Szerkesztő:Andreas P 15/próbalap

Első világháború
Képek balról és fentről: Forradalmárok Petrográdban * A süllyedő Szent István csatahajó * Egy Gotha G.IV német bombázó útban London felé * Brit lövészárok a Somme-nál * Amerikai katonák egy Renault FT-n * Osztrák-magyar géppuskások Dél-Tirolban
Dátum	1914. július 28. – 1918. november 11.
Helyszín	Európa, Közel-Kelet, német gyarmatok, világtengerek
Eredmény	antant győzelem. A Német Császárság, az Orosz Birodalom, az Oszmán Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása. Új államok létrejötte Európában és a Közel-Keleten. A Német Birodalom és az Oszmán Birodalom gyarmatai az antanthatalmak ellenőrzése alá kerültek. A Nemzetek Szövetsége létrejön.
Terület- változások	Párizs környéki békeszerződések által meghatározva
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Antant: Brit Birodalom Franciaország Orosz Birodalom (1914–17) Amerikai Egyesült Államok (1917–18) Olaszország (1915–18) Szerb Királyság Román Királyság (1916–18) Montenegró Portugália (1916–1918) Japán Birodalom Görögország (1917–18) Brazília (1917–1918) Központi hatalmak: Német Birodalom Osztrák–Magyar Monarchia Oszmán Birodalom Bulgária (1915–18) Támogató országok: Albánia Darfur Szultánság (1914–1916) Etióp Császárság Dervis Állam Dél-afrikai Köztársaság (1914–1915) Azerbajdzsán (1918) Dzsabál Sammár Emirátus
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Raymond Poincaré Georges Clemenceau Ferdinand Foch Herbert Asquith David Lloyd George Douglas Haig II. Miklós orosz cár Nyikolaj Nyikolajevics Antonio Salandra Vittorio Emanuele Orlando Luigi Cadorna Thomas Woodrow Wilson John Pershing I. Péter I. Ferdinánd román király Taisó II. Vilmos német császár Paul von Hindenburg Erich Ludendorff I. Ferenc József magyar király IV. Károly magyar király Conrad von Hötzendorf V. Mehmed oszmán szultán VI. Mehmed oszmán szultán Enver pasa I. Ferdinánd bolgár cár Nikola Zsekov
Haderők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
42 959 850 25 248 321
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
elesett katonák: 5 millió Civil halottak:13 millió Összes halott: 22 millió elesett katonák: 3,3 millió Civil halottak:8,3 millió Összes halott: 15 millió

Képek felülről és a balról: A Bapaume felé vivő út a somme-i csata után * A Jasta 11 század Albatros D.III vadászgépei Douai-nál * Brit Mark V tankok * Vickers géppuskát kezelő gázálarcos katonák * Az aknárafutott és süllyedő brit Irresistible csatahajó Gallipolinál

Egy brit 60 fontos ágyú a Gallipoli-félszigeten, 1915-ben

A tengeralattjáró a háború tengeri hadviselés legfőbb elemévé vált az első világháborúban – a képen az UB 148

A lövészárokháború főként a nyugati frontot jellemezte – a képen brit katonák (Royal Irish Rifles) láthatók egy lövészárokban a Somme-nál, 1916 őszén

Az Ypern melletti Chateauwald (Kastélyerdő) az antant intenzív tüzérségi támadása után

Brit Mark IV harckocsi a cambrai-i csata idején – a harckocsik a technikai problémáik ellenére 1917-től egyre nagyobb szerepet játszottak a hadműveletekben és lényegében csak az antant rendelkezett ilyenekkel

Godwin Brumowski (balra) és Albatros D.III típusú vadászgépe

Az Első Világháború – avagy a kortársak megnevezése alapján a Nagy Háború – egy négy évig tartó világméretű katonai konfliktus volt a 20. század elején, 1914 és 1918 között. A háborúban részt vett Európa csaknem összes állama, az Orosz Birodalom, Japán, az Oszmán Birodalom és az utolsó másfél évében az Egyesült Államok és számos kisebb állam is. A fő hadszínterei Európában voltak, de kiterjedt a Közel-Keletre, Afrikára és Ázsia egyes részeire. A történelem egyik legvéresebb háborújának számít a harctereken elesett 9 millió katonával és további 5 millió polgári áldozattal, akik a megszállások, bombázások, éhínségek, járványok következtében veszítették életüket. Az Oszmán Birodalom által végrehajtott népírtások és az 1918-as spanyolnátha-járvány további milliók életét követelte.

A háború az európai nagyhatalmak érdekütközéseinek következtében tört ki. Ezek 1914-ben két nagy szövetségi rendszerbe tömörültek: az antantba, melyhez Franciaország, az Orosz Birodalom és Nagy-Britannia, illetve a hármas szövetségbe, melyhez Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország tartozott. A háború közvetlen oka a szarajevói merénylet volt, Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös meggyilkolása a bosnyák fővárosba tett látogatása során egy boszniai szerb nacionalista által 1914. június 28-án. A merénylő az Ifjú Bosznia szervezet tagja volt, mely feltételezések szerint kapcsolatban állhatott a szerb hatóságokkal. Tettével Bosznia-Hercegovina osztrák-magyar megszállás alóli „felszabadítását” akarta előrevinni, ami után szerb vezetéssel létrejöhetne egy délszláv állam a Balkánon. A Monarchia az oroszbarát Szerbiát vádolta a merénylet miatt. A gyilkosságot követően megélénkültek a diplomáciai kapcsolatok a nagyhatalmak között, mely időszak „júliusi válság” néven ismert. Ennek végén az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának július 28-án. Oroszország azonban Szerbia segítségére sietett és augusztus 4-re a konfliktusba belépett Németország illetve Franciaország és Nagy-Britannia is a gyarmatbirodalmaikkal együtt. Novemberre egyik oldalon Németország, Ausztria-Magyarország és az Oszmán Birodalom állt (központi hatalmak), míg másik oldalon Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Szerbia (antant). Hozzájuk csatlakozott 1915 áprilisában a háború előtt még a hármas szövetséghez tartozó Olaszország területi nyereségek ígérete miatt. Az antant államai kedvező geostratégiai elhelyezkedésük és erős flottáik révén – a nemzeti jogot sértő – blokád alá vonták a központi hatalmakat, így azokat lényegében ki tudták szorítani a világkereskedelemből, gazdasági befolyásuknak köszönhetően pedig egyre több tengerentúli államot tudtak a háborúba való belépésre késztetni. Ezekkel együtt a háborúban mintegy 40 ország vett részt és közel 70 millió ember teljesített katonai szolgálatot.

A kétfrontos háború fenyegetésében Németország olyan stratégiát dolgozott ki a háború előtt, ami alapján először Franciaországot kellett legyőznie, majd az itt felszabaduló csapatokat keletre átdobva Oroszországot (Schlieffen-terv). 1914-ben ez a stratégia nem vált be, miután az első marne-i csatában a franciák meg tudták állítani a német offenzívát. Az év végére a nyugati front megmerevedett és lövészárok-háború alakult ki a La Manche-tól a svájci határig és a ezután a frontvonal 1917-ig alig változott. Ez a megváltozott harcmodor többek között az új fegyvereknek volt köszönhető. Ilyenek voltak például a géppuska, a kézigránát, az aknavető és a gyorstüzelő ágyú, melyek a védekezést segítették. A világháború alatt vetették be harci alkalmazásra először a harckocsit és a harci gázt, a lángszórót, a géppisztolyt, illetve tömeges mértékben a harci repülőgépeket. A nyugatival szemben a keleti front jóval mozgékonyabb volt. Itt a tannenbergi csatában sikerült a németeknek megállítaniuk a Kelet-Poroszországba a háború elején betörő oroszokat. Délebbre a Monarchia és Oroszország foglalt el egymástól nagy kiterjedésű területeket, majd veszítette el azokat. További jelentős hadszíntér volt még a Közel-Kelet, az olasz front és a Balkán.

Az antant tengeri blokádja a központi hatalmaknál jelentős nyersanyag- és élelmiszerhiányhoz vezetett, amire válaszul a németek tengeralattjárókat vetettek be az ellenséges hajóforgalom akadályozására, 1917 februárjában pedig a Monarchiával közösen meghirdették a korlátlan tengeralattjáró-háborút, ami azt jelentette, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül is támadást intézhettek a hadizónaként megjelölt vizeken bármilyen nemzetiségű kereskedelmi hajó ellen. 1917. április 6-án az eddig az antantot nagymértékben támogató Egyesült Államok is hadba lépett a gazdasági érdekeinek védelmében. A háború terhei miatt gazdaságilag meggyengülő Oroszországban 1917-ben az októberi forradalom révén a bolsevikok kerültek hatalomra, akik 1918 márciusában különbékét kötöttek a központi hatalmakkal (Breszt-litovszki béke). A keleten felszabadult erőiket a németek nyugatra irányították át és segítségükkel a német hadvezetés még az előtt ki akarta csikarni a győzelmet, mielőtt a beérkező egyre nagyobb számú amerikai csapatok jelentős tényezővé nem válnak. 1918 márciusában ennek megfelelően nagy arányú offenzívát indítottak, ami a kezdeti sikerek után kifulladt. Augusztusban az antant megindította a száznapos offenzíváját, mellyel jelentős mértékben vissza tudták szorítani a németeket.

1918 vége felé a központi hatalmak kezdtek kimerülni. Elsőként Bulgária kötött fegyverszünetet szeptember 29-én, majd az Oszmán Birodalom október 31-én, az Osztrák-Magyar Monarchia november 3-án. Vilmos császár november 9-én lemondott és az új német kormányzat 1918 november 11-én szintén fegyverszünetet kötött, amivel befejeződtek a harci cselekmények. Az 1919-20-as párizsi békekonferencia eredményeképpen a vesztes hatalmakkal külön-külön békeszerződést kötöttek, melyek súlyos terheket róttak ki rájuk. Az orosz, a német, az osztrák-magyar és az oszmán birodalmak felbomlása után számos forradalom zajlott le az érintett területeken 1917-1923 között és új államalakulatok jöttek létre, köztük Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia.

Véget nem érő vita övezi, hogy kit terhel a háború kitöréséért való felelősség, ami azért is nagy szerepet kapott, mert a vesztesekre erőltetett békediktátumokban azoknak el kellett ismerniük, hogy ők voltak a háború okozói. Az első világháború kulturális szempontból is cezúrának számít. A lövészárokharcban a bajtársaik sokaságát elvesztő frontkatonák élményei és a hátországban jelentkező hétköznapi nélkülözések a háborúban részt vevő országok társadalmára jelentős hatással bírt.

Az első világháború szolgált táptalajul a szovjet leninizmus, az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus számára és vezetett mindmáig vitatott okok miatt a háború utáni instabilitás a második világháború kitöréséhez 1939-ben.

Előzmények

Imperializmus

A gyarmatbirodalmak 1914-ben

Európa 1914 előtt állt a globális dominanciájának csúcsán. Az ipari forradalom és a népességrobbanás következtében Európának a 19. század vége óta szintén nagyhatalmakként fellépő Japánnal és az Egyesült Államokkal együtt sikerült globális uralmat kiépítenie a gyarmatosítás révén. Lényegében csak Kína tudta megőrizni a függetlenségét, míg a korábbi európai gyarmatok közül csak az Egyesült Államoknak illetve a latin-amerikai gyarmatoknak sikerült függetleníteniük magukat, illetve részben néhány fehérek lakta brit domíniumnak. A Tunézia feletti francia protektorátus (védnökség) 1881-es létrehozása és Egyiptom brit 1882-es megszállása az imperializmusnak új formáját jelentették, mellyel az európai államok ismét formális hatalmat akartak gyakorolni az újonnan megszerzett területeik felett. Az ilyen területszerzések nemzeti presztízskérdéssé váltak, mivel az európai államok erejét a közvélemény az Európán kívüli pozíciójuk alapján ítélte meg. Ezzel a perifériákon felhalmozódott feszültség a kontinensre csapódott le, főleg azután, hogy az 1890-es években a világ felosztása lényegében lezárult úgy, hogy Olaszország és a Német Birodalom erejükhöz mérhető nagyságú és értékű területeket tudtak volna szerezni.

