Wikipédia

Pingvinalakúak

madárrend
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. augusztus 1.

A pingvinalakúak (Sphenisciformes) a Madarak (Aves) osztályának egyik rendje, melybe csak egyetlenegy család, a pingvinfélék (Spheniscidae) tartozik.

Pingvinalakúak
Evolúciós időszak: Paleocén – jelen
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Passerea
Csoport: Ardeae
Csoport: Aequornithes
Rend: Pingvinalakúak (Sphenisciformes)
Sharpe, 1891
Család: Pingvinfélék (Spheniscidae)
Bonaparte, 1831
Elterjedés
Elterjedési területük
Elterjedési területük
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Pingvinalakúak témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pingvinalakúak témájú kategóriát.

2014-ben 48 jellegzetes madárfajnak feltérképezték a teljes genomját, köztük a pingvinét és a viharmadár nevű testvértaxonját;[1] ebből a kutatásból kitudódott, hogy e két madárrend körülbelül 60 millió évvel ezelőtt vált szét (95% CI, 56.8-62.7).[2] A pingvinalakúak és a viharmadár-alakúak (Procellariiformes) alkotják az úgynevezett Austrodyptornithes csoportot.

Előfordulásuk

szerkesztés

Szinte kizárólag a Föld déli féltekéjén élnek, többnyire Dél-Amerika mérsékelt övi partvidékén és a környező szigeteken. Két fajuk az Antarktisz partvidékén telepedett meg. A hideg tengeráramlatokkal jóval északabbra is eljutnak: több fajuk a szubtrópusokon, sőt, egy az Egyenlítő vidékén honos.

Megjelenésük, felépítésük

szerkesztés

A pingvinek különös testalkatú madarak. A legnagyobb pingvinféle 115 centiméter, a legkisebb csak 40 centiméter magas. Mivel sarló alakú, hegyes szárnyukat a repüléshez hasonló módon – bár a levegő helyett a vízben történő helyváltoztatáshoz, úszáshoz – használják, mellcsonti tarajuk nem redukálódott úgy, mint például a futómadaraké: a tarajon és a széles lapockán hatalmas izmok tapadnak. Szárnyuk jobban hasonlít a halak vagy a delfinek uszonyára, mint más madarak szárnyára: a durva, lapos evezőfelülethez a rövid és széles szárnycsontok adnak vázat. Négyujjú, rövid, durva úszóhártyás lábuk annyira hátul van, hogy a szárazon csaknem egyenesen állnak. Nincs térdük, ezért nem tudnak ülni. Mivel nem tudnak ülni, állva, a farkukra támaszkodva pihennek – éppen ezért farktollaik merevek, mint a harkály hasonló funkciót ellátó farktollai. Rövid farkuk általában 32 tollú.

Csőrük egyenes, oldalról összenyomott.

Orsó alakú testük a szárazon nehézkes, viszont a víz alatt rendkívül áramvonalas. A közegellenállás csökkentését szolgálják rövid, lapos, testük teljes felületén növő tollaik is. Ez a tollazat a hőt rosszul szigeteli, ezért a pingvinek bőre alatt vastag zsírréteg van. A tollak a zsírréteg alól erednek. Szárnyukon nem nőnek evezőtollak.

Hasuk fehér, hátuk fekete.

Csontjaikban a velő olajos.

Életmódjuk

szerkesztés

Minden más madárnál jobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Idejük java részét a vízben töltik, ahol halakat, tintahalakat és rákokat (krillt) fognak maguknak, esetenként 20 m-nél is mélyebbre merülve. Szárnyuk csak a vízben evezésre alkalmas, repülni nem tudnak vele. Másodpercenként kettőt-hármat is csapva a víz alatt hajtják magukat előre, mintha ott repülnének – a leggyorsabban úszó pingvinek sebessége eléri a 36 km/h-t. Eközben az e célokra átalakult lábukkal kormányoznak, illetve fékeznek. Úszásuk leginkább a delfinfélékéhez hasonlít, és azokhoz hasonlóan időnként ki is szökkennek a vízből. Az aranytollú pingvin, amely éppen e szokásáról kapta a nevét, akár 1,5 méter magas parti sziklákra is ki tud így ugrani.

