Szerkesztő:Amator linguarum/próbalap
Oflag XVII-A (Oflag mint Offizierslager ’tiszti tábor’) hadifogolytábor volt a második vilábháború idején. Németország hozta létre francia tisztek számára Alsó-Ausztriában, közel a cseh határhoz. 1940-től 1945-ig volt használatban. 132 fogoly tömeges szökése tette híressé mint a fogolytáborok közül a szökevények száma tekintetében a legjelentősebb szökés színhelyét.
A tábor
szerkesztésAz 1938-as Anschluss után a németek Közép-Európa legnagyobb katonai gyakorlóterét létesítették Truppenübungsplatz Döllersheim néven abban az övezetben, ahol majd hadifogolytábor lesz. Ezért kitelepítették Edelbach és Döllersheim falvak lakosait és csaknem teljesen lerombolták ezeket a településeket.[1] 1940-ben felállították a tábort.
A tábort kettős szögesdrót kerítés vette körül és 40 barakkot foglalt magában, 20–20-at egy központi út két oldalán.[2] Mindegyik barakkban két helyiség volt 100–100 ember számára, egy kicsi honyha és egy mosdó nyolc kagylóval. Zohanyozós épület is volt, ahol a foglyok kétszer havonta mosakodhattak. Az egyik barakk fele kápolnaként szolgált.[3]
A foglyok
szerkesztésA tábor létezése alatt átlagosan 4500 fogoly tartózkodott ott. Franciákon kívül kb. 170 lengyel fogolyt is tartottak ott[4][5] Tiszteken kívül sorkatonák és tisztesek is voltak a táborban, főtisztek tisztiszolgái és a táborban szükséges fizikai munkákat végező katonák.
A fogva tartás körülményei
szerkesztésA tábor létezésének legynagyobb időszakában a fogva tartás körülményei viszonylag tűrhetőek voltak, mivel a németek általában betartották a szövetségesek esetében (a szovjeteken kívül), a hadifoglyokra vonatkozó 1929-es genfi egyezmény előírásait. Télen a foglyok fáztak, mert a régió klímája hideg volt és nem volt elég fűtőanyag. Éhségtől is szenvedtek, amíg nem kezdtek csomagokat kapni a francia és a nemzetközi Vöröskereszttől, valamint családjaiktól. A legnehezebb helyzetük 1944 őszétől a háború végéig volt, amikor Franciaország már szabad volt és nem jöhettek csomagok.[6]
Testi szenvedésen kívül lelkileg is megviselte őket a fogság. Eleinte azt hitték, hogy mivel a francia hatóságok 1940. június 22-én tűzszünetet írtak alá Németországgal, a foglyok számára a háború véget ért, és hogy az év végéig haza kerülnek. Amikor ez nem következett be, sokan depresszióba estek. A genfi egyezmény értelmében a tiszteket nem dolgoztatták, ezért a létszámellenőrzéseken kívül egész nap azt tehették, amit akartak a táboron belül. Hogy ne szenvedjenek annyira a szabadság hiánya, a zsúfoltságban való élet, a honvágy, a szeretteik hiánya, az unalom és a bizonytalan jövő érzete miatt, valamiféle tevékenységekkel el kellett foglalni magukat, hogy megtartsák mentális egészségüket.[7] Ezeket elősegítették a németek, hogy kollaborációra késztessék a foglyokat.[8]
A foglyok tevékenységei
szerkesztésNaponta istentiszteleteket tartottak a kápolnában. A táborban több mint 70 lelkész volt, tehát volt, aki biztosítsa ezt.[3]
A foglyok sportoltak, még egy stadionfélét is létesítettek e célból.[8][3]
A kulturális tevékenységek betöltötték az idő nagy részét. Könyvtár és rádióállomás állt a foglyok rendelkezésére, kiállításokat, zenei, irodalmi és színházi eseményeket rendeztek.[9]
A foglyok saját lapjukat szerkesztették és nyomtatták ki, Le Canard en KG névvel.[10] Mindenféle cikkeket közölt, azzal a feltétellel, hogy témájuk ne legyen politikai és németellenes, karikatúrákat, keresztrejtvényeket, sporthíreket, előadások meghirdetését stb.[11] 1942-ben a Francia Akadémia az Eugène Carrère díjjal tüntette ki a lapot.[12]
A foglyok „egyeteme”