Válságok

A német birodalomalapítással az európai pentarchiában kiegyensúlyozatlanság jött létre azáltal, hogy az eddigi leggyengébbnek számító Poroszország a Német Császársággá nőtte ki magát. Elzász-Lotaringia visszaszerzése tartósan gátolta a Franciaországgal való megegyezést. Biztonsági érdekek, nemzeti presztízskérdések valamint gazdasági érdekeltségek ebben a hatalmi konstellációban fokozott mértékben nyomtak a latban. Ezen túl belpolitikai feszültségek és a veszélyeztetettség érzete hozzájárult ahhoz, hogy a hatalmon lévő elitosztályok és a kormányzatok hajlottak kockázatos politika folytatására a belpolitikai hiányok külpolitikai sikerekkel való elfedésére. Az imperializmus korában így egyre több a békét fenyegető válság tört felszínre:

• Az 1875-ös „háború a láthatáron-válság” (Krieg-in-Sicht-Krise) – egy Németország és Franciaország közötti kardcsörtetés – során Oroszország és Nagy-Britannia tudtul adta, hogy Franciaország újbóli alávetését nem fogják megtűrni. Anélkül, hogy szövetségi rendszerbe tömörültek volna, ezek a hatalmak – hasonlóan a későbbi „júliusi válsághoz” – a saját nagyhatalmi érdekeiknek megfelelően reagáltak.
• A Balkán-válság (1875–1878) idején egy helyi konfliktusból egy kisebb háború, a szerb-török háború keletkezett és ebből egy újabb orosz–török háború (1877–78). A berlini kongresszus bár véget vetett a válságnak, azonban mélyítette a rivalizálást Ausztria-Magyarország és Oroszország között a Balkánon, továbbá rontotta a német-orosz viszonyt.
• A francia boulangizmus főleg Georges Boulanger hadügyminisztersége alatt (1886. január – 1887. május) élezte ki a francia-német viszonyt – például a Schnäbele-affér révén – és vezetett a revansizmus feléledéséhez Franciaországban.
• A bolgár válság – a szerb-bolgár háború (1885–1887) – jelentős mértékben rontott a Monarchia és Oroszország viszonyán.
• A Fashodai incidens (1898) és a második búr háború (1899–1902) Immanuel Geiss megfogalmazásában „jelezték a tengeren túli területeken meglévő hatalmi vákuumok kitöltését […] az 1900 körüli európai–észak-amerikai imperializmus által, aminek révén a perifériákon lévő feszültség visszagyűrűzött Európába.”
• Az első marokkói válság (1904–1906) során Németország megpróbálta az orosz–japán háború révén meggyengült Oroszország gyengeségét kihasználva a vele szövetséges Franciaországot kiszakítani az antantból, azonban az algecirasi konferencián (1906) nem tudta keresztülvinni akaratát. Ez a kísérlet éppen hogy Németország elszigetelődéséhez vezetett és ezután egyre szorosabbra fűzte szövetségét a Monarchiával.
• A csuzimai csata (1905) és az Oroszország számára ezáltal elveszített orosz–japán háború az orosz politika újragondolásához vezetett. Egyes kelet-ázsiai területek elvesztése után és tekintettel a brit pozíciókra a Közép-Keleten az oroszok ismét Európa felé fordultak és itt igyekeztek befolyási területeket szerezni, főként Délkelet-Európában, amivel együtt járt a konfliktus kialakulása Ausztria-Magyarországgal.

Ausztria-Magyarország nyelvi térképe (1880)

• Az annexiós válság (1908-1909) felszította a szerb nacionalizmust. A további politikai kihatásai tekintélyveszteséget okoztak Oroszország számára, ami csaknem a kettős szövetséggel való háborúhoz vezetett. Az annexió hatására jött létre az Ifjú Bosznia (Mlada Bosna) szerb nacionalista csoportosulás, ami a szerb anyaországbeli Fekete Kéz (Crna Ruka) titkos szervezet támogatásával hajthatta végre a szarajevói merényletet.
• A második marokkói válság (1911) által aktivizált Nagy-Britannia fenyegetőleg lépett fel Németországgal szemben, és hadba lépését helyezte kilátásba, amennyiben az háborút kezdeményezne Franciaország ellen. A válságot lezáró, de német szempontból a háborúval való fenyegetőzés ellenére is diplomáciai kudarcnak számító Marokkó–Kongó-szerződés miatt egyre inkább nőtt az imperialista beállítottságú szervezetek – mint az Össznémet Szövetség (Alldeutscher Verband) és a Német Flottaegylet (Deutscher Flottenverband) – által kifejtett nyomás a császárra és a kormányzatra, mivel meglátásuk szerint meghátráltak a kérdésben.
• A két Balkán-háború Szerbiát erősítette, elmélyítette a Monarchiában felgyülemlett feszültséget, kiélezte a Monarchia és Oroszország ellentéteit és tovább hevítette a szláv nacionalizmust.
• A Liman-Sanders-válság (1913–1914) mindenekelőtt a német-orosz viszonyt tette bizalmatlanná.

Szövetségi rendszerek

Az európai szövetségi rendszerek alakulása 1900 és 1910 között

A hivatalos szövetségi rendszerek 1914-ben

A szövetségi rendszerek tényleges alakulása a háborúban a háború előtti határokkal

A Bismarck kancellár által a birodalomalapítás után kiépíteni igyekezett szövetségi rendszer Franciaország elszigetelését célozta. Ehhez szükséges volt a keleti szomszédokkal, Ausztria-Magyarországgal és Oroszországgal való jó viszony, amit a három császár szövetsége révén 1873. október 22-én sikerült biztosítani. Az 1877-78-as orosz-török háborúban aratott orosz siker azonban éket vert Ausztria-Magyarország és Oroszország közé, mivel a Monarchia a Balkánt saját érdekszférájának tekintette és aggodalommal töltötte el az orosz befolyás növekedése a térségben. A szövetség semmissé vált, miután a Berlini kongresszus (1878) alatt közvetítőként fellépő Németország politikáját Oroszország ellenségesnek érezte. A rákövetkező évben II. Sándor cár egy többé-kevésbé rejtett háborús fenyegetést fogalmazott meg arra az esetre, ha ez megismétlődne, így Bismarcknak új szövetségi partnerek után kellett néznie. A német gabonavámok 1879-től további feszültséget eredményeztek Oroszországgal.

Ausztria-Magyarország és Németország 1879-ben létrehozták a kettős szövetséget, melyhez 1882-ben csatlakozott Olaszország. Ez lett a hármas szövetség, amihez 1883-ban csatlakozott Románia. A szerződés szerint a felek kölcsönösen támogatták egymást, ha egyiküket egyszerre két másik hatalom részéről érné támadás, illetve ha Németországot vagy Olaszországot érné támadás Franciaország részéről. Az európai háború elkerülése a berlini kongresszus alatt így létrehozta az első tartós nagyhatalmak közötti szövetséget a krími háború óta. Ehhez jött még az 1881-ben megkötött három császár szövetsége (Németország, Ausztria-Magyarország, Oroszország), amit azonban az 1885-87-es bolgár válság szüntetett meg. Bismarck 1890-ben való menesztése véget vetett az eddigi német szövetségi politikának. Vilmos császár az új kancellár, Leo von Caprivi és a külügyminisztérium tanácsára nem hosszabbította meg az 1887-ben Oroszországgal kötött titkos viszontbiztosítási szerződést, ami az „új kurzus” egyik fatális döntésének bizonyult. Az 1887-es „Lombardtiltás” (Lombardverbot) után, ami megtiltotta az orosz vasúti kötvények vásárlását, Oroszország 1888-at követően pénzügypolitikailag egyre inkább Franciaország felé fordult. A két ország 1891-ben előbb egy laza egyezményt kötött, amit 1892-ben katonai konvencióval egészítettek ki, majd 1894-ben III. Sándor ratifikálta a francia-orosz szövetséget. Nagy-Britannia a „fényes elszigeteltség” politikáját feladva előbb Németországgal igyekezett szövetségre lépni, amit az 1898-as tárgyalások alatt azonban nem sikerült nyélbe ütni.

A fashodai incidenssel 1898-ban előbb egy heves francia-brit konfrontációra került sor, melyet a két ország 1904-ben megkötött szövetsége tudott később feloldani (Entente Cordiale). Ez a konfliktusaikat szabályozta az Afrika gyarmatosításáért való versengésben. Nagy-Britannia ezt követően tovább közeledett Franciaországhoz, mivel Németország nem volt hajlandó lemondani a nagyarányú flottafejlesztési terveiről és ez az angol–német flottaépítési versenyhez vezetett. A német fejlesztési terveket tartalmazó Tirpitz-terv a rizikóelméleten alapult. Németország úgy hitte, hogy szabad kézzel folytathat politikát (Politik der freien Hand) és a hágai békekonferenciákon ennek megfelelően tanúsított német magatartás a fegyverkezési korlátozásokkal kapcsolatban az elveihez ragaszkodó volt, és ez erősítette a német politikával kapcsolatos általános bizalmatlanságot. A német flottapolitika miatt egyre inkább nyugtalankodó Nagy-Britannia az algecirasi konferencia során szinte fenntartások nélkül támogatta Franciaországot. Németország ugrásra kész és esetlen külpolitikája jelentős szerepet játszott a hármas antant létrejöttében az 1907-es szentpétervári szerződés révén, még ha ez első sorban csak a gyarmati rivalizálást szabályozta a felek között. Nagy-Britannia azonban nem volt a szövetség szilárd tagja és mindegyik fél úgy gondolta, hogy egyikük sem hagyja magát egy másik által kihasználni. Oroszország ennek megfelelően Marokkó kérdésében nem foglalt állást és a boszniai annexiós válság idején sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem kívánt közbeavatkozni az oroszok oldalán. A második marokkói válság a német és a francia nyilvánosság ellentétével járt együtt és arra sarkallta Franciaországot, hogy a boszniai annexiós válság során meglazult szövetségét Oroszországgal ismét megerősítse, aminek folyományaként a franciák kételyeik ellenére elismerték az Oroszország által támogatott agresszív Balkáni szövetséget. Németország izoláltsága, ami az algecirasi konferenciával nyilvánvalóvá vált, az Ausztria-Magyarországgal szembeni feltétlen szövetségesi hűséget eredményezte, mint egyetlen megmaradt szövetségessel.

Erőviszonyok

A háború előestéjén a központi hatalmak számbelileg, a gazdaság méretét tekintve és a katonai kiadások tekintetében is jelentős mértékben hátrányban voltak: 1914-ben (az Oszmán Birodalmat is beleszámolva) összlakosságuk 138 millió fő volt és ebből 33 millió volt a hadra fogható férfi, míg az antant a gyarmatokkal együtt 708 millió lakossal bírt és ebből 179 millió volt hadra fogható. Az antant katonai kiadása 1913-ban kétszer akkora volt, mint a központi hatalmaké. A modern tüzérségi eszközök terén Németország azonban fölényben volt, ami az ekkor előre még nem várt lövészárokharcban jelentős előnynek bizonyult. A gyalogsági fegyverek lőteljesítménye nagyjából megegyezett, a britek gyalogsági karabélyai azonban az átlagosnál jobb minőséget képviseltek. A tengeren Nagy-Britannia flottája volt számbelileg a legerősebb, aminek révén távoli blokádot tudott létesíteni Németországgal szemben. Oroszországot ugyanakkor a központi hatalmak el tudták vágni a Balti- és a Fekete-tengeren át érkező szállítmányoktól. Németország és Ausztria-Magyarország a belső vonalak geostratégiai előnyével bírtak, ami miatt az antant számbeli fölénye eleinte nem tudott érvényesülni.