A szárazföldön kiegyenesedett testtartással, totyogva, de meglehetősen gyorsan haladnak. A törmeléklejtőkön akár 300 m magasra is felkapaszkodhatnak. Jeges felszíneken hasra fekszenek, és magukat a szárnyukkal hajtva csúsznak.

Annak érdekében, hogy vedléskor a kihulló tollak helyén maradó lukak ne rontsák hőszigetelésüket, az új tollak előbb kezdenek el nőni, és valósággal kitolják maguk elől a régieket. A tollváltás ideje néhány hét, és a madár számára igen megerőltető.

Szárnyukat nem tudják se teljesen kinyújtani, se teljesen összehajtani.

Sajátos színösszeállításuk a vízben jól álcázza őket: alulról a halak a víz felszínéhez hasonlónak látják fehér hasukat, fekete hátuk pedig a tengerfenék színébe olvad be, így a felettük úszó ragadozók (pl. a leopárdfóka) kevésbé veszik észre őket.

A szaporodási időszakban a költőhely és a tenger között ingáznak. Egyébként a tengereken töltik szabad idejüket, szigeteken (esetleg jégtáblákon) pihennek meg.

Telepesen fészkelő madarak; a fészekszomszédok tollazatuk apró sajátosságairól felismerik egymást. Ezt több fajnál a fejen növő dísztollak is elősegítik. Többségük (a király- és a császárpingvin kivételével) kettő, legfeljebb három tojást rak. Kicsinyeik pelyhesek és fészeklakók. Fészkeiket meglehetősen szegényesen, növényekkel bélelik ki.

A szárazföldön természetes ellenségük alig akad, csak a halfarkasok, a tokoscsőrű madarak és az óriás viharmadarak fosztják ki időnként fészkeiket. A vízben fő ellenségeik a fókák (különösen a leopárdfóka) és a fogascetek.

Természetvédelmi helyzetük

szerkesztés
 
Királypingvin (Aptenodytes patagonicus)

Az ember régebben vadászta, húsát, zsírját és bőrét egyaránt feldolgozta, sőt az ürülékét, a tengerpartokon felhalmozódott pingvinguanót is kitermelte. Így például a Macquarie-szigeten hosszú évtizedekig mintegy évi 150 ezer pingvint vertek agyon, hogy pingvinolajat főzzenek zsírjukból – ráadásul behurcolták a szigetekre a fészkeket kifosztó vándorpatkányt is.

Délnyugat-Afrikában tojásaikat ínyencségként fogyasztották.

A tengeri olajszennyezések veszélyesek rájuk, mert a tollaikra rakódó olajréteg rontja hőszigetelésüket. Szakszerű kezeléssel a pingvinek az olajtól megtisztíthatók.[3]

Globális felmelegedés

szerkesztés

A globális felmelegedés eltérően hat rájuk: a galápagosi pingvin élőhelyét például veszélyezteti, a királypingvint viszont a sziklás partok terjeszkedésével új élőhelyekhez juttatja.

Rendszertani besorolásuk és kifejlődésük

szerkesztés

Egyes, újabb kutatások arra utalnak,[4][5] hogy filogenetikus taxonnév Spheniscinae, mely a modern pingvineket foglalja össze, tulajdonképpen Spheniscidae-ként kéne használni. Továbbá a Sphenisciformes nevű filogenetikus taxonnevet egy röpképtelen gyűjtőtaxonná állítanák át, melynek új neve Pansphenisciformes lenne, ez pedig ugyanazt a szerepet játszaná, mint a Linné-féle Sphenisciformes; azzal a különbséggel, hogy beléje helyeznék az összes repülésre is képes kezdetleges „előpingvint” is – azokat is, amelyeket, csak ezután fedeznének fel.[5] De mivel a pingvinféléken belül a különböző alcsaládok rokonsági kapcsolatai még nem tisztázódtak, sőt a pingvinalakúak pontos helye sem ismert a madarak családfáján, a szócikkben használt rendszerezés a Linné-féle felállítást követi.

Törzsfejlődésük már nagyon régen különvált a madarak többi rendjétől; az első pingvinfélék maradványai a harmadkorból kerültek elő; egy nemük (az Anthropornis) közel emberméretű volt.