szerkesztésA legjelentősebb kulturális tevékenység az ún. „egyetemé” volt, mely szorosan kötődött a konyvtárhoz. A szüséges könyveket rokonok és barátok küldték Franciaországból. 1940 júliusától kezdve reggel 8 órától este 8-ig a 19-es barakkban idegen nyelv tanfolyamokat, matematikai, jogi, biológiai, pszichológiai, zenei, teologiai, pénzügyi, csillagászati, földrajzi előadákat tartottak, de még a lovaglásról szólókat is.[3][6]</ref> A földrajz területén Georges Schouler és Aimé Roze foglyok cikkeket írtak és küldtek egy szaklapnak. Az egyikben az „egyetemen” tartott földrajzi előadásokról számoltak be. Egyesek egyetemistáknak szóltak nekik való szinten, mások ismeretterjesztőek voltak szélesebb közönség részére, megint mások általános iskolai szinten szóltak közkatonákhoz és tisztesekhez.[13]
A tantestületben tudósok is voltak. A „rektor” Jean Leray matematikus volt, civilben a Nancy Egyetem oktatója. Ott voltak még Jean Ville matematikus, François Ellenberger geológus, aki a háború után a Franciaországi Geológiai Társaság elnöke lett, és Étienne Wolf embriológus, aki zsidó volt. A háború után a Collège de France professzora, a Párizsi Tudományakadémia és a Francia Akadémia tagja lett.[14] Paradoxmódon a zsidók biztonságban voltak a nyugati országokból származó hadifoglyok táboraiban.[15]
Azok, akik a háború előtt egyetemisták voltak, folytatni akarták tanulmányaikat. A foglyok egy ötöde és egy negyede között volt azok száma, akik kihasználták az „egyetem” nyújtotta lehetőségeket. A tanulás a mentális kimenekülést is elősegítette a helyzetükből. A tanárok igyekeztek követni a francia iskolarendszer követelményeit, hogy a tanulmányokat hitelesíteni lehessen a polgári életbe való visszatéréskor. A vizsgák szigorúak voltak, hogy ne lehessen a bajtársak „megajándékozásával” vádolni a tantestületet.[15] Kb. 500 fogoly szerzett olyan diplomákat, amelyeket hitelesítettek a háború után.[16][2]
Egyes foglyok kutatásokat is végeztek a táborban, köztük Jean Leray. Maurice Debesse pszichopedagógusnak könyve jelent meg 1942-ben.[17] A Francia Akadémia őt is kitüntette abban az évben az Eugène Carrère díjjal.[12] François Ellenberger, a geológus, más geológusokkal együtt a tábor területén talált kövek tanulmányozására kényszerült korlátozódni. A táborban rögtönzött laboratóriumban tanulmányozták ezeket.[3] A táborban Ellenberger pszichológiai művet is írt, amely röviddel a háború után jelent meg.[18]
Hozzáállási különbségek foglyok között
szerkesztésA francia foglyok helyzete különbözött például a britekétől, mivel Franciaországot megszállták a németek. Egyes franciák Phipippe Pétainnek, az ún. Francia Állam fejének és a kollaboráns vichy kormánynak a hívei voltak, de mások ezt nem fogadták el és az ellenállás eszméje felé hajlottak. Legalábbis a fogság első éveiben sokan dilemmával küzködtek, azt a kérdést téve fel maguknak, hogy mi jobb Franciaországnak, és kik a lojálisak iránta: Pétain vagy Charles de Gaulle tábornok hívei. Megvolt az a lehetőség és kísértés is, hogy kötelező munkára Németországba küldött polgári munkásokká váljanak, akik eltávozási engedélyt is kaphattak, vagy hogy kiszabadítsák és hazaengedjék őket, amint az előfordult olyanokkal, akiket jó szemmel néztek a németek.[19][20] Idővel azonban, főleg miután a németek 1942-ben Franciaország a Vichy-kormány fennhatósága alatt levő ún. „szabad övezetét” is megszállták, Pétain híveinek száma és hatása fokozatosan csökkent. Azok, akik nem értettek egyet velük az „egyetem” köré tömörültek. Ennek lett a táborban erkölcsi tekintélye.[21]