A jelentősebb hadviselő felek haderőinek katonai létszáma:

Állam	Szolgálatban lévő katonák száma hadbalépéskor	Mozgósítás után	Fegyvert fogottak összesen	Megjegyzések
Németország	761.000	3,8 Mio.	kb. 13 Mio.
Ausztria-Magyarország	395.000	2,3 Mio.	8 Mio.	beleértve területi hadseregeket
Oszmán Birodalom	—	kb. 800.000	2,8 - 3,5 Mio.
Bulgária	85.000	650.000	1,2 Mio.	Hadbalépés: 1915
Russland	1,4 Mio.	4,5 Mio.	12 - 15 Mio.	Kilépés a háborúból: 1917-18 tele
Franciaország	823.000	3,8 Mio.	8,4 Mio.	gyarmati csapatokkal együtt
Nagy-Britannia	250.000	250.000	8,9 Mio.	Nyugati front 1914: 120.000; 1916-tól hadkötelezettség (számok eltérőek) Wehrpflicht; Zahlen Spalte Kriegsteilnehmer inges. inkl. Empire
Belgium	117.000	267.000	267.000	további mobilizálási lehetőség nélkül megszállás miatt
Szerbia	260.000	360.000	700.000
Montenegró	40.000	50.000	50.000	1916 elején kapitulál
Japán	—	—	800.000	csak 1914-ben kötött le ellenséges csapatokat
Olaszország	—	4,3 Mio.	5,6 Mio.	Hadba lépés: 1915 május
Portugália	—	200.000	100.000	Hadbalépés: 1916; bevetve 100.000 katona
Románia	—	—	750.000	Hadba lépés: 1916; Fegyverszünetet köt: 1917 végén
Egyesült Államok	—	—	4,3 Mio.	Hadba lépés: 1917
Görögország	—	—	230.000	hivatalos hadba lépés: 1917

Az antant összesen 41 851 000 katonát és ezzel a hadra fogható férfi lakosság 19%-át állította hadba (továbbá 300 katonanőt), míg a központi hatalmak 24 400 000 katonát és ezzel a hadra fogható férfi lakosság 71%-át állította hadba.

A szarajevói merénylet

Achille Beltrame által készített illusztráció, amely 1914. július 12-én jelent meg a Domenica del Corriere című hetilapban

A boszniai annexió után a szerb nacionalista szervezetek – a szerb kormány támogatásával – merényletek elkövetését tervelték ki. Ilyen titkos szervezet volt a Fekete Kéz is, mely szervezet első terve Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia kormányzójának meggyilkolása volt, de még a tervezés során elvetették ennek a végrehajtását. 1914 tavaszán viszont megtudták, hogy a Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd főherceg érkezik Szarajevóba, így ő lett az elsődleges célpont. A Fekete Kéz által leszállított fegyverek segítségével tervezték végrehajtani a merényletet azt remélve, hogy a trónörökös halálával Bosznia megszabadulhat az osztrák-magyar uralomtól, bár abban már nem volt egyezség közöttük, hogy mi válthatja azt.

1914. június 28-án egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére érkező Ferenc Ferdinándot hat merénylő várta Szarajevóban. A hadgyakorlattal éppen az volt a Monarchia célja, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. A délelőtt folyamán kézigránátos merényletet hajtottak végre ellene, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám két őt kísérő katonatiszt megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban kezelt tiszteket. Onnan visszatérőben egy újabb merénylő pisztollyal halálosan megsebesítette őt és feleségét. A merénylet éjszakáján a Monarchia több városában is, különösen a horvát és a boszniai területeken, szerbellenes tüntetéseket tartottak. Ezeket az eseményeket támogatta Oskar Potiorek és a szervezésükben is részt vett.

Ferenc József II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Moltke német vezérkari főnök kifejtette a császár előtt, hogy az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, és ezzel gyorsabb felvonulásra is képessé válik az orosz haderő. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

A trónörökös temetése után, július 5-én Vilmos császár biztatta Ferenc Józsefet az ultimátum megküldésére, és garantálta a német támogatást egy esetleges háborúban. Két nappal később az osztrák-magyar kormányülésen arról tanácskoztak, hogy Szerbia megtámadásával az Orosz Birodalommal is szembekerülnek, de nem engedhették meg maguknak, hogy gyengének tűnjenek a szláv népek szemében a trónörökös meggyilkolását követően. 1914. július 22-én Leopold von Berchtold külügyminiszter megküldte Wladimir Giesl von Gieslingen belgrádi osztrák–magyar követnek a Szerbiának szánt ultimátumot. A követ másnap átadta a dokumentumot a szerb kormánynak, 48 órát adva a válaszra. Július 25-én elfogadtak minden pontot, kivéve az 5. pontot, amely a szuverenitás megsértésének tartottak. A Monarchia ekkor részleges mozgósítást rendelt el, majd július 28-án hadat üzent Szerbiának. Ezzel kezdetét vette az első világháború.

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

I. Ferenc József kiáltványa: Népeimhez! 1914. július 28. témában.

Magyarország mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914 júliusában megérett a konfliktusra. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.

Mindkét szövetségi rendszer vezető tábornokai és más magas beosztású katonatisztjei is gyors háborút vizionáltak. Ennek hatására a politikusok is rövid fegyveres konfliktusokat reméltek, köztük II. Vilmos német császár is, aki 1914 augusztusában így indította útnak katonáit: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!”

A júliusi válság és a háború kezdete

Az első világháború menete világtérképen szemléltetve

Az imperializmus (Hochimperialismus) korában Európában számos lehetőség adódott egy konfliktus kirobbanására, ennek ellenére a szarajevói merényletet eleinte nem tartották a békére veszélyt jelentő eseménynek. Bécsben csak Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök és Leon Biliński pénzügyminiszter – a sajtó nagy részének támogatásával – szólalt fel a Szerbia elleni azonnali mozgósítás érdekében. Hötzendorf egy Leopold Berchtold külügyminiszterrel július 1-én lefolytatott megbeszélés során attól tette függővé a háborút, hogy Németország „védi-e a hátunkat Oroszországgal szemben avagy nem.” A német külügyminisztérium előbb el akart kerülni egy a Monarchia és Szerbia közötti háborút, mivel helyesen a „világháború” kitörésének veszélyét látta annak következményeként. Amennyire ismert, II. Vilmos egy július 4-ei kijelentése vezetett ahhoz, hogy a külügyminisztérium megváltoztatta a véleményét („A szerbekkel le kell számolni” éspedig „lehetőleg hamar”).

Állam	Szövetség	Hadbalépés
Osztrák–Magyar Monarchia	központi hatalmak	1914. július 28.
Szerbia	antant	1914. július 28.
Német Birodalom	központi hatalmak	1914. augusztus 1.
Orosz Birodalom	antant	1914. augusztus 1.
Luxemburg	antant	1914. augusztus 2.
Franciaország	antant	1914. augusztus 3.
Belgium	antant	1914. augusztus 4.
Nagy-Britannia	antant	1914. augusztus 4.
Ausztrália	antant	1914. augusztus 4.
Kanada	antant	1914. augusztus 4.
Nepál	antant	1914. augusztus 4.
Új-Fundland (domínium)	antant	1914. augusztus 4.
Új-Zéland	antant	1914. augusztus 4.
Montenegró	antant	1914. augusztus 9.
Japán	antant	1914. augusztus 23.
Dél-afrikai Unió	antant	1914. szeptember 8.
Oszmán Birodalom	központi hatalmak	1914. október 29.
Olaszország	antant	1915. május 25.
San Marino	antant	1915. június 1.
Bulgária	központi hatalmak	1915. október 11.
Portugália	antant	1916. március 9.
Hidzsáz	antant	1916. augusztus 31.
Román Királyság	antant	1916. augusztus 31.
Görög Királyság	antant	1916. november 24. / 1917. június 29.
Egyesült Államok	antant	1917. április 6.
Kuba	antant	1917. április 7.
Guatemala	antant	1917. április 22.
Sziám	antant	1917. július 22.
Libéria	antant	1917. augusztus 4.
Kína	antant	1917. augusztus 14.
Brazília	antant	1917. október 26.
Panama	antant	1917. november 10.
Nicaragua	antant	1918. május 6.
Costa Rica	antant	1918. május 24.
Haiti	antant	1918. július 15.
Honduras	antant	1918. július 19.

Ennek megfelelően a császári és királyi külügyminisztérium Berlinbe küldött követségi tanácsosát, Alexander Hoyost biztosították a háborús irányvonal támogatásáról és általánosan a háború korai megindítását tanácsolták. Napokkal később a birodalmi kancellár Hoyos követnek és Szőgyény-Marich László nagykövetnek átadta a hivatalos, hasonló tartalmú választ, amit később „különösen gondatlan” módon kiállított biankócsekként interpretáltak.

A birodalmi vezetés megfontolásai Kurt Riezler tanácsadó Bethmann Hollweg kancellárral 1914. július 7-8-án folytatott megbeszéléseiről szóló naplóbejegyzései szerint abban álltak, hogy egy háborút Oroszország növekvő katonai és közlekedéstechnikai képességei miatt inkább lehet megnyerni 1914-ben, mint a későbbiek folyamán. Amennyiben Ausztria-Magyarországot nem támogatnák, úgy fennállna annak a veszélye, hogy az az antant felé közeledne. Habár látták egy világháború kitörésének esélyét, a német birodalmi kormányzat bízott a konfliktus lokalizálhatóságában és Riezler feljegyzései szerint kedvezőnek látta a helyzetet:

„Amennyiben a háború keletről jön, és így mi Ausztria-Magyarországért lépünk fel és nem Ausztria-Magyarország vonul hadba értünk, úgy van kilátásunk azt megnyerni. Amennyiben nem lesz háború, mert a cár nem akar hadba szállni vagy a levert Franciaország békét kér, úgy még van esélyünk az antantot ezzel az akcióval megbontani.”

Hoyos a visszatérése utáni napon, július 7-én az osztrák-magyar minisztertanács elhatározta, hogy olyan ultimátumot küldenek Szerbiának, mely elfogadhatatlan lesz számára és annak várható elutasítása esetére katonai lépéseket foganatosítanak. Július 20. és 23. között Franciaország államelnöke, Raymond Poincaré és René Viviani miniszterelnök látogatást tett Szentpétervárott és biztosították a vendéglátóikat a teljes támogatásukról. Az volt a közös megállapításuk, hogy Szerbia nem visel felelősséget a gyilkosságokért és a nagyjából már ismert osztrák-magyar követelések Belgrád irányában illegitimek, az antantnak pedig állhatatosnak kell lennie a központi hatalmakkal szemben.

A júliusi válság kezdete szűken értelmezve a Monarchia külügyminisztere, Berchtold gróf által július 23-án Szerbiának küldött 48 órás lejáratú ultimátumától datálódik. A francia kormányzati látogatás során folytatott megbeszélések révén megerősítve az orosz minisztertanács július 24-én Szerbia támogatása mellett döntött, aminek érdekében készen álltak a mozgósítás elrendelésére.

Az erről szóló távirat július 25-én érkezett meg Belgrádba, még az ultimátumra küldött válasz előtt. Az nem tisztázott, hogy a várható szerb elutasítása mennyire befolyásolta az ultimátum fő pontjainak a megfogalmazását. A Bécsnek küldött válasz részben engedékeny, részben kitérő volt. A Monarchia hivatalnokainak részvételét a gyanúsítottak bűntetőjogi felelősségrevonási eljárásában határozottan elutasították azzal az indokkal, hogy az ütközik a szerb alkotmánnyal. Nikola Pašić külügyminiszter személyesen nyújtotta át a választ a Monarchia követének röviddel az ultimátum lejárta előtt. Giesl nagykövet átfutotta a szöveget, majd azonnal elutazott a követség teljes személyzetével együtt.

Az antant országaiban kétségbe vonták, hogy Ausztria-Magyarország a mozgató erő az események mögött és egyre inkább a nála jóval erősebb Németországot vélték a mozgatórugónak.

Oroszország július 26-án tette meg az első mozgósítási intézkedéseket (ún. „Felkészülési idő a háború előtt”), amit lehet bár csak elővigyázatosságnak vagy elrettentésnek szántak, azonban a fenyegetőzések ellenére is a mindezidáig diplomáciai konfliktusnak katonai jelleget adott és ezáltal eszkalálta azt azáltal, hogy a Monarchia és Németország is szinte azonnal tudomást szerzett ezekről az orosz intézkedésekről.

