Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2023-32-1
Az „f → h” hangváltozás a spanyol nyelv egyik legfeltűnőbb sajátossága, amelyben – meghatározott fonológiai környezetben – a latin eredetű szókezdő F- hehezetté alakult, majd eltűnt a sztenderd nyelvváltozatokban (viszont néhány szóban ma is ejtik Andalúzia és Közép-Amerika egyes részein, illetve a keleti asztúriai nyelvjárásokban); helyét ma néma h- őrzi a helyesírásban.
Kasztíliában (beleértve a mai La Rioja tartományt is) a legkorábbi dokumentáció, amely az /f/ > /h/ átalakulásról vagy az /f/ elvesztéséről tanúskodik, a 9. századból származik. Az egyik ilyen, 863-ból való dokumentumban a latin FORTICIUS név Ortiço alakban szerepel, majd egy későbbi 927-es dokumentumban Hortiço írásmóddal fordul elő. A 11. századtól az előfordulások száma növekszik, és nemcsak Kasztília területéről, hanem más területekről is. Mint a példákból látható, mivel a változás már írásban is megjelent, a beszédben már jóval előbb bekövetkezhetett.
E hangváltozás szintén megtalálható az okcitán nyelv gascon dialektusában, a szárd nyelv legarchaikusabb, nuorói dialektusának középső változataiban, elszórtan bizonyos itáliai dialektusokban, valamint az isztrorománban, azonban a spanyol az egyetlen jelentősebb nyelv, ahol ez állandósult és bekerült a sztenderd irodalmi változatba.