Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2024-29-1
A császárkori Róma pénzverdéinek szervezetéről, működéséről keveset lehet tudni. Mindössze néhány feliratos emlék, illetve domborműves ábrázolás áll rendelkezésre ahhoz, hogy a pénzverde működésének fázisait legalább nagy vonalakban rekonstruálni lehessen.
A Római Birodalomban kezdetben – hasonlóan az ókor több más államához – nem volt a szó mai értelmében vett pénzverésről, a nemesfémeket egyszerűen a súlyuk alapján mérték. Később a fémeket egységes tömbökbe öntötték, hogy a cserekereskedelmet ezzel is megkönnyítsék. Az első, mai értelemben vett érem szintén öntött volt, a Kr. e. 5. században készült. Mintegy száz évvel később áttértek a mai értelemben vett pénzverésre, amely egyben az érmék nagy tömegben való előállítását is megkönnyítette. A római bronzpénz a köztársaság korában az as és a sestertius volt, az ezüstből vert denarius, illetve az előlapon értékjelzéssel ellátott (XL, illetve LX as) aureus a Kr. e. 3. század elején jelent meg. Ez a rendszer a császárkor első századáig, Diocletianus pénzreformjáig nagyjából változatlan maradt, később Nagy Konstantin vezette be a bronz váltópénzeket, illetve a fél- és negyed súlyú aranypénzeket.
A római pénzverdei munkások élén csoportvezetők és azok helyettesei álltak, az egyes munkacsoportok külön vezetővel bírtak. A pénzverdéknek külön részében végezték a veréshez szükséges előmunkálatokat: fémolvasztás, az éremlapkák előkészítése stb. Az officina másik részében dolgoztak a verőtöveket véső és magát az éremverést végző munkások. Ezek a signator, a suppostor, a malliator és a scalptor nevű dolgozók voltak. A signator feladata a verőtövek vésése volt. A sculptor munkaköre is hasonló volt, de az ókori forrásokban ez az elnevezés a szobrászat, illetve a gemmavésés kapcsán is előfordul. A suppositor a felizzított fémlapkát helyezte az alsó és felső verőtő közé, s a malliator feladata volt kalapáccsal ráütni a felső verőtőre.