A Vilmos császár által a bismarcki alkotmány 68. paragrafusa alapján 1914. július 31-én elrendelt hadiállapot okirata

Berlini lakosok a híreket olvassák, 1914 augusztus

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

I. Ferenc József kiáltványa: Népeimhez! 1914. július 28. témában.

1914. július 28-án Ferenc József Bad Ischlben aláírta a Monarchia Szerbiának küldendő hadüzeneti okmányát „Népeimhez!” kezdettel. Előtte a német kormányzat a szövetségi partnerét július 25-én ismét erőteljesen felszólította az „azonnali nyilatkozattételre”. Bécs ekkor ugyanis még úgy tervezte, hogy a hadüzenetet csak a mozgósítás lezárása után, augusztus 12-ike körül fogja elküldeni. A Temeskubin elleni támadásról (egy állítólagos tűzcsapás a szerbek részéről július 26-án) szóló hírek puszta propagandacélú valótlanságnak bizonyultak és koholt háborús indokként szolgált – hasonlóan a nürnbergi repülőgéphez. Ezt követően július 29-én röviddel hajnali 02:00 után kezdődött meg ténylegesen, mikor a Temes, a Bodrog és a Szamos monitorok Belgrádot lőni kezdték. Ugyanezen a napon került sor az orosz hadsereg mozgósítására, annak ellenére, hogy Bethmann Hollweg kancellár figyelmeztetett, az orosz előkészületek a német mozgósítást és valószínűsíthetően a hadba lépést vonják maguk után.

Ausztria-Magyarország Szerbiának küldött hadüzenetének szövege

Minthogy a szerb királyi kormány arra a jegyzékre, melyet részére Ausztria és Magyarország belgrádi követe 1914. évi július hó 23-án adott át, kielégítő választ nem adott; a cs. és kir. kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről és ebből a célból a fegyverek erejéhez fordulni. Ausztria és Magyarország ennélfogva jelen pillanattól kezdve Szerbiával szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát.

Július 29-én közölte a brit követtel, Edward Goschennel, hogy Németország a belga semlegesség megsértésével kívánja megtámadni Franciaországot és Nagy-Britannia semlegességéért cserében Franciaország és Belgium területi integritásának háború utáni helyreállítását tudja felkínálni, azonban ez nem vonatkozna a gyarmataikra. A brit fél eddig úgy vélte, a német kancellár mérséklő hatással volt Bécsre és ezért eddig visszafogottan viselkedett, viszont a kancellár megrökönyödésére a brit követ élesen elítélte a felvetést és Bethmann Hollweg értésére adta, hogy ez a lépés Nagy-Britannia számára háborús okot (casus bellit) szolgáltatna. A kancellár ekkor megpróbálta az eszkalálódási folyamatot ismét megfékezni és – a császárral közösen – Bécset rávenni arra, hogy a határhoz közeli Belgrád megszállására szorítkozzon, de ekkor már túl késő volt és az eszkalációt nem lehetett már feltartóztatni. Moltke azzal igyekezett Bethmann-Hollweg próbálkozásait segíteni, hogy Conrad von Hötzendorfot a Szerbia és Oroszország elleni felvonulásban visszatartsa, de Bécs Belgrád ideiglenes megszállásának tervét visszautasította, mivel ezt csak a „szerb probléma” részmegoldásának tartotta. Ha több idő állt volna rendelkezésre, az talán változtathatott volna valamelyest a Monarchia álláspontján, de az idő ekkor már fogytán volt.

II. Miklós orosz cár július 30-án hozzájárulását adta az orosz haderő általános mozgósításához, és ezt másnap közzé is tették. Németország erre válaszul ultimátumban követelte az orosz mozgósítás visszavonását (augusztus 1. 12:00 órában megadva a határidőt szentpétervári idő szerint), habár feltételezték, hogy ez jóval lassabban fog végbe menni, mint a német. Miután ezt az oroszok nem vonták vissza, II. Vilmos augusztus 1-én 17:00-kor kiadta a mozgósítási parancsot és aznap hadat üzent Oroszországnak (19:00 kezdettel a szentpétervári idő szerint). Az Oroszországgal szövetséges Franciaország szintén augusztus 1-én rendelte el a mozgósítást, 16:00-tól. Augusztus 2-án délelőtt német csapatok terv szerint megszállták Luxemburg városát és lovas járőrök még a hadüzenet érvénybe lépése előtt behatoltak Franciaország területére. Egy rövid tűzharcra került sor, melynek során egy francia (Jules-André Peugeot káplár) és egy német (Albert Mayer hadnagy) katona veszítette életét. Este 20:00-kor Németország felszólította Belgiumot, hogy 12 órán belül adjon ki egy olyan tartalmú nyilatkozatot, miszerint a belga hadsereg a német csapatok átvonulása során passzív marad. Ezt Belgium másnap reggel elutasította. Augusztus 3-án este Németország állítólagos határsértésekre és légitámadásokra („nürnbergi repülőgép” esete) hivatkozva hadat üzent Franciaországnak. Ugyanaznap Antonio di San Giuliano olasz külügyminiszter közölte a német nagykövettel, Hans von Flotow-val, hogy az olasz kormányzat meglátása szerint a Casus Foederis nem adott, mivel Ausztria-Magyarország és Németország agresszorokként lépnek fel. Olaszország még a délután folyamán deklarálta a függetlenségét.

A háború kezdetén optimista hangulatban a nyugati frontra induló német katonák

Szintén augusztus 3-án küldte el Bethmann Hollweg a brit kormányzatnak az indoklását. Ebben „Belgium semlegességének megsértését” az orosz mozgósítás által keletkezett kényszerhelyzettel magyarázta. Német járőrcsapatok már aznap délelőtt átlépték a belga határt és az erről szóló hírek már Londonba is elértek. A Német Birodalom ezzel megszegte a londoni konferencia első cikkelyét, mely szerint az európai hatalmak garantálták Belgium semlegességét, és ez veszélyeztette a brit biztonsági érdekeket. Edward Grey augusztus 3-án délután az alsóházban a belga semlegesség megsértését és Franciaország alávetésének veszélyét összeegyeztethetetlennek nevezte a brit államérdekekkel és a parlament is osztotta a véleményét.

Augusztus 4-én reggel 06:00-kor a német nagykövet Brüsszelben közölte a belga kormányzattal, hogy a Német Birodalom a felvetései elutasítása miatt kényszerítve érzi magát arra, hogy a „francia fenyegetés elhárítása” miatt megkívánt intézkedéseket szükség esetén erőszak alkalmazásával is keresztülvigye. Pár órával később német csapatok a nemzetközi jog tiltása ellenére és hadüzenet nélkül bevonultak a semleges Belgiumba. Még aznap, augusztus 4-én Goschen nagykövet átnyújtotta Bethmann Hollweg kancellárnak az éjfélkor lejáró ultimátumot, amiben azt követelték, hogy Németország az 1839-es londoni szerződésnek megfelelően tartsa tiszteletben Belgium függetlenségét. Bethmann Hollweg felrótta Goschennek, hogy egy „fecni papír” miatt akar Nagy-Britannia háborúba vonulni Németország ellen. Ezt a kijelentést Londonban felháborodással fogadták. Az ultimátum leteltével hadiállapot állt be Nagy-Britannia és Németország között. A brit domíniumok rövid időn belül csatlakoztak az anyaországhoz, többnyire formális hadüzenet nélkül, ezzel néhány nap alatt a lokális háborúból kontinentális háború, majd pedig világháború lett. Ausztria-Magyarország augusztus 6-án üzent hadat Oroszországnak és ezzel megszüntette azt a „groteszk szituációt, hogy Németország hat nappal korábban hadban állt már Oroszországgal, mint a szövetségese, aki miatt egyáltalán fegyvert fogott.”

A háború menete

Az 1914-es év

Az előzetes haditervek kudarca és az állóháború kialakulása a nyugati fronton

A „Kövér Bertha” (Dicke Bertha) 42 cm űrméretű vasúti ágyút tűzkésszé teszik Lüttich közelében, 1914. augusztus 7-én

Az első zsoldkifizetés a mozgósítást követően (Berlin, 1914)

Miközben a német seregek összevonása a nyugati határon még folyamatban volt, addig a Schlieffen-tervben foglaltaknak megfelelően a X. hadtest már meglepetésszerű támadást hajtott végre a belgiumi Liège (Lüttich) citadellája ellen. A várost hamar elfoglalták a támadók (augusztus 5-7-én), de a város körüli tizenkét erődből álló láncolat ekkor még belga kézen maradt. Csak a nehéztüzérség beérkezése után – a Krupp által legyártott „Kövér Bertha” és a kevésbé ismert, a Škoda által gyártott „Karcsú Emma” 30,5 cm űrméretű mozsarak bevetésével vált lehetségessé az erődítmények elfoglalása augusztus 16-tal bezárólag. Az itteni harcok csúcspontja a Fort Loncin elpusztítása volt augusztus 15-én egy az erőd lőszerraktárát ért telitalálattal. A bevehetetlennek tartott erőd gyors elfoglalása a francia haditervek stratégiai átdolgozását tette szükségessé.

II. Vilmos császár ( hallgat) felhívása a német néphez 1914. augusztus 6-án

Augusztus 4-én német katonák erőszakos cselekedeteket követtek el a Liège melletti Visé, Berneau és Battice falvakban a polgári lakossággal szemben, a következő hetekben pedig számos rémtettet szintén civilek ellen Belgiumban és Franciaországban, amit franc-tireurök (partizánok) támadásainak megtorlásával indokoltak. Belga civilek tömeges kivégzésére először augusztus 5-én került sor. Különösen súlyos német háborús bűncselekményekre került sor Dinant-nál, Tamines-nél, Andenne-nél és Aarschotnál. A megtorlásoknak 1914 augusztusa és októbere között mintegy 6500 polgári áldozata volt, nagy nemzetközi feltűnés keltőt keltő esemény volt a leuveni gyújtogatás. A valós és kitalált túlkapásokról szóló történetek megtalálhatók a „Rape of Belgium” (Belgium meggyalázása) szlogen alatt futó, mindmáig életben tartott brit propagandában.

Míg a német csapatok a Schlieffen-terv keretében Belgium területén hajtották végre az átkaroló hadműveletüket, addig Franciaország a XVII-es számú tervét készítette elő, ami a német átkaroló hadművelettel szemben a centrumban (Lotaringiában) való áttörést irányozta elő. Az ezen stratégia keretében végrehajtott nagy támadást megelőzte még egy Mülhausen elleni támadás. A francia főparancsnok, Joseph Joffre célja ezzel az volt, hogy német csapatokat kössön le délen és az 1871-ben Németországhoz került Elzászba való betöréssel erősítse a francia lakosság lelkesedését, ami a régió második legnagyobb városának és egyben ipari központjának átmeneti elfoglalásával sikerült is. A franciák augusztus 7-én foglalták el Mülhausent, a helyi lakosok egy része ujjongva fogadta a francia katonaságot. A város viszont már két nappal később, augusztus 9-én visszakerült német kézbe. Augusztus 24-re csaknem Elzász egész területét – leszámítva a Doller völgyét és a Vogézek néhány magaslatát – visszafoglalták a németek és meg is tartották egészen a háború végéig. Joffre a támadást irányító Louis Bonneau tábornokot a kudarc után menesztette.

Joffre-nak előbb nem állt szándékában, hogy a XVII-es számú terv alapján tervezett felvonulásán változtasson a Belgium elleni német támadás miatt és az összesen 1,7 millió katonával bíró öt hadseregét a támadásra koncentrálta. A német csapatok mozgását azonban nem tudta teljesen figyelmen kívül hagyni és ezért a Charles Lanrezac tábornok vezette 5. hadsereget északnyugatnak irányította át. Az épp Franciaországba megérkező brit expedíciós haderő John French tábornok vezetésével a franciáktól északra sorakozott fel Maubeuge-nál. A francia offenzíva augusztus 14-én vette kezdetét: az 1. hadsereg August Dubail tábornok, és a 2. hadsereg Noël de Castelnau tábornok vezetésével átlépte a határt és többek között a lotaringiai Saarburg irányába indult meg. A német 6. és 7. hadseregek, melyeket ekkor a bajor trónörökös, Rupprecht herceg irányított, eleinte harcolva vonultak vissza.

