Staccato
A staccato egy zenei játékmód és zenei jel. Az olasz szó jelentése szaggatottan.[1] Olyan előadásmódot jelent, amikor a jelölt hangokat egymástól kis szünettel elválasztva játsszák. Legkorábbi zeneelméleti leírása 1676-ból származik.[2]
Története
szerkesztésA 17.-18. században a hangjegy fölé írt vonással, ponttal, vesszővel jelölték, hogy a hangot nem a hangjegynek megfelelő időtartamig kell az előadónak kitartani, hanem szaggatva, az egymást követő hangokat rövid szünetekkel elválasztva kell megszólaltatni. A 19. században és a 20. század elején sokféle jelölés jelent meg különféle hosszúságú és karakterű staccatók jelölésére, bár szakmai közmegegyezés ezek használatában és pontos jelentésében nem alakult ki. A 20. század közepétől terjedt el az az általános jelölés, miszerint a hangjegy feletti pont jelöli a hagyományos staccatót, míg a vessző az ennél még rövidebben, élesebben játszott staccatissimót.
Alkalmazása
szerkesztés- Néhány hang staccato nélkül játszva
- Ugyanaz a dallam staccatóval előadva
A staccato egy adott hang játékmódjára vonatkozó előírás, mely nem pusztán az előadói gyakorlat része, hanem a kottában is jelölik. A tényleges végrehajtásban, az élességében azonban van némi szabadsága az előadónak. A staccato nem változtatja meg a ritmust, a megszólaltatott hang időtartamát rövidíti (általában a felére), melyet szünettel pótol ki. A staccato hatóköre az egy száron írt hangjegyekre együttesen érvényes. Ez azt jelenti, hogy míg az egy száron levő hangjegyeknél egy pont az összes hangra staccato játékmódot ír elő, addig a különálló száron jelzett hangoknál csak akkor kell mindegyiket staccatóval játszani, ha rajtuk az külön-külön jelölve van.
A staccato ellentéte a legato,[3] mely hosszan kitartott, folytonos játékmódot jelent.[4] A két ellentét között megkülönböztetnek egy köztes esetet is, melyet a szaknyelv mezzo staccatónak nevez.
A vonósok számára előírt staccato vonóval adandó elő, azaz nem a pizzicato egyik válfaja. Kétféle módon is előadható: vagy hangonként váltott vonóval (ha a hangnak hangsúlyt is adnak, lásd pl, marcato, martellato), vagy több hang egy vonóra vételével szólaltatják meg (pl. gyors tempó esetén).[3] A staccato során a vonó — a spiccatóval és a sautillével ellentétben — nem hagyja el a húrokat.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ the definition of staccato. Dictionary.com. (Hozzáférés: 2016. április 25.)
- ↑ Werner Bachmann, Robert E. Seletsky, David D. Boyden, Jaak Liivoja-Lorius, Peter Walls, and Peter Cooke, "Bow", The New Grove Dictionary of Music and Musicians, second edition, edited by Stanley Sadie and John Tyrrell (London: Macmillan Publishers, 2001).
- ↑ a b Brockhaus Riemann zenei lexikon III. (O–Z). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1985. 389. o. ISBN 9633305723
- ↑ Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. 402. o. ISBN 963-330-543-8
