Szent Viboráda
Szent Viboráda (? – 926) sváb nemes, bencés apáca, katolikus szent.
| Szent Viboráda | |
 | |
| Szent Viboráda mártírhalála, illusztráció a Deutsche Heiligenleben kódexből, a 15. század közepéről. | |
| Születése | |
| 9. század Klingna (Aargau, Svájc) | |
| Halála | |
| 926 Sankt Gallen-i kolostor | |
| Tisztelete | |
| Egyháza | római katolikus |
| Szentté avatása | 1047 Szentté avatta: II. Kelemen pápa |
| Ünnepnapja | május 2. |
| Védőszentje ennek | könyvtáraknak és könyvtárosoknak |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Viboráda témájú médiaállományokat. | |
Konstanz közelében született sváb nemesi családban. 906-ban Hitto nevű bátyjával együtt Rómába utazott, majd bátyja belépett a Sankt Gallen-i kolostorba. Wiborada még hat évig a szülői házban élt, és könyvkötőként dolgozott, de szoros kapcsolatot tartott a bátyjával, aki zsoltárokra tanította. 912-ben és a kolostor közelében élt egy templomcellában, a külvilággal csak egy ablakon át érintkezve. Négy év múlva apáca lett és életét aszkézisben és bűnbánatban töltötte. A legenda szerint jósképességei voltak, 926-ban megjövendölte a magyarok támadását, így a helyi papok és szerzetesek el tudtak menekülni. Maga Viboráda azonban a cellájában maradt, ahol a fosztogató magyarok letépték durva szövésű ruháját, és azzal a lánccal, amellyel sanyargatta magát, agyonverték. Mivel ő javasolta Egilbert apátnak a könyvtár és a templom kincseinek biztonságba helyezését, a könyvtárak és a könyvtárosok védőszentjeként tisztelik
Viboráda az első nő, akit a Szentszék hivatalos eljárásban kanonizált, és nem az életében és halála után kialakult kultusza alapján fogadták el szentként való tiszteletét: II. Kelemen pápa avatta szentté 1047-ben. Az ünnepe május 2., jelképei a könyv és a bárd (amely a legenda szerint a halálát okozta), ő a könyvtárosok védőszentje.
Életét Ekkehard írta meg 1060-1070 körül, Vita Sanctae Wiboradae virginis et martyris címmel.
„Már nemcsak híre szállott a cellában a magyarok jövetelének, hanem azoknak dühe mindenfelől körülárasztotta azt. Az egész tábor prédálásra oszlik szét. Egy eszeveszett, istentől gyűlölt pogány, magához véve hasonló társát, fel akarta gyújtani a szent szűz hajlékocskáját, de az isteni erő eloltotta a lángot. Ezután bejárást keresnek oda, és minthogy nem találnak, a tetőre másznak, és szétszedve a téglákat leereszkednek a nyíláson. Ott találják a szüzet kis oltára előtt, buzgó imádságban. Reá rontanak, leszedik ruháit, csak övét (ciliciumát) hagyva rajta, és három sebet ejtenek a mártír fején, melyekbe az másnap belehalt. Vérének nyoma az övről és a falakról nem volt lemosható.” Hartmann: Szent Wiborada élete, 10. század közepe.[1]
Források
szerkesztés- Dáné Veronka: Korai történelmünk Sankt Gallen-i forrásairól. In: Erdélyi Múzeum. 1999/1-2.
- Gabriele Lautenschläger: Wiborada. In: Biographisch-Bibliographisches Kirchenlexikon. Band XV (1999) Spalten 1472-1473
- St. Wiborada. www.catholic.org
- Szepesi Attila: Szent Wiborada és a táltos lelke.[halott link] In: Magyar Nemzet. 2008. július 5.
- ↑ Sudár: szerk.: Petkes Zsolt - Sudár Balázs: Honfoglalók fegyverben. Magyar őstörténet 3.. Budapest, Helikon, 2015.
Külső hivatkozások
szerkesztés