A francia XVII-es terv kudarca – a határmenti harcok a nyugati fronton 1914. augusztus 3. és 26. között

Augusztus 18-án, a lüttichi erődítményrendszer leküzdése után kezdődött a tényleges offenzíva a német jobbszárnyon az antant erőinek átkarolására és ez gyorsan haladt Brüsszel és Namur irányába, majd megkezdődött Antwerpen ostroma. Augusztus 20-án kezdődött meg a francia offenzíva Lotaringia, a Saar-vidék és a Ruhr-vidék irányába. Ezzel egyidőben kezdődött a német ellenoffenzíva is. Ebből és egy sor más, Saarburg, Longwy mellett, az Ardennekben, a Maas mentén, a Sambre és a Maas között és Monsnál vívott csaták súlyos veszteségekkel jártak mindkét fél számára és ezek a Vogézek és a Schelde közötti harcokba torkolltak, melyeket összefoglalva „határcsatáknak” neveznek. A francia csapatok rendkívül nagy veszteségeket szenvedtek, augusztus 20-23. között 40 000 katonájuk esett el, ebből egyedül augusztus 22-én 27 000. Ezeket a veszteségeket elsősorban a német géppuskák okozták. A francia 1., 2., 3. és 4. hadseregekre a német 4., 5., 6., és 7. hadseregek frontálisan vívott harcban súlyos vereségeket mértek. Hasonlóan súlyos vereséget szenvedett el az 5. francia hadsereg és a brit expedíciós haderő az antant bal szárnyán. A francia csapatok azonban kellően rendezetten vonultak vissza a Meurthe folyó és a Nancy-nál lévő erődítményrendszer mögé, illetve Verdun erődjének megtartása mellett a Maas mögé ahhoz, hogy a németek ne tudják átkarolni őket és így nem tudtak nagyobb egységeket bekeríteni és megsemmisíteni. A Schlieffen-terv figyelmen kívül hagyásával Rupprecht herceg azt kérte Moltke vezérkari főnöktől, hogy a sikert kihasználva mehessenek át itt offenzívába, amihez Moltke hozzá is járult. Ez az augusztus 25. és szeptember 7. között megindított német támadás azonban nem hozott áttörést.

A bal szárnyon lévő francia és brit hadseregek általános, de rendezett visszavonulásba kezdtek Észak-Franciaországban, ami közben sor került csaták megvívására (Le Cateau-csata, augusztus 26.; St. Quentin-i csata, augusztus 29.) és ezek révén az üldöző német jobbszárny egyre közelebb került Párizshoz. Emiatt a francia kormányzat szeptember 2-án elhagyta a fővárost és Bordeaux-ba helyezte át székhelyét, Párizs védelmét pedig a reaktivált Joseph Gallieni tábornokra bízta. A francia főparancsnokság ezidőalatt csapatokat vont össze a jobb szárnyról tartalékosokkal kiegészítve őket, hogy Párizsnál egy új, 6-iknak sorszámozott hadsereget állítsanak fel Joseph Maunoury parancsnoksága alatt, mely az előrenyomuló németek szárnyát veszélyeztette. Egy újabb hadsereget, a 9-iket, Ferdinand Foch vezetésével a centrumban küldtek előre. Joffre terve az volt, hogy a Marne folyó mentén állítja fel a csapatait, hogy egy innen indított offenzívával állítsa meg a német előrenyomulást a front egész hosszában.

A német támadási tervek a Schlieffen-terv alapján

A Schlieffen-terv kudarca: antant csapatok nyomulnak be az 1. és 2. német hadsereg közötti résbe 1914. szeptember 8-án

Menekülő francia parasztcsalád 1914-ben

A német offenzíva délnyugatnak, majd délnek kanyarodó erői – az 1., 2., 3., 4., és 5. hadseregek – még mindig nagy sebességgel haladtak előre. Az 1. hadsereg már Brüsszel augusztus 20-ai bevétele után a Schlieffen-tervben foglalt haladási irányától eltérve délebbi irányra állt, mivel a parancsnoka, Alexander von Kluck a francia és brit csapatokat üldözte. Az egyre inkább elnyúló front miatt a német offenzíva okozta meglepetés is egyre inkább alábbhagyott, ezzel a németek számbeli fölénye a jobbszárnyukon is elveszett, a német összeköttetési vonalak egyre inkább elnyúltak, a franciáké viszont folyamatosan rövidültek. A kiszélesedett frontvonal a németek számára augusztus végén azzal fenyegetett, hogy szétszakad. A jobb szárnynak az ellentámadások miatt tovább kellett változtatnia az előretörésének irányán, délnek és délkeletnek kanyarodva. Párizs bekerítésének tervét augusztus 30-án így fel kellett adni, amiről Joffre szeptember 3-án szerzett tudomást.

A Luxemburgban állomásozó Legfelsőbb Hadseregparancsnokság (Oberste Heeresleitung – OHL) közben elveszítette a rálátást az operatív helyzetre. A legnagyobb gond az volt, hogy semmiféle távbeszélői összeköttetés nem állt fent a fenyegetett jobbszárnnyal. A technikailag nem kielégítő rádióforgalom ezt nem tudta pótolni, míg a repülőgépek személyzeteinek jelentéseit sokszor nem használták fel. A mintegy 320 000 fős 1. hadsereg erőltetett menetben megpróbálta bekeríteni a brit expedíciós haderőt, de eközben elhanyagolta a nyugati szárnyának a védelmét. Két hadtestnek a keleti frontra való áthelyezése és az erődostromokra (Antwerpen, Maubeuge) hátrahagyott csapatok, a menet közben és csaták során elszenvedett veszteségek valamint az ellátási nehézségek miatt fennakadások keletkeztek, mire az 1. hadsereg súlyos harcok közepette már 500 km-t tett meg.

Szeptember 6-án kezdődött meg a francia offenzíva a nyitva hagyott német szárnyon, ami az első marne-i csata néven vált ismertté. A német 1. hadsereg, mely az ezzel ellentétes utasítások ellenére is szeptember 5-én még előretörést hajtott végre a Marne-tól délre és legnyugatabbi elfoglalt települései Le Plessis-Belleville, Mortefontaine és Meaux voltak Párizs közelében, két napos erőltetett menettel kellett visszavonuljon. A hirtelen előretörésével egy nagyjából 40 km széles rés keletkezett az 1. és a 2. német hadseregek között, melybe erős francia és brit erők nyomultak be szeptember 8-án dél körül. A német front folytonossága megszakadt, az ellenséges áttörés és a német hadseregeknek a bekerítésének veszélye óráról órára nőtt. Egyes német seregrészek elvágása és megsemmisítése, menekülésszerű visszavonulás, sőt legrosszabb esetben a teljes német nyugati haderő átkarolása fenyegetett. A német hadseregek a szüntelen előrenyomulás miatt ekkorra az erejük végére értek. A legfelső hadseregparancsnokság (OHL) az 1. és 2. hadseregek főparancsnokságához küldött Richard Hentzsch alezredes a visszavonulást tanácsolta, amit a két hadsereg-főparancsnok szeptember 9-én ki is adott anélkül, hogy a döntéssel kapcsolatban felvették volna a kapcsolatot a velük szomszédos hadseregekkel vagy az OHL-el.

A visszavonulás szükségességét, főleg az 1. hadseregét, később gyakran vitatták. Manapság az ezzel kapcsolatos általános véleményt jól fejezi ki például Holger Afflerbach történész megfogalmazása: „Hadműveleti szempontból a visszavonulás helyes és kényszerűen szükséges volt, a pszichológiai hatásai ugyanakkor fatálisak voltak.” A Schlieffen-terv ezzel elbukott, a francia hadsereg bekerítése a határ mentén nem sikerült. A német vezérkari főnök szeptember 9-én ismerte fel a beálló fordulatot és aznap a következőket vetette papírra:

„Rosszul mennek a dolgok … Az oly nagy reménnyel megkezdett háború az ellentettjévé csapott át […] mennyire más volt, mikor még pár hete olyan ragyogón kezdtük meg a hadjáratot […] attól tartok, a győzelmi mámorban úszó népünk aligha fogja tudni elviselni a szerencsétlenséget.”

A „versenyfutás a tengerhez” során sikertelen próbálkozások voltak az ellenség szárnyának átkarolására és felgöngyölítésére

Sebesült belga katonák Calais-ban
1914. november 11-én

Brit és német katonák barátkoznak 1914 karácsonyán a belgiumi Ploegsteertben

Moltke idegösszeroppanást kapott és Erich von Falkenhayn vette át a helyét. Az 1. és 2. német hadseregeknek meg kellett szakítaniuk a harcot és vissza kellett vonulniuk, velük együtt a többi támadó hadseregnek is. Az ezt követő visszavonulása a német támadó szárnynak az Aisne mögé az első aisne-menti csatához vezetett, ami az állóháborúhoz vezető átmenetet vezette fel. A német csapatok azonban a visszavonulásukat követően be tudták magukat ásni az Aisne mentén és összefüggő, ellenállóképes frontvonalat hoztak létre. Szeptember 17-én a francia ellenállás is kifulladt. Franciaországban a német visszavonulást később a „marne-i csodaként” emlegették, míg Németországban a visszavonulási parancs éles kritikákat kapott. Falkenhayn azt tanácsolta Bethmann Hollwegnek, hogy a német nyilvánosságot tájékoztassák a támadótervek kudarca után beállt kritikus katonai helyzetről, de a kancellár ezt a felvetést elutasította.

Falkenhayn eleinte ragaszkodott az eddigi koncepcióhoz, miszerint a győzelmet először nyugaton kell kivívni. A „versenyfutás a tengerhez” időszaka alatt (1914. szeptember 13.–október 19.) mindkét fél megpróbált a másik oldalába kerülni. A frontvonalak az Aisne folyótól kiindulva az Északi-tengeri Nieuwpoortig nyúltak el. Észak-Franciaországban a szembenálló felek 1914 októberének első heteiben ismét megpróbálkoztak mozgásba lendíteni a frontvonalat és ennek során a németek súlyos veszteségek mellett el tudtak érni némi eredményt Lille, Gent, Brügge és Ostende bevételével, de áttörést nem sikerült nekik elérni. Ezután a harcok súlypontja még inkább északra, Flandriába helyeződött át, mivel a németek a brit utánpótlási útvonalak megszakításához el akarták foglalni Dunkerque-t (Dünkirchent) és Calaist.

1914. október 16-án jelent meg a „Német Birodalom felsőoktatási oktatóinak nyilatkozata” („93 német értelmiségi kiáltványa”). Ezt több mint 3000 német tanár, azaz Németország 53 egyetemének és technikai főiskolájának csaknem összes tanára aláírta és ebben a háborút „a német kultúra önvédelmi harcának” nevezték. Külföldi tudósok pár nappal később a The New York Times és a The Times hasábjain jelentették meg a válaszukat.

Ypres-nél (Ypern) elkeseredett harc alakult ki október 20. és november 18. között, ez volt az első flandriai csata. A nagy sietséggel felállított német tartalékos hadtest Langemarcknál és Ypernnél súlyos veszteségeket szenvedett. Hiányosan kiképzett és fronttapasztalatokkal nem rendelkező tartalékos tisztek által vezetett fiatal katonák – köztük néhány mindössze 15 éves is – tízezrével veszítették életüket anélkül, hogy érdemleges eredményt el tudtak volna érni. Ennek ellenére ebből a kudarcból született meg Langemarck mítosza, az első jelentősebb példája a háborúban annak, mikor katonai vereséget vagy sikertelenséget morális győzelemmé fogalmaztak át. A flandriai csata során az antantnak sikerült a brit csapatok utánpótlása számára fontos La Manche-menti kikötőket, Boulogne-t, Calais-t és a vasúti csomópontnak számító Amiens-t megvédeni a német támadástól.