Erőszakos szembesülésre is sor került, amikor 1942 tavaszán a németek önkéntes munkára hívták a tiszteket. Kb. 100 jelentkezett. Például húsz tiszt a waldreichsi kastély restaurálásán dolgozott. Ezek ellenzőinek kis csoportja, akik magukat „maffiá”-nak nevezték, előbb lebeszélni igyekeztek a kollaborációról az erre hajlókat, a kollaboránsok nevét megbélyegző módon függesztették ki a táborban, kizárták őket bizonyos körökből, végül verekedtek is velük.[22]
Ellenállási formák
szerkesztés1942-ben a foglyok körében felcsillant a remény, hogy Németország legyőzhető, és az „egyetem” sok tagja ellenállási tevékenységeket kezdett. A németek megpróbáltak egy nekik hű ún. „belső francia parancsnokságot” alakíani, hogy csökkenthessék az őrök számát, de nem sikerült nekik. Ellenkezőleg, ellenállási szervezet alakult, melyet a tábor hatóságai nem tudtak megsemmisíteni. 1943 elején a szervezetnek sikerült helyettesítenie a kollaboráció híveit a tábor irodáiban.[23]
Az ellenállásnak különféle formái voltak. Az általános cél az volt, hogy minél nehezebbé tegyék a fogva tartók dolgát. Könnyebb formái a létszámellenőrzés megzavarása vagy minél több jelentéktelen tartalmú levél küldése, hogy megnehezítsék a cenzúra és a német posta dolgát. A foglyok lapjában nem lehetett kigúnyolni a németeket, de ezek nem tudták megakadályozni azt, hogy a foglyok kabaréja tegye ezt élő szóval. Az is ellenállási forma volt, hogy kifüggeszteték a kollaboránsok nevét, mivel ezt tiltottak a németek.[24]
1943 elején ún. „gaullista kör” alakult meg, amely kapcsolatban volt a franciaországi ellenállással. Ennek kérésére a kör alkotmány tervén dolgozott a háború utáni Franciaország részére.[25]
A foglyokat a németek és a Vichy-kormány propagandája árasztotta el hírekkel. Hogy szembeszegülhessenek vele, az ellenféltől származó információkra volt szükségük. A tábort a Wehrmacht tartotta fenn, és a személyzet egyes tagjai náciellenesek voltak. Amikor a foglyok kapcsolatba kerültek a franciaországi ellenállással, azok a németek segítettek, hogy rendszeresen kerüljön a táborba a Défense de la France (Franciaország védelme), egy azonos nevű ellenállási szervezet földalatti lapja, valamint német fordítások ebből, melyek a környékbeli lakossághoz is eljutottak.[26]
Az ellenállási szervezetnek sikerült tizenkét titkos rádiót tartania, melyeket csomagokban eldugott alkatrészekből tákoltak össze. Egy „a szövetséges forrásoktól származó információk terjesztése” nevű csoport ilyen információkat hallgatott és közleményeket szerkesztett a hallottak alapján. Az „egyetem” gyorsírás tanfolyamán lemásolták ezeket és kiosztották az összes barakkban. Hét nyelvre is lefordították és terjesztették a közeli hadifogolytáborokban, de még az osztrákok között is. Ezt olyan tisztiszolgák tették, akik kijárhattak a táborból. A hallgató csoport egyik alcsoportja katonai jellegű információkat küldött Franciaországba az ellenállóknak, például a Tiger harckocsi a közeli Allentsteig/Edelbach gyakorlótéren folytatott próbáiról. „Az árulók figyelése és a németek elleni védekezés” nevű csoport feladata az volt, hogy vigyázókat és figyelmeztetőket biztosítson az összes németek által tiltott tevékenységek felderítésének megelőzése céljából. A „csomagok és cenzúra kikerülése” csoport olyan csomagokat csempészett ki ezek raktárából még a németek ellenőrzése előtt, amelyekben a franciarországi partner ellenálló szervezet küldött tiltott dolgokat. Így került a táborba írógép, térképeket és egyéb dokumentumokat sokszorosító gép, de még fegyverek is. A tábori szervezet is tudott segíteni a Franciaország védelme szervezetnek, amikor a Gestapo sújtott rá, 109 000 a táborban összegyűjtött frankot juttatva el neki. Az összes ilyen tevékenység csak a személyzet náciellens tagjai és a szerveződni kézdő osztrák ellenállás segítségével volt lehetséges.[27]
