny., Kolozsvár, 1900 (Harcz a magyarságért. Röpiratok)
- Tokody Gyula: Ausztria-Magyarország a Pángermán Szövetség (Alldeutscher Verband) világuralmi terveiben. 1890–1918; Akadémiai, Budapest, 1963
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ a b Pan-Germanism | German Nationalism, Imperialism & Expansionism | Britannica (angol nyelven). www.britannica.com. (Hozzáférés: 2024. szeptember 18.)
- ↑ a b c d e f g h Pangermanismus // Historisches Lexikon der Schweiz. (Hozzáférés: 2024)
- ↑ Frank Ludwig Schäfer: Juristische Germanistik: eine Geschichte der Wissenschaft vom einheimischen Privatrecht. (Juristische Abhandlungen. Band 51). 2008, ISBN 978-3-465-03590-9, S. 291.
- ↑ a b Pan-Germanism | Encyclopedia.com. www.encyclopedia.com. (Hozzáférés: 2024. szeptember 18.)