Az Ypernnél zajló harcokkal véget ért a mozgó háború. A nyugati fronton lövészárkok szövevényes hálózata jött létre. 1914-ben mindkét fél összes áttörési kísérlete kudarcba fulladt. Az Északi-tengertől a svájci határig 700 km-en a front megmerevedett. A legelső lövészárkok gyakran csak 50 méterre voltak az ellenséges állásoktól. 1914. november 18-án Falkenhayn tudatta Bethmann Hollweggel azon meglátását, hogy a háború nem nyerhető meg az antanttal szemben és ezért törekedni kell egy vagy több ellenséggel a különbéke megkötésére, nem azonban Nagy-Britanniával, mely hatalommal Falkenhayn nem tartotta lehetségesnek a politikai kiegyezést. Bethmann Hollweg elutasította Falkenhayn felvetését. A kancellárnak erre mindenekelőtt belpolitikai okai voltak, mivel a nagyszámú áldozatot követelő támadásra tekintettel nem kívánt lemondani a területi annexiókról és a nép számára felmutatható „győzelmi trófeákról”.

Hindenburg és Ludendorff abból indult ki, hogy az ellenség eltökélt szándéka Németország elpusztítása és ők ketten lehetségesnek tartották a győzelem révén elérhető békét. A kancellár és a törzskar elhallgatta a nemzet előtt a Marne-nál és Ypernnél elszenvedett vereségek jelentőségét, de ezzel továbbra is fenntartották a nemzet harci kedvét és kitartását. A politikai-katonai helyzet és a gazdasági-politikai elit által a háborúval szemben megfogalmazott célok közötti ellentmondás a háború előrehaladtával egyre nagyobb lett, ami hozzájárult a társadalom megosztottságához a háború alatt és azt követően is.

1914 novemberében a brit haditengerészet a teljes Északi-tengert háborús övezetté nyilvánította és távoli blokádot állított fel (lásd: Németország blokádja). A semleges zászló alatt közlekedő hajók előzetes figyelmeztetés nélkül is célpontjai lehettek brit támadásoknak. A brit kormányzat ezen lépése sértette az érvényben lévő nemzetközi egyezményeket, közte az 1856-os párizsi deklarációt, melyet Nagy-Britannia is aláírt.

December 24-én és az azt követő két napon a nyugati front egyes szakaszain karácsonykor barátkozásra került sor a két szembenálló fél katonái között egy a katonák közt létrejött, hivatalosan nem engedélyezett tűzszünet keretében. A barátkozási gesztusokkal is egybekötött „karácsonyi fegyvernyugvásban” több mint 100 000, főként német és brit katona vett részt.

Harcok keleten és a Balkánon

Hindenburg és szűkebb törzse a tannenbergi csata idején (Hugo Vogel festménye)

Elesett orosz katonák Usdau település közelében (Tannenbergi csata, 1914. augusztus 27.)

A keleti fronton már két héttel a hadüzenet után két orosz hadsereg tört be Kelet-Poroszországba, ami a Schlieffen-terv számításai szerint ilyen korán még nem történhetett volna meg. Emiatt a Német Birodalom számára rendkívül feszültté vált a helyzet keleten. A németek a keleti fronton a Schlieffen-terv miatt védelemre rendezkedtek volna be, de így is megszálltak a csapataik pár települést a határ túloldalán. Ennek során pusztult el Kalisz városa. Az augusztus 19-20-ai gumbinneni csata után a Kelet-Poroszországot védelmező 8. német hadsereg kénytelen volt további területeket feladni. Emiatt erősítéseket küldtek az itteni csapatoknak és az eddigi parancsnokok helyére Erich Ludendorff vezérőrnagyot és Paul von Hindenburg vezérezredest nevezték ki, akik az augusztus 26. és 31. között vívott tannenbergi csatában aratott győzelmükkel biztosítani tudták Kelet-Poroszországot. A csatában a németek bekerítették az Alekszandr Vasziljevics Szamszonov tábornok vezette 2. orosz hadsereget (a Narev-hadsereget) és teljesen megsemmisítették azt. Szeptember 6. és 15. között került sor a mazuri-tavaki csatára, amivel a Paul von Rennenkampf tábornok vezette 1. orosz hadseregre mértek vereséget. A vereségeket követően az oroszok visszavonultak Kelet-Poroszország nagy részéről.

Osztrák-magyar katonák a Kárpátokban

Délebbre, az osztrák-magyar-orosz fronton az orosz csapatok az augusztus 24. és szeptember 11. között megvívott galíciai csata után megszállták a Monarchiához tartozó Galícia területét. Az osztrák-magyar haderőnek az augusztus 26. és szeptember 1. között megvívott lembergi csata után szeptember folyamán vissza kellett vonulnia a nyomasztó orosz túlerő elől a Kárpátokba. Przemyśl első ostromára szeptember 24. és október 11. között került sor és a támadást ekkor sikerült elhárítani. A császári és királyi csapatok felmentésére az újonnan felállított német 9. hadsereg indított offenzívát Lengyelország déli részén, ami szeptember 29. és október 31. között zajlott le azzal a céllal, hogy elérjék a Visztulát, de nem járt sikerrel (Visztulai csata). November 1-én Hindenburgot nevezték ki a keleti front haderőinek főparancsnokává. November 9-én vette kezdetét Przemyśl második ostroma. Az erőd március 22-én megadta magát, ami katasztrofális veszteséget jelentett a Monarchia számára. A hosszú ostrom alatt november 11. és december 5. között zajlott a Łódźi csata, ami egy a város térségében indított német ellenoffenzíva volt. Ezt követően az orosz haderő defenzívába volt kénytelen átmenni.

December 5. és 17. között az osztrák-magyar csapatoknak sikerült feltartóztatniuk egy Krakkó irányába való orosz támadást, ami után a keleti front nagy része megmerevedett és állóháború alakult ki. A Kárpátokban 1914 decembere és 1915 áprilisa között vívott csata során a központi hatalmaknak sikerült felülkerekednie az oroszokon.

Szerbiából menekülők és evakuáltak egy csoportja Leibnitzben 1914-15-ben

A világháború kitörésének oka, az Ausztria-Magyarország és Szerbia között fennálló konfliktus a háború kiterjedése miatt augusztustól már csekély figyelmet kapott. Szerbia ellen a Monarchia 1914 augusztusa és decembere között három offenzívát indított, de ezek nem jártak sikerrel, vagy csak részsikereket hoztak. Decemberben átmenetileg sikerült elfoglalni Belgrádot. A császári és királyi haderőt így ezen a hadszíntéren is jelentős sikertelenségek érték.

Főként az első offenzívákkal jártak együtt a szerb polgári lakosság ellen elkövetett túlkapások. Több ezer civil esett ezek áldozatául, falvakat fosztottak ki és égettek fel. A Monarchia hadvezetése részben elismerte ezeket a túlkapásokat és „szervezetlen rekvizícióknak” és „értelmetlen megtorlásoknak” nevezte a történteket. A szerb hadsereg a nála többszörösen nagyobb forrásokkal rendelkező Monarchiával szemben decemberre már az erői végén járt, Szerbiában ezen túl járványok törtek ki.

Az Oszmán Birodalom hadba lépése

”Az Oszmán Birodalom ellenségei” elleni dzsihád meghirdetése 1914. november 14-én

A német katonai missziók az Oszmán Birodalomban és a bagdadi vasút már a háború kezdete előtt intenzívvé tették a két ország kapcsolatát. Augusztus 1-én Nagy-Britannia szerződéseket megszegve lefoglalt két, az Oszmán Birodalomnak épített és közvetlenül átadás előtt álló, már részben kifizetett csatahajót. A török kormányzat eleinte „fegyveres semlegességet” hirdetve igyekezett kimaradni a háborúból. A hatalmon lévő ifjútörökök számára azonban világos volt, hogy egy nagyhatalom oldalára kell állniuk ahhoz, hogy katonailag lépést tudjanak tartani a korral. Enver pasa sürgetésére végül a központi hatalmakkal léptek szövetségre annak ellenére, hogy a döntés megosztotta a kabinetet.

Szeptember 27-én a Dardanellákat lezárták a nemzetközi hajóforgalom előtt. Miután a Wilhelm Souchon ellentengernagy vezette német Földközi-tengeri Divízió két hadihajója, a Goeben csatacirkáló és a Breslau könnyűcirkáló a Földközi-tenger nyugati medencéjéből az elfogására törekvő brit és francia flottákat kijátszva megérkezett Isztambulba, megegyezés történt azok Oszmán Birodalomnak való átadásáról (Lásd: A Goeben és a Breslau üldözése). A hajók továbbra is Souchon irányítása alatt maradtak és a német legénységüket is megtartották. Október 29-én e két hadihajó és több másik török hajó támadást intézett a Fekete-tenger partján lévő orosz kikötővárosok ellen (lásd: A fekete-tengeri orosz kikötők török lövetése). Erre november elején Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. November 14-én reggel az Oszmán Birodalom sejhüliszlámja (vallási vezetője), Ürgüplü Mustafa Hayri Efendi az isztambuli Fatih mecset előtt V. Mehmed szultán ediktuma alapján kikiáltotta az ellenséges országok elleni dzsihádot. Ez a kiáltvány csak néhány brit szolgálatban álló muzulmán katonai egységnél talált visszhangra, mint például a pandzsábiaknál, akik 1915. február 15-én lázadtak fel Szingapúrban. A felszólítás felszította britellenes érzelmeket Afganisztán területén, ami a világháború után a harmadik brit-afgán háborúban tört felszínre.

Orosz lövészárok a sarıkamışi erdőben

Már közvetlenül a háború kezdete előtt e célból készenlétbe helyezett brit-indiai csapatok partra szálltak Fáónál a Perzsa-öbölben, hogy az Anglo-Persian Oil Company brit olajipari érdekeltségeit megvédjék és ezzel megnyílt a mezopotámiai front a háborúban. Gyenge oszmán csapatokkal való többszöri összecsapás után a britek november 23-án bevették Bászra városát.

A kaukázusi fronton az orosz csapatok november elején indították meg a Bergmann-offenzívát. Itt a tél folyamán a 3. török hadsereg próbálkozott meg egy ellenoffenzívával, de a sarıkamışi csatában a törökök elszenvedték első súlyos vereségüket. Orosz oldalon örmény önkéntes zászlóaljak is részt vettek a harci cselekményekben, ami az ifjútörök vezetésnél felszította az örményellenes hangulatot, annak ellenére, hogy egyébként az örmény lakosság többnyire lojálisan viszonyult az Oszmán Birodalomhoz. Orosz csapatok intéztek támadást Perzsia északkeleti részéből, mely területet már hosszabb ideje megszállás alatt tartottak. A palesztinai fronton eleinte nem került sor komolyabb harcokra.

Háború a gyarmatokon

Távol-Kelet és Óceánia

Csingtao ostroma egy japán litográfián

A német hajóraj a csata után, 1914. november 3-án elhagyja a valparaísói kikötőt. Elől a Scharnhorst és a Gneisenau, utánuk a Nürnberg. Távolabb az Esmeralda, az O'Higgins és a Blanco Encalada chilei cirkálók, valamint a Capitan Prat chilei csatahajó

A háború előtt Óceánia több szigetcsoportja is a Német Birodalomhoz tartozott: Bismarck-szigetek, Új-Guinea északi része, Salamon-szigetek, Nauru, Marshall-szigetek és a Szamoa-szigetek nyugati része (a mai Szamoa állam). Ezek a kis szigetek-szigetcsoportok nem rendelkeztek önálló védelmi erővel. A háború kitörése után a brit kormány felszólítására Ausztrália elfoglalta Új-Guineát, Új-Zéland pedig Szamoát. Szamoa ellenállás nélkül megadta magát Új-Zélandnak 1914. augusztus 29-én. Új-Guinea szigetén azonban a német és a bennszülött erők ellenálltak az ausztráloknak. Az 1914. szeptember 11-én lezajlott Bita Paka-i csatában az ausztrálok azonban így is viszonylag hamar legyőzték őket.