Egy másik ellenállási tevékenység keretében 1944 közepétől kb. 400 tagú tisztek csoportja készült arra az eshetőségre, hogy a németek kiürítik a tábort vagy megpróbálják likvidálni a foglyokat.[28]
Film és fényképek
szerkesztésEgészen különös dolog volt az, hogy 1944-ben a foglyok dokumentumfilmet kezdtek forgatni Sous le manteau (Köpeny alatt) címmel, amely arra utalt, hogy a kültéri felvételeket mindig köpeny alá rejtett kamerával készítették. Ennek alkatrészeit, a filmtekercseket, az összes szükséges anyagot csomagokban kapták, például szalámik végeibe rejtve, mivel a németek mindig középen elvágva ellenőrizték ezeket. A kamera dobozát egy, a könyvtárból kivett szótár fedeleiből csinálták, a 8 milliméteres film terkercseit cipők fatalpába rejtették el. A film 50 fogoly közreműködésével készült. Mindenféle jeleneteket vettek fel a tábor életéből, beleértve a németek kutatásait is barakkjaikban és foglyok olyan titkos tevékenységeit, mint alagútásás, a filmtekercsek elrejtése, rádióhallgatás stb. Folytatták a filmezést a tábor kiürítése utani menetelés alatt is Németország kapitulálásáig. Három változat maradt meg a filmből.[29][2][30][31]
Már 1940 novemberében a foglyok titkos fotóműhelyt alakítottak ki. Marcel Corre fogolynak volt egy Kodak fényképezőgépe, amit elkoboztak 1943-ban, majd egyik bajtársa egy Rolleiflex gépet adott neki kölcsön, amely négy kutatást élt túl. Csaknem 2000 képet készítettek a tábor életéről, többségüket Corre. Voltak a foglyok hétköznapi életét, de nekik kellemetlen jeleneteket is megörökítők, mint fogoly bekísérése a fogdába vagy egy barakkban a németek kutatásai keltette rendetlenség. A műhelyben készítettek arcképeket is hamis igazolványokra, valamint térképeket és egyéb szökésben szükséges dokumentumokat másoltak.[30][32]
Szökési kísérletek
szerkesztésA fő ellenállási forma a szökés volt. A foglyok földalatti szervezete koordinálta a szökési kísérleteket és aktívan támogatta pénz, hamis igazolnányok, szukséges információk beszerzésével, valamint rejtekhelyek előkészítésével a táboron kívül. Ennek létezése idejében 32 szökési kísérlet volt, többségükben alagutak ásásával.[33] Az egyiken kívül mindegyik alagút barakkokból indult és megtalálták a németek. A távolságok a táboron kívülig túl nagyok voltak és a németek rendszeresen keresték az ásás nyomait, megtalálták a kiásott földet.[2] A foglyokat az bátorította a szökésre, hogy a genfi egyezmény értelmében a szökés és a szökési kísérlet fegyelmi kihágásnak minősült,[34] ez pedig csak legfeljebb egy hónapi magánzárkával volt büntethető a tábor fogdájában.[35]
A szökevények számát tekintve a legjelentősebb szökési kíserlet az Oflag XVII-A-ból és ugyanakkor az összes hadifogolytáborból 1943. szeptember 18-án és 19-én történt.[36]
A foglyoknak megengedték, hogy szabadtéri színpadot építsenek, melyet Théâtre de la verdure-nek (’Zöld színház’) neveztek el. Zöld ágakkal dekorálták, ami részben megakadályozta, hogy látható legyen az őrtornyokból. Egyes források szerint a Vöröskereszt küldöttei azt reklamálták, hogy a foglyoknak nincs óvóhelyük légi támadás esetén, és a németek szerszámokat adtak a foglyoknak, hogy árkokat ássanak óvóhelyként. Ezek egyikéből kiindulva ástak alagutat.[37][2] Egy másik forrás szerint az alagutat a színpad körüli vízelvezető árokból kezdték ásni.[36] Ez viszonylag közel volt a kerítéshez, és a foglyok kb. 90 méter hosszú alagutat ástak. Ez nagyon keskeny volt, kb. 50 cm széles és 70–80 cm magas. Fekve dolgoztak benne. Meg kellett oldaniuk elég levegő bejuttatását is. Ezt saját építésű szivattyúval és konzervdobozokból készített csővel oldották meg. Sínpáron húzható kis csillét is készítettek a kiásott föld szállítására az algúton belül. A felszínre kis zsákokban vitték a földet, és köpenyük alá rejtve vitték szétszórni az erre vállaklozó foglyok. Az alagút ásása közben más foglyok civil ruhákat, hamis igazolványokat, térképeket stb. készítettek.[37][2][38][39]