A pingvinek törzsfejlődését már sokan kutatták, 2005-ig pedig számos írás készült e tárgyról. A pingvin kövületek eléggé töredékesek, azonban a csontok mérete nagy változatosságra hagy következtetni, az apró fajoktól kezdve, az emberméretükig. A kutatóknak sikerült biogeográfiailag megalkotni a fejlődésük menetét. Sőt a modern nemek evolúciója manapság már majdnem teljesen tisztázott.[4][6][7][8]

A kezdetleges pingvinnek a kréta–tercier kihalási esemény után jelentek meg, valahol Új-Zélandtól délre és az antarktiszi Marie Byrd Land környékén.[4] A lemeztektonika miatt manapság e két terület, körülbelül 4000 kilométerre van egymástól, de akkortájt, csak 1500 kilométer volt köztük. A mai pingvinek legújabb közös őse és az ők testvérkládjuk, valamikor a campaniai-maastrichti kréta időszaki korszakok határán élhetett, körülbelül 70-68 millió évvel ezelőtt. Habár kövületek az eredeti őstől még nem kerültek elő, annyi biztos, hogy a kréta időszak végén – habár nem is úgy néztek ki, mint a mai fajok -, a pingvinek csoportja már jól elkülönült a többi madártól. Mivel ekkortájt a világ egy nagymértékű kihalási eseményen ment keresztül, nagy a valószínűsége annak, hogy a pingvinek ekkori ősei még röpképesek voltak – repülő madarak könnyebben rátalálnak a szűkös táplálékforrásra, mint a röpképtelenek.

Rendszerezésük

szerkesztés
 
Bóbitás pingvin vagy makarónipingvin (Eudyptes chrysolophus)
 
Pápaszemes pingvin (Spheniscus demersus), Boulders Beach, Dél-afrika

A családba négy alcsalád tartozik, viszont ezekből három már csak fosszilis állapotban. Az egyetlen recens alcsaládba, az úgynevezett Spheniscinaeba tartozik az összes ma élő faj. A modern pingvinfajok igazi száma rendszerezőtől függően változó; de általában 18-20 faj körül forog. Egyesek szerint a fehérszárnyú pingvin (Eudyptula albosignata) önálló fajt képez, míg mások a kék pingvin (Eudyptula minor) alfajának vélik, Eudyptula minor albosignata név alatt.[9][10] Ezen kívül más pingvinek helyzete is eléggé bonyolult.[11] A kutatók még nem tudják, hogy a Royal-pingvin (Eudyptes schlegeli) a bóbitás pingvinnek (Eudyptes chrysolophus) egy színváltozata-e; és hogy az aranytollú pingvinnek (Eudyptes chrysocome) vannak-e alfajai, vagy mindegyikük egy külön faj.

Akárhogy is legyen, Marples (1962),[12] Acosta Hospitaleche (2004),[13] és Ksepka et al. (2006).[4] kutatók rendszerezése alapján a Spheniscinae alcsaládban 6 madárnem és 22 faj van (ezekből 2 kihalt és 1 bizonytalan helyzetű):

  • Incertae sedis, azaz bizonytalan helyzetűek (az alábbi nemek nincsenek alcsaládokba foglalva, vagy a pingvinalakúak között bazálisnak számítanak):
    • Waimanu – bazális (középső-késő paleocén)
    • Perudyptes (középső eocén; Atacama-sivatag, Peru) – bazális?
    • Spheniscidae gen. et sp. indet. CADIC P 21 (Leticia középső eocén; Punta Torcida, Argentína)[5]
    • Delphinornis (középső/késő eocén? – kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika) – Palaeeudyptinae, bazális, új alcsalád 1?
    • Marambiornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika) – Palaeeudyptinae, bazális, új alcsalád 1?
    • Mesetaornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika) – Palaeeudyptinae, bazális, új alcsalád 1?
    • Tonniornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika)
    • Wimanornis (késő eocén –? kora oligocén; Seymour-sziget, Antarktika)
    • Duntroonornis (késő oligocén; Otago, Új-Zéland) – talán Spheniscinae
    • Korora (késő oligocén; Dél-Canterbury, Új-Zéland)
    • Kairuku (késő oligocén; Kelet-South Island, Új-Zéland)
    • Platydyptes (késő oligocén; Új-Zéland) – talán nem monofiletikus csoport; Palaeeudyptinae, Paraptenodytinae vagy új alcsalád?[14]
    • Spheniscidae gen. et sp. indet. (késő oligocén/kora miocén; Hakataramea, Új-Zéland)[6]
    • Madrynornis (Puerto Madryn késő miocén; Argentína) – talán Spheniscinae
    • Pseudaptenodytes (késő miocén/kora pliocén)
    • Dege (kora pliocén; Dél-Afrika) – talán Spheniscinae
    • Marplesornis (kora pliocén) – talán Spheniscinae
    • Nucleornis (kora pliocén; Duinfontain, Dél-Afrika) – talán Spheniscinae
    • Tereingaornis (középső pliocén; Új-Zéland)
    • Inguza (késő pliocén) – talán Spheniscinae; korábban Spheniscus predemersus
    • Palaeoapterodytes (késő oligocén/kora miocén; Argentína)
    • Kumimanu