A japánok októberben ultimátumban követelték a britek által nekik ígért területek (Mariana-, a Karolina- és a Marshall-szigetek) átadását a németektől. Miután Németország nem válaszolt az ultimátumra, a japánok harc nélkül megszállták ezeket a területeket. A japánok támadást intéztek a Kína területén, a Santung-félszigeten lévő Kiaocsou német gyarmat ellen is, ahol a német helyőrség és a Kaiserin Elisabeth osztrák-magyar cirkáló legénysége elkeseredetten védekezett. A gyarmat központja, Csingtao ostroma mindaddig eltartott, míg a védők ki nem fogytak a lőszerből. Az erőd végül bő egy heti heves ellenállás után, 1914. november 7-én kapitulált.

A Csingtaóban támaszponttal rendelkező német Kelet-ázsiai Hajóraj (Ostasiengeschwader) modernebb cirkálói a háború kitörésekor a déli vizeket járták Maximilian von Spee tengernagy vezetésével, aki a hajóraját Dél-Amerika megkerülésével akarta visszavezetni Németországba. Egyedül az Emden könnyűcirkálót küldte az Indiai-óceánra, ahol az önálló kereskedelmi háborút folytatott.

Háború Afrikában

A Schutztruppe egységei Garuánál, Kamerunban

Paul Fiedler hadnagy Roland típusú gépével a Tschaukaibnál található dél-afrikai tábort bombázta 1914. december 17-én

A Königsberg kiscirkáló Daressalamnál
(1914 július)

A Birodalmi Védelmi Bizottság (Committee of Imperial Defence) már 1914. augusztus 5-én úgy döntött Londonban, hogy az 1884-85-ös berlini konferencia (más néven: Kongó-konferencia) egyoldalú értelmezésével kiterjeszti a háborút és minden német gyarmatot megtámad, avagy szövetségeseit (franciákat, japánokat) erre sarkalja. Ennek következtében főként Afrika területén került sor súlyos harcokra. Afrikában a központi hatalmak közül csak Németország rendelkezett gyarmatokkal, ezen területek az alábbiak voltak: Togo, Kamerun, Német Délnyugat-Afrika (ma Namíbia), Német Kelet-Afrika (ma Tanzánia része). A térségben állomásozó – főként bennszülöttekből álló – német haderő létszáma 30 000 fő volt, ezzel szemben az antanthatalmak 92 000 fővel rendelkeztek.

A felek elsőként Togóban ütköztek meg. A hely fontosságát a Kaminában felépített nagy hatótávolságú rádióállomás jelentette. 1911-től 1914 júniusáig a Deutsche Post finanszírozta a Telefunken itteni kísérleti rádióadásait. A kaminai adó volt a világ első transzkontinentális rádióadásra képes állomása. A kísérletek élénk titkosszolgálati érdeklődést vontak magukkal. A rádiótechnológia fejlődésével 1914 júniusára a Telefunken állomása képes lett az 5500 km távolságban levő naueni német rádióadóval rendszeres, hibamentes és világosan érthető kapcsolatot teremteni. Togóban 1200 fős volt a német helyőrség, amely néhány hetes küzdelem után, augusztus 26-án adta meg magát.

Kamerunt az antant szeptemberben támadta meg. A britek Nigéria felől, a franciák pedig délről támadtak. Szeptember 27-én foglalták el a kameruni fővárost, Dualát. Ekkor a 12 000-es német helyőrségből majdnem 4000 főt elfogtak, 8000 katona Jaundéba menekült, és még egy évig küzdöttek a belső területeken. Az elhúzódó, felőrlő harc 1916 februárjában ért véget, mikor mintegy 7000 német szolgálatban lévő katona és 7000 civil a semleges spanyol gyarmatra, Spanyol-Guineába menekült.

A Dél-afrikai Unió Német Délnyugat-Afrika ellen intézett támadást szeptember folyamán és szeptember 19-én elfoglalta az első várost, Lüderitzet, de a szeptember 24-26. között megvívott sandfonteini csata révén a németek még tartani tudták magukat. A Dél-afrikai Unió támadó hadműveleteit késleltette az, hogy ekkor a búr lakosság egy része felkelt a britek ellen (Maritz felkelés). Az 1915 februárjában leverték a felkelést, ami után a dél-afrikai katonáság visszatért a német gyarmatra. Lüderitzből még januárban 25 000 katona indult Swakopmund elfoglalására, amely 270 km-re feküdt a fővárostól, Windhoektól. Ezt követően a főváros bevétele következett. A németek folyamatos hátrálása következtében 1915. május 1-jén át kellett helyezni a gyarmati fővárost Grootfonteinba. Tizenegy nappal később Windhoek elesett. A hadjárat utolsó nagy ütközetére Otavifontein mellett került sor, ahol 800–1000 német állt szemben a személyesen Louis Botha vezette erőkkel. Az eredmény nem lehetett kétséges, a németek döntő vereséget szenvedtek, és az ország északi területeire szorultak. Végül 1915. július 9-én letették a németek a fegyvert.

Német Kelet-Afrika volt a legnagyobb afrikai német gyarmat, melynek területét Paul von Lettow-Vorbeck ezredes vezetése alatt védelmezték a német csapatok. Itt voltak a legjelentősebb harcok, melyek egészen a háború végéig elhúzódtak. A britek már a hadüzenetük másnapján, 1914. augusztus 5-én a fennhatóságuk alatt álló Uganda felől inzultálták a németek egyik folyami előőrsét. Az első komoly támadást három nappal később hajtották végre a tenger felől, amikor a brit haditengerészet hajói Daressalamot lőtték. Három hónappal később a britek újabb támadást hajtottak végre a Kilimandzsáró közelében. A kilimandzsárói csata során a németek komoly ellenállást tanúsítottak, sőt a brit ellátási vonalakra is csapást mértek. Ezzel párhuzamosan november 2-án a tengerparti Tanga városát a tenger felől is megtámadták a britek. A tangai csata során a német helyőrség sikeresen ellenállt. November 4-én megérkezett a német erősítés és a briteket november 5-én visszaszorították a kihajózási partszakaszokra. 1916 tavaszán az egész gyarmat még mindig német kézen volt, de ez megváltozott, amikor a britek elfoglalták Délnyugat-Afrikát. 1916. március 13-án dél-afrikai katonák elfoglalták Moshi városát. Ezzel egy időben a portugálok és a belgák is támadást indítottak Kelet-Afrika ellen saját gyarmatukról. A németek visszaszorultak a Rufiji-folyó mögé, ahol 1917 novemberéig kitartottak. Ekkor a németek több mint 1000 katonával Mozambikba, majd onnan vissza Kelet-Afrikába, végül Észak-Rhodesiába vonultak, ahol a háború végéig tartották magukat. A fegyverletételre 1918. november 25-én, két héttel a fegyverszünet aláírása után került sor.

Az 1915-ös év

A tengeralattjáró-háború

A New York Times a Lusitania elsüllyesztésével foglalkozó különkiadása

A Német Birodalom 1915. február 4-én jelentette be hivatalosan az ellenséges kereskedelmi hajóforgalom ellen február 18-tól megindítandó tengeralattjáró-háborúját. A Nagy-Britannia és Írország körüli vizeket – a semleges államok tiltakozása ellenére is – hadműveleti területté (háborús övezetté) nyilvánították annak ellenére, hogy a hatékony blokádhoz nem rendelkeztek elegendő számú tengeralattjáróval. A tengeralattjárók kereskedelmi hajók elleni bevetésével Németország katonai és nemzetközi jogi téren is új területre lépett, mivel a tengeralattjárók nem tudtak minden szempontból teljesen megfelelni a zsákmányjog előírásainak, ráadásul egyre több brit kereskedelmi hajót láttak el fegyverekkel, ami jelentős veszélyt jelentett rájuk. A tengeralattjárók parancsnokai sem kaptak világos végrehajtási utasításokat. A haditengerészet vezetése nyilvánvalóan abból indult ki, hogy a legtöbb elsüllyesztésre figyelmeztetés nélkül kerül sor és ezzel elriaszthatják a semleges hajókat a brit vizekről. A bejelentés után a semleges államok tiltakozásának hatására a tengeralattjáró-háborút annyiban mégis korlátozták még a megindítása előtt, hogy semleges hajókat ne lehessen megtámadni figyelmeztetés nélkül.

Május 7-én a német U 20 jelzésű tengeralattjáró elsüllyesztette a Lusitania brit óceánjárót, ami tiltakozási hullámhoz vezetett az Egyesült Államokban. Több mint 200 amerikai állampolgár volt a fedélzetén, mikor az május 1-én elhagyta New Yorkot, annak ellenére, hogy a német nagykövetség hirdetésekben óvott attól, hogy az Egyesült Királyságba való utazáshoz brit hajókat vegyenek igénybe. Az amerikaiak számára a Lusitania elsüllyedése és számos honfitársuk halála sokként hatott, ami világossá tette számukra, milyen nehéz kimaradniuk a világháborúból. Az utasszállító elsüllyedésekor 1198 ember veszítette életét, köztük 100 gyerek és 127 amerikai állampolgár. Az eseményt jegyzékváltás követte az amerikai és a német kormányzat között. A császár június elején támogatta a birodalmi kancellár azon felvetését, hogy a tengeralattjárók ezután általánosan ne támadhassanak nagy utasszállítókat és semleges hajókat. Tirpitz főtengernagy (Großadmiral) és Gustav Bachmann tengernagy emiatt azonnal benyújtották a lemondásukat, amit a császár nem fogadott el. Az Arabic gőzhajó 1915. augusztus 19-ei, U 24 által való elsüllyesztésekor újabb amerikai állampolgárok vesztek oda. A német nagykövet ez után ismertette az amerikai kormányzattal az innentől érvényes korlátozásokat, miszerint utasszállítót csak előzetes figyelmeztetés után szabadott elsüllyeszteni, és csak miután minden utast biztonságba helyeztek. A német sajtót augusztus végén tájékoztatták és a főszerkesztőit a vezérkar arra utasította, hogy az egyes újságok által a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett és a jegyzékei miatt az USA ellen folytatott kampányát azonnal állítsák le.

A győzelem kivívásának keresése a keleti-fronton

A keleti fronton 1915. február 2. és 27. között lezajlott második mazuri-tavaki csata során az újonnan beérkezett 10. hadseregük segítségével a németek diadalmaskodtak. Az orosz csapatok ezután végleg kivonultak Kelet-Poroszországból.

Az oroszok visszavonulását szemléltető térkép (a kék vonal a front májusi, a szaggatott kék vonal annak szeptemberi állását mutatja 1915-ben

Német katonák Gorlicénél (1915. június 20.)

1914 novemberében Paul von Hindenburg és a törzsfőnökeként szolgáló Erich Ludendorff kapták meg a főparancsnokságot az összes keleti fronton harcoló német alakulat felett és azóta sikeresen érveltek amellett, hogy a keleti háborút 1915-ben döntésre lehet vinni. A német hadvezetés célja az volt, hogy az ellenséges koalíció felbomlasztását Oroszország meggyengítésével készítsék elő. Mivel a keleti fronton az általános helyzet, főként azután, hogy csaknem Galícia teljes területe orosz kézen volt, egy különbékéről való megegyezést ekkor még viszonylag kilátástalanná tett, ezért fokozni kellett a nyomást Oroszországon és emellett kedvező benyomást kellett tenni a semleges államokra, főként a Balkánon.

Ausztria-Magyarország számára mindenekelőtt Olaszország várt hadba lépésével fenyegetett veszélyes stratégiai helyzet előállása. Az oroszok behatoltak már a Kárpátokba, és az Isonzó felőli támadás a Monarchia végét jelenthette volna. Egy nyugat-galíciai áttörés a San folyóig ellenben visszavonulásra kényszeríthette az oroszokat a Kárpátokból, mivel a bekerítésüket kockáztatták volna. Ehhez 1915 tavaszán a németek a nyugaton lévő erőik egy részét, a 11. hadsereget August von Mackensen tábornok vezetésével átvezényelték a keleti frontra. Május 1-10. között Krakkótól keletre került sor a gorlicei áttörésre, ahol a németek a 4. osztrák-magyar hadsereggel közösen váratlanul mélyen be tudtak hatolni az orosz állásokba és már május közepén elérték a Sant. Ez a csata a fordulat jele volt a keleti fronton. A siker ugyanakkor nem tudta leplezni azt, hogy a Monarchia 1915 márciusáig közel 2 millió katonát veszített és egyre inkább erős német támogatásra szorult.