A szökevények első csoportja szeptember 18-án, egy szombati estén indul ki a táborból észrevétlenül. Másnap a németek nem vették észre a szökevények hiányát, mert az kevezebb őr volt, mint hétköznap, és létszámellenőrzést sem tartottak. Még egy csoport vasárnap éjjel jutott ki. Összesen 132 fogoly szökött meg, többségükben franciák és nem tudni hány lengyel. Mindkét éjjelen a kijutás zavartalanul haladt, az előre megszabott kijutási sorrendet is sikerült betartani, de sokan gyűltek össze az alagútban és sokáig kellett várniuk kellemetlen helyzetben. Az elégtelen levegő miatt egyesek elájultak. Az alagút kijáratától még egy rövid távot kellett futva megtenniük a közeli fákig. Főleg kettesével-hármasával szóródtak szét. A legtöbben arra készültek fel, hogy Németországba kötelező munkára küldött emeberekként mutatkozzanak.[40][38][2]
A németek csak szeptember 20-án, hétfőn állapították meg a szökést és azonnal elindították a szökevények keresését. Nagy többségüket rövid idő alatt elfogták és visszavitték a táborba. Egyes források szerint az elsőket még azelőtt vitték vissza, hogy a személyzet észrevette volna hiányukat.[41][2] Nyolc-tíz szökevény menekült meg, közülük csak kettő jutott el Franciaországba. A többi valószínűleg Szlovákiában vagy Magyarországon kötött ki.[38]
Ez után az esemény után soktagú német főtisztekből álló bizottság jött a táborba kivizsgálni a történteket. Fennmaradt az erről szóló jelentés, amelyben nincs említés szökésről. Valószínűleg a hadifogolytáborokkal megbízott felsőbb szervek jelentéktelennek akarták prezentálni, hogy elkerüljék a felelősségre vonásukat. A foglyok sem szenvedtek el különösebb kedvezőtlen következményeket.[42]
Jean Cuene-Grandidier egyike volt azoknak, akik Franciaországba jutottak még a háború befejezése előtt. Tudott németül, voltak hamis papírjai és Németországba dolgozni jött munkásnak adta ki magát. Tudta, hogy az ilyenek kaphattak eltávozási engedélyt és így akart hazajutni. Zavartalanul utazott vonattal Bécsbe. Ismerte a várost és a táborban megadták neki néhány megbízható ember címét. Ezek egyike egy kórház felé irányította, ahol francia medikusok is végeztek munkaszolgálatot. Ezek segítettek rajta. Egyikük eltávozási engedélyt kapott és felkereste Cuene-Grandidier szüleit. Ők valódi kitöltetlen igazolványt szereztek, melybe a fiuk fényképe került, hamis névvel és adatokkal, de a valódi szükséges pecsétekkel. Ezzel szerzett Cuene-Grandidier valódi német munkaszerződést és egy nemi betegségeket kezelő kórházban dolgozott ápolóként. Végül a külföldi ápolók főnöke lett. Hogy hazamehessen, beszerzett egy apja hamis nevére szóló elhalálozási bizonyítványt, és ezzel eltávozási engedélyt kapott. Oda-vissza szóló vonatjegyet váltott, hogy ne keltsen gyanút, és zavartalanul utazott Párizsig német tisztek társaságában. Már a Bécsbe való utazása alatt, Bécsben és Párizs felé utazva igyekezett megjegyezni mindent, amit katonai jelentőségűnek látott, például légvédelmi ütegek elhelyezését. Párizsban kapcsolatba lépett egy földalatti szervezettel és közölte vele a beszerzett információkat. A szervezet illegálisan eljuttatta Svájcba, és Cuene-Grandidier Genfben a francia ellenállás egyféle követségén dolgozott. 1944 vége felé ment vissza Párizsba, és a Felderítési Osztály őrnagya lett.[39]
A tábor vége