A kora oligocén korszakban élt Cruschedula revola Ameghino, 1899 nevű madarat, korábban pingvinalakúnak tartották, azonban 1943-ban a holotípus újravizsgálása után áthelyezték a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába.[15] Az 1980-ban végzett további kutatások, ezt az áthelyezett taxont a madarakon belül incertae sedis – bizonytalan helyzetű státuszra tette, azaz még a rendje sem ismert ennek a madárnak.[16]

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ doi:10.1126/science.1253451
  2. ↑ doi:10.1186/2047-217X-3-27
  3. ↑ National Geographic Magyarország 2006. május 15-i cikke tengeri olajszennyezés áldozatául esett pingvinekről
  4. ↑ a b c d Ksepka, D. T. B., Sara; Giannini, Norberto P; (2006). „The phylogeny of the living and fossil Sphenisciformes (penguins)”. Cladistics 22 (5), 412–441. o. DOI:10.1111/j.1096-0031.2006.00116.x. 
  5. ↑ a b c Clarke, Julia A.; Olivero, Eduardo B. & Puerta, Pablo (2003). „Description of the earliest fossil penguin from South America and first Paleogene vertebrate locality of Tierra Del Fuego, Argentina”. American Museum novitates 3423, 1–18. o. [2007. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:<0001:dotefp>2.0.co;2 10.1206/0003-0082(2003)423<0001:dotefp>2.0.co;2. ISSN 0003-0082. (Hozzáférés: 2015. június 15.) 
  6. ↑ a b (2006) „Multiple gene evidence for expansion of extant penguins out of Antarctica due to global cooling”. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences 273 (1582), 11–7. o. DOI:10.1098/rspb.2005.3260. PMID 16519228. PMC 1560011. 
  7. ↑ doi:10.1111/j.1096-0031.2005.00065.x
  8. ↑ doi:10.1093/molbev/msj124
  9. ↑ Williams
  10. ↑ Davis; Lloyd S. & Renner; M. (1995). Penguins. London: T & A D Poyser. ISBN 0-7136-6550-5
  11. ↑ Banks, Jonathan C.; Mitchell, Anthony D.; Waas, Joseph R. & Paterson, Adrian M. (2002). „An unexpected pattern of molecular divergence within the blue penguin (Eudyptula minor) complex”. Notornis 49 (1), 29–38. o. [2007. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. június 15.) 
  12. ↑ Marples, B. J. (1962): Observations on the history of penguins. In: Leeper, G. W. (ed.), The evolution of living organisms. Melbourne, Melbourne University Press. pp. 408–416.
  13. ↑ (spanyolul) Acosta Hospitaleche, Carolina (2004) Los pingüinos (Aves, Sphenisciformes) fósiles de Patagonia. Sistemática, biogeografía y evolución. Doctoral thesis, Department of Natural Sciences and Museum, Universidad Nacional de La Plata. La Plata, Argentina.
  14. ↑ Platydyptes novaezealandiae; holotype. Collections Online. Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa. (Hozzáférés: 2010. július 16.)
  15. ↑ Simpson, G.G. (1946). „Fossil penguins”. Bulletin of the American Museum of Natural History 81. 
  16. ↑ (1985) „Faunal Turnover in South American Fossil Avifaunas: The Insufficiencies of the Fossil Record”. Evolution 39 (5), 1174–1177. o. [2009. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/2408747. JSTOR 2408747. (Hozzáférés: 2015. szeptember 2.) 

Források

szerkesztés

Fordítás

szerkesztés
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Penguin című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wiki.x.io/w/index.php?title=Pingvinalakúak&oldid=27329701”