Június végén a központi hatalmak a támadásukat a Bug irányába folytatták. Przemyśl június 4-ei és Lemberg június 22-ei visszafoglalása után elérhetőnek tűnt a cári hatalom alatti lengyel területeken lévő orosz csapatoknak a bekerítése északról és délről összehangoltan végrehajtott támadásokkal. Ennek a kivitelezéséhez a német főparancsnokság (OHL) a többi fronton visszatartotta a tervezett támadásokat. Ludendorff ezen terve azonban Falkenhayn és Mackensen számára a marne-i csata fényében túlságosan ambiciózusnak tűnt és ennek megfelelően csökkentették a célkitűzéseit. A Bug-offenzíva (június 29.–szeptember 30.) és a Narew-offenzíva (július 13.–augusztus 24.) révén bár nem tudtak bekeríteni nagyobb orosz seregtesteket, az orosz haderőt mégis visszavonulásra tudták kényszeríteni. Ezen 1915-ös nagy visszavonulása idején fel kellett adnia Lengyelországot, Litvániát valamint Kurföld nagy részét, amivel a frontvonal hosszát 1600 km-ről 1000 km-re tudták csökkenteni. Szeptemberig a központi hatalmaknak sikerült bevenniük Varsót (augusztus 4.), Breszt-Litovszkot és Vilniust. A cári Lengyelország területén a megszálló hatalmak két főkormányzóságot hoztak létre, egyet Lublin székhellyel a Monrarchia, egyet pedig Varsó központtal Németország. A német megszállás alatti többi területen hozták létre az Ober Ost-ot, ahol lényegében katonaállamszerű berendezkedést felállítva ezt követően intenzíven igyekeztek kizsákmányolni a területet és a lakosságot. A német 10. hadsereg Ludendorff vezetésével Minszk elfoglalására, az osztrák-magyar csapatok Rovnó elfoglalására indítottak offenzívát, de mindkettő kudarcba fulladt szeptember vége felé. Az orosz hadsereg összességében nagyobb veszteségei ellenére számbeli fölényben maradt a „nagy visszavonulás” után is és a német csapatok visszaküldése miatt a nyugati frontra nem valósulhatott meg a kívánt mértékben.

A nyugati front 1915-ben

Az antant 1915-ben megpróbálta a front Lille és Verdun közötti nagy ívét (a kép felső részén) benyomni

Gáztámadás (a Blasverfahren szerint) a keleti fronton, a kép jobb oldalán gyalogság készülődik az ezutáni rohamra

Champagne: szétlőtt erdő az Argonnokban

A nyugati fronton az antant azt a klasszikus stratégiát követte, hogy a németek nagy, félkörszerűen bedudorodó frontívét Lille és Verdun között a szárnyakon támadva felszámolja és eközben a fontos vasútvonalakat elvágja. E stratégia első felvonása a már 1914 végén előkészített első champagne-i csata volt, ami március végéig tartott és melynek során már megmutatkoztak az anyagcsata jegyei: naphosszat tartó, pergőtűzzé fokozódó tüzérségi aktivitás, amivel az ellenséget igyekeztek demoralizálni és a harceszközeit elpusztítani, mielőtt a gyalogság megindítja tömeges támadását. Ez a taktika azonban nem vezetett sikerre, mivel az ágyútűz miatt a németek számítottak az azt követő támadásra és a jól kiépített lövészárokrendszerükből és állásaikból zárótüzet és géppuskatüzet tudtak zúdítani a támadókra. Az antant által a Saint-Mihielnél lévő stratégiailag veszélyeztetett frontszakaszon (Húsvéti csata) illetve a Maas és a Mosel között (első Woëvre-csata) indított támadások szintén eredménytelenek voltak.

Mérges gázok bevetésére a második yperni csata első napján, április 22-én került sor, „új fejezetet nyitva a hadviselés történetében” és ez az időpont a „modern tömegpusztító fegyverek születési órájának” tekinthető. Bár az antant még ezt megelőzően bevetett irritáló hatású harci gázokat, ezen a napon azonban halált okozó klórgázt alkalmaztak a németek, ami egyértelmű megszegése volt a hágai egyezményeknek és az antant is ennek megfelelően tálalta a propagandájában. A gáztámadást a széliránytól függő haberi kiengedési módszerrel (Blasverfahren) hajtották végre. Az utászokkal a legelső lövészárkokban már márciusban rejtett gáztartályokat helyeztettek el Ypernnél. Mivel a keleti szél Nyugat-Flandriában viszonylag ritkának számít, ezért a támadást is többször el kellett halasztani. Április 22-én állandó északi szél fújt, ezért Ypernnél az ellenséges front északnak néző szelvényénél hajtották végre a gáztámadást. A hatás sokkal nagyobb volt, mint amire számítottak: a franciák 87. és 45. (algériai) hadosztálya pánikba esve menekülni kezdett, ami által egy hat kilométer széles rés keletkezett az antant frontvonalában. A korabeli becslések szerint 5000 fő veszítette életét a támadásban, míg napjainkban 1200 halottra és 3000 sebesültre teszik a veszteségeket. A német vezetés nem számított ilyen hatással és vélhetőleg ezért nem is tartott elég jelentős tartalékot a gáztámadás utáni előretöréshez. A támadókat ugyanakkor szintén zavarta volna a gáz. A második yperni csata lerövidítette az Ypern körüli frontvonalat és az újonnan beérkező brit és kanadai csapatok sikeresen meg tudták tartani az állásokat. A gáztámadás miatt a védők veszteségei jelentősen nagyobbak voltak, mint a támadókéi, nagyjából 70 000 szemben a 35 000-rel, ami a nyugati lövészárokháború folyamán szokatlannak tűnt.

Május 9-én a britek és a franciák Artois-ban a lorettói csata során megpróbáltak áttörést elérni, ami viszont a súlyos veszteségek ellenére is csak részsikereket hozott és június közepén meg kellett szakítani a hadműveletet. Eddigre a britek és franciák 111 000, a németek 75 000 katonát veszítettek. A németeknek egyre inkább sikerült a lövészárokharcban a védőket segítő előnyöket taktikai változtatásokkal tovább fokozni: Míg a védelmet eddig tradicionálisan annak első sorában koncentrálták, mivel innen volt a legjobb a kilátás és nagyobb lőtávolságot tett lehetővé, addig a németek az antant egyre nagyobb létszámfölénye miatt a védelem súlypontját a második vonalba helyezték át. Ennek köszönhetően az ellenséges áttörés esetén elég idő maradt a tartalékok helyszínre vezényléséhez, másrészt kellő rálátás hiányában az ellenséges tüzérség sem volt kellően pontos ahhoz, hogy a német állásokat ki tudja iktatni.

Az 1915-ös év utolsó nagyobb harccselekményei a nyugati fronton az antant szeptember 22. és október 14. között indított offenzívája volt szintén Artois és Champagne területén. Az ősszel vívott champagne-i illetve a La Bassée-i és arras-i csaták a magas veszteségek és a felhasznált nagymennyiségű hadianyag ellenére is csak alig hoztak eredményeket. Az antant negyedmillió ember elvesztése árán is csak minimális területi nyereséget tudott elérni.

Az antant hadműveletei a Dardanelláknál

A Gallipoli-félsziget elleni támadást Lémnosz görög szigetén gyakorló brit gyalogság

Február 19-én kezdődött meg a Dardanellák ellen indított antant hadművelet a félszigeten végighúzódó török partmenti erődök brit és francia hadihajók általi lövetésével. Ezután aknaszedőkkel igyekeztek megtisztítani a tengerszorost, hogy szabaddá tegyék az utat Isztambulig. A hadművelet célja az volt, hogy a főváros veszélyeztetésével az Oszmán Birodalmat a háborúból való kilépésre késztessék és az Oroszországba vezető utánpótlási útvonalat megnyissák. Március 18-án John de Robeck tengernagy vezetésével egy tengeri haderő megpróbált áttörni a tengerszoroson, de közben három csatahajó is elsüllyedt és több megrongálódott. Ezt követően az antant kormányzatai úgy döntöttek, hogy szárazföldi csapatokat partra téve nyitják meg a Dardanellákat. Ezt megelőzően a britek azt is megfontolták, hogy Alexandretta közelében szálljanak partra és az Oszmán Birodalom déli részeit válasszák le az anatóliai törzsterületről.

Április 25-én kezdődött meg az antant partraszállása a Gallipoli-félszigeten és a vele átellenben, az ázsiai kontinenshez tartozó Kum Kale közelében. Ezt megelőzően csapataik Görögország semlegességét megsértve megszállták Lémnosz szigetét, hogy bázisként használhassák az Oszmán birodalom elleni hadműveleteikhez. 200 szállítóhajó – 11 hadihajó biztosítása mellett 78 000 brit katonát (a Mediterranean Expeditionary Force-t) és 17 000 francia katonát (Corps expéditionnaire d’Orient) tett partra. A partraszálló egységek között voltak ausztrál és új-zélandi csapatok (ANZAC) is, melyeknek ez volt az első bevetésük. A támadás a váratlanul heves török ellenállás miatt kudarcba fulladt. A védelmet ellátó, Liman von Sanders vezette 5. török hadsereg kötelékéből különösen a 19. török hadosztályt vezető Musztafa Kemal emelkedett ki, aki később nemzeti hőssé vált és itt tette le az alapjait későbbi hírnevének. A hadműveletben az antant összesen több mint 500 000 katonája vett részt, míg 1916. január 9-én tengeri úton nem evakuálták a partra szállt erőket. Az itteni harcokban mintegy 110 000 ember veszítette életét.

Olaszország hadba lépése

Az olasz front alakulása 1915 és 1917 között (az olasz területszerzés kék színnel jelölve

Tüzelő géppuska az Isonzo-fronton

Az Olasz Királyság 1915. május 23-án üzent hadat Ausztria-Magyarországnak. Németország ezt megelőzően még januárban nyomást gyakorolt a Monarchiára, hogy Trentinóról és más területekről mondjon le Olaszország javára, hogy ezzel legalább a semlegességét biztosíthassák. A hármas szövetségből való május 4-ei olasz kilépést követően is egyre nagyobb területek lettek felajánlva nekik, így május 10-én Trentinón túl az Isonzó vidéke is, emellett többek között szabad kezet kaptak volna Albánia felett. Olaszország viszont tárgyalt az antanttal is, ennek eredményeképpen április 26-án megkötötték a londoni szerződést, melyben messzemenő ígéreteket kaptak. Így Antonio Salandra miniszterelnök és Sidney Sonnino külügyminiszter hónapokig tartó tárgyalások után III. Viktor Emánuel olasz király jóváhagyásával az Ausztria-Magyarország elleni hadüzenet mellett döntött. Ezzel a közhangulat nyomását is követték, még ha a hadüzenet elküldésekor sem a lakosság, sem a parlament többsége nem támogatta azt. Az Ausztria-Magyarország elleni háború pártolói jóval aktívabbak voltak és a különböző politikai oldalak legfontosabb véleményformálóit sikerült megnyerniük maguknak. Gabriele D’Annunzio író, az európai fasizmus későbbi úttörője Rómában nagy érdeklődésre szert tevő rendezvényeket tartott és háborúpárti tömegdemonstrációkat szervezett,

A szocialista publicista Benito Mussolini már 1914 októbere óta a háború mellett szólalt fel, ami miatt az Olasz Szocialista Párt kizárta soraiból. Mussolini ezután – vélhetőleg francia anyagi támogatással – megalapította saját újságját, az Il Popolo d’Italiát, aminek lapjain továbbra is Olaszország hadba lépését követelte az antant oldalán. További támogatást kaptak a háborúpártiak a Filippo Tommaso Marinetti körül csoportosuló futuristáktól. A parlament még röviddel a hadüzenet előtt a parlamenti többséget vezető és korábbi miniszterelnök Giovanni Giolitti semlegességi politikáját támogatta, ami miatt D’Annunzio részéről halálos fenyegetéseket kapott. Azonban nem a