szerkesztés1945 áprilisában a Vöröshadsereg közeledett a táborhoz, és 4000 fogolyt elindítottak gyalog nyugat felé. Kb. 600-at a táborban hagytak, akik közül egyesek túl gyengék voltak, mások pedig nem akartak elmenni, és megengedték nekik, hogy maradjanak. Azok, akik elmentek sokat szenvedtek. Átlagosan 15–20 kilométert meneteltek naponta, legalább 25 kilós csomaggal. A szabad ég alatt aludtak és gyakorlatilag nem kaptak élelmet a németektől. A helyi lakosoktól szereztek be ennivalót a régebben kapott csomagokból megmaradt cigarettáért és általuk a táborban készített szappanért. Négy nap alatt értek a dél-csehországi Nové Hrady (németül Gratzen) város környékére. A franciák gyakorlatilag szabadok voltak Pierre Marius Ernest Gibert tábornok parancsnoksága alatt. Ő volt a táborban a rangidős tiszt és képviselőjük a tábor parancsnokságával való viszonyban. Az úton a személyzet egy része dezertált, de a táborparancsnok és a személyzet másik része még velük volt. Kb. 700 volt fogoly beteg volt vagy túl fáradt és ott maradt. A többi, kb. 3000 tovább ment Kaplice (Kaplitz) városa környékéig. 1945. május 6-án a tábor személyzetének többi tagja is dezertált. A háború utolsó napjaiban kb. 400 francia gyakorlatilag elfoglalta az övezetet, akadályokat állított a utakon és lefegyverezett olyan németeket, akik a szovjetektől menekültek, hogy az amerikaiaknak adják meg magukat. Németország kapitulálása után az amerikaiak kamionokkal elvitték a 3000 volt fogolyt Linzbe és onnan repülőgépekkel Franciaországba. A táborban maradottakat is repatriálták az amerikaiai május 19-én és 20-án. A Gratzenben maradottakhoz a szovjetek értek május 10-én és kelet felé vezették őket. Ausztriában, Engabrunn faluba érve a franciák nem akartak tovább menni, mert azt sejtették, hogy a Szovjetunióba akarják vinni őket. Parancsnokuk elment Bécsbe és elérte, hogy egy volt hadifoglyokat összegyűjtő táborba vigyék őket, Gmundba. Egyesek onnan indultak el kalandos útra hazafelé. Többségükért az ameriakaiak jöttek június 9-én és kamionokkal vitték őket Franciaországba. Az utolsó volt Oflag XVII-A-beli Németországszerte szétszóródott foglyok augusztusban vagy szeptemberben kerültek haza.[43][44]
A volt tábor területét a Vöröshadsereg használta gyakorlatozásra. 1955-ben, amikor a szövetségesek kivonultak Ausztriából, a területet az osztrák hadsereg vette át és megtartotta ugyanazt a rendeltetését.[44]
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Sigmund et al. 2005, 44. o.
- ↑ a b c d e f g h Fraser 2013.
- ↑ a b c d e Sigmund et al. 2005, 42. o.
- ↑ Kusternig 2008, 5. o.
- ↑ Egy másik forrás szerint 5000 fogoly volt ott, köztük néhány száz lengyel (Sigmund et al. 2005, 41. o.), megint másik forrás 5000 francia tisztről ad számot (Fraser 2013).
- ↑ a b Kusternig 2008, 11. §.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 41–43. o.
- ↑ a b Kusternig 2008, 7. §.
- ↑ Kusternig 2008, 8. §.
- ↑ KG mint Kriegsgefangener (’hadifogoly’). A lap neve franciául le canard encagé-ként szól (’a ketrecben tartott kacsa’). Ez a Le Canard enchaîné (szó szerint ’a leláncolt kacsa’), a 20. században is megjelenő francia szatirikus hetilapra utal.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 42–43. o.
- ↑ a b (franciául) Académie française. Séance annuelle du jeudi 17 décembre 1942 (Francia Akadémia. 1942. december 17-ei éves ülés), 4. o. (Hozzáférés: 2025. .).
- ↑ (franciául) Georges Schouler – Aimé Roze L'actualité géographique à l'Oflag XVII A (Földrajzi aktualitás Oflag XVII A-ban). In Revue de géographie alpine. Grenoble: Institut de Géographie Alpine, Université de Grenoble, 30. évf., 2. sz., 423–427. o. (Hozzáférés: 2025. .).
- ↑ Sigmund et al. 2005, 41–42. o.
