Simó Géza

Simó Géza (Etéd, 1870. március 7. – Marosvásárhely, 1946. február 26.) erdélyi magyar közíró, tanár, népnevelő, kommunista politikus.

Simó Géza
Született	1870. március 7. Etéd
Elhunyt	1946. február 26. (75 évesen) Marosvásárhely
Nemzetisége	magyar
Foglalkozása	tanár, népnevelő, kommunista politikus
Sablon • Wikidata • Segítség

Életútja, munkássága

Szegényparaszti családból származott. Szolgadiákként végezte el a gimnáziumot, kiváló tanulmányi eredménnyel. Tanítói diplomáját a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjében, tanári diplomáját Budapesten szerezte.

Első tanítói állása Magyargyerőmonostoron, első tanári állása a szlovák Iglón volt. 1903-1912 között Titelen tanított. Igló szlovák és Titel szerb nemzetiségi vidékein összeütközött a nemzeti elnyomással. Állást foglalt a nemzetiségek jogai mellett, védelmébe vette anyanyelvük szabad használatát. Titelen Néptanácsot szervezett a szegény dolgozók orvosi, adóügyi, jogi támogatására. Népkönyvtárat és dalárdát alapított. Szerkesztette a Titel és Vidéke c. lapot. Emiatt büntetésből Marosvásárhelyre helyezték át.

Betűvetésre tanította az írástudatlanokat, a szegény sorsú tanulóknak ingyenes tankönyvakciókat és étkeztetést szervezett. Az első világháború alatt három iskolában helyettesítette hadba vonult fiatalabb tanártársait, és intézte anyagi ügyeiket. Női ipari és gazdasági tanfolyamokat szervezett. A munkásság egyik vezető képviselője volt az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom marosvásárhelyi Nemzeti Tanácsában, mely magáévá tette a nemzetek önrendelkezésének elvét. Erdély Romániához csatolásakor feleségével, Mátyás Emma tanítónővel együtt megtagadta, hogy felesküdjön Ferdinánd román királyra. Emiatt mindketten elvesztették az állásukat, és jövedelem nélkül maradtak öt kisgyermekükkel: Gyulával, Bélával, Irénnel, Gézával, Arankával.

1919-ben letartóztatták a március 15-i megemlékezés megszervezéséért. 1920 októberében letette ugyan a hivatali esküt, és visszakapta tanári állását, de rá egy hónapra megint elveszítette, mert részt vett az októberi általános sztrájk megszervezésében, és mozgósította rá a diákságot, hogy vállaljon szolidaritást a munkások harcával. Ezt követően egész életét a dolgozók érdekeinek szentelte, az erdélyi munkásmozgalom vezéregyéniségévé vált. A Tömegkultúra c. folyóirat terjesztéséért 1921-ben fogházbüntetésre ítélték. 1921-ben kezdeményezte a Kommunista Párt megalapítását, és elsőként lépett be a KP marosvásárhelyi szervezetébe. Szerkesztője volt a Marosvölgyi Munkás, az Előre, az Építőipari Munkás c. újságoknak. Munkásokat, ifjakat tanított, előadásokat tartott a munkásotthonban, könyvtárat szervezett. Lakásán illegális gyűléseket szervezett. Járta a maros-völgyi fakitermelő telepeket, oktatott, nevelt. Szervezője volt a fűrészipari dolgozók 1923-as, 25-ös és 29-es sztrájkjainak. A Marosvölgyi Szakszervezetek Kerületi Tanácsának titkárává választották (1921), a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja képviselőjelöltjeinek listavezetője volt. Munkás szabadiskolákat hozott létre, és felvonultatta a legjelentősebb erdélyi előadókat: Antalffy Endrét, Halász Józsefet, Aradi Viktort, Molter Károlyt, Kahána Ernőt. Teret adott a munkás előadóknak.

Módszere a meggyőzés, az önálló tanulásra és gondolkodásra szoktatás, a közösségi magatartásra, szolidaritásra nevelés volt. Számtalanszor meghurcolták és megkínozták. 1926-ban 19 napos éhségsztrájkot tartott, mely majdnem az életébe került. Az 1928. évi kolozsvári nagy kommunista per vádlottjai között szerepelt. 1930-ban a Városi Tanács állandó tagjává választották. 1936-ban asztmája és gyomorbaja miatt visszavonult az aktív munkától, de tovább segített a fiataloknak. Keserűen élte meg, hogy nem sikerült megakadályozni a második világháborút, és még azok közül is csak kevesen tiltakoztak ellene, akiket ő nevelt. A felszabadulás után sok tanítványa politikai szervezetek és állami hivatalok élére került.

Utolsó írása egy mese: Az Ólom és a Vas (1946). Marosvásárhelyiek és maros-völgyiek ezrei kísérték utolsó útjára.

Emlékezete

Marosvásárhelyen utcát és hidat neveztek el róla. Utolsó lakhelyén emléktábla őrzi a nevét és méltatja tetteit. Az 1960-as évekig bútorgyár viselte a nevét. Síremlékén szobor áll, talapzatán a felirat: „TANÍTOTT”.

Források

• Simó Géza személyes dokumentumai és szellemi hagyatéka: Politikatörténeti Intézet Levéltára (Budapest)
• Simó Géza életrajza. Írta: Simó Gézáné. Politikatörténeti Intézet Levéltára (Budapest).
• Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V/1. (S–Sz). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 2010. ISBN 978-973-26-0961-3  

További információk

• Fuchs Simon: Simó Géza, a munkáskultúra harcosa. In: Korunk, 1966/11. 1590–1594.
• Fuchs Simon: Száz éve született Simó Géza. In: Vörös Zászló, 1970. március 8.
• Romániai Történelmi és Társadalompolitikai Kutatások Intézete, 3986. sz. különleges iratcsomó, 9.
• Marosi Ildikó: Három marosvásárhelyi portré. Tanítottam ifjakat, felnőtteket. In: A Hét Évkönyve, 1979. 241–244.
• Sebestyén Mihály: Antalffy Endre avagy Marosvásárhely színeváltozásai. A Hét, 1998/1, 2.
• Szíjgyártó Gábor cikke a Szabad Szó 1945. január 1. számában
• Széll Jenő életéről beszél. ISBN 978-963-08-4179-5