- ↑ a b Kusternig 2008, 13. §.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 41. o.
- ↑ L'Adolescence (A kamaszkor). Párizs: Presses Universitaires de France, „Que sais-je ?” sorozat, 102. sz.
- ↑ Le mystère de la mémoire : l'intemporel psychologique (Az emlékezet titka. A pszichológiai időnkívüliség). Genf: Éditions du Mont-Blanc, Action et pensée sorozat, 37. sz. 1947.
- ↑ Kusternig 2008, 22 és 27. §.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 43. o.
- ↑ Kusternig 2008, 16. §.
- ↑ Kusternig 2008, 24. §.
- ↑ Kusternig 2008, 26–27. §.
- ↑ Kusternig 2008, 19–23. §.
- ↑ Kusternig 2008, 18. §.
- ↑ Kusternig 2008, 22. §.
- ↑ Kusternig 2008, 23–31. §.
- ↑ Kusternig 2008, 32. §.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 42
- ↑ a b (franciául) Corre 1954.
- ↑ Leroux 2014, Résumé (Hozzáférés: 2025. .).
- ↑ Kusternig 2008, 21. §.
- ↑ Kusternig 2008, 30. §.
- ↑ Az egyezmény 47. cikkelye.
- ↑ Az egyezmény 54. cikkelye.
- ↑ a b Kusternig 2008, 32. §.
- ↑ a b Sigmund et al., 43. o.
- ↑ a b c Kusternig 2008, 35. §.
- ↑ a b (franciául) L'évadé (A szökevény) dockumentumfilm.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 43–44. o.
- ↑ Sigmund et al. 2005, 44. o.
- ↑ Kusternig 2008, 36. §.
- ↑ Kusternig 2008, 37–44. §.
- ↑ a b Sigmund et al. 2005, 45. o.
Források
szerkesztés- (franciául) Convention relative au traitement des prisonniers de guerre. Genève, 27 juillet (A hadifoglyokkal való bánásmódra vonakozó egyezmény. Genf, 27 iulie 1929. július 27.), ihl-databases (Hozzáférés: 2025. .)
- (franciául) Corre, Marcel. Défense de photographier (Fényképezni tilos). Clermont-Ferrand: Imprimeries de la Montagne, 1954 (Hozzáférés: 2025. .)
- (franciául) L'évadé (A szökevény), Philippe Labrune 2017-es dokumentumfilmje (Hozzáférés: 2025. .)
- (angolul) Fraser, Christian. How French secretly filmed prison camp life in WWII (Hogyan filmezték le franciák titokban egy fogolytábor életét a második világháború idejében). BBC News, bbc.com, 2013. július 31. (Hozzáférés: 2025. .)
- (franciául) Kusternig, Andréas. Entre université et résistance : les officiers français prisonniers au camp XVII A à Edelbach (Egyetem és ellenállás között. Az edelbachi XVII A táborban fogva tartott francia tisztek). In Catherine, Jean-Claude (szerk.). La captivité des prisonniers de guerre (A hadifoglyok fogsága). Rennes: Presses universitaires de Rennes, 2008, 55–77. o. (Hozzáférés: 2025. .)
- (franciául) Leroux, Jean-Claude. Ils l'ont fait ! Dans les coulisses de l'Oflag XVII A (Edelbach 1940-1945) (Megcsinálták! Az Oflag XVII A kulisszáiban (Edelbach, 1940–1945)). Dacres, 2014. ISBN 979-1092247190
- (oroszul) Otto, Reinhard – Keller, Rolf. Советские военнопленные в системе концлагерей Германии (A szovjet hadifoglyok Németország koncentrációs táborainak rendszerében). Tudományos szerkesztő: E. L. Kiszeleva. Moszkva: Aspekt Press, 2020. ISBN 978-5-7567-1104-2 (Hozzáférés: 2025. .)
- (angolul) Sigmund, Anna Maria – Michor, Peter – Sigmund, Karl. Leray in Edelbach (Leray Edelbachban). In The Mathematical Intelligencer, Springer ScienceBusiness Media, Inc., 27. évf., 2. sz., 2005, 41–50. o. (Hozzáférés: 2025. .)
További információk
szerkesztés- (franciául) Sous le manteau (Köpeny alatt) – a foglyok filmje (Hozzáférés: 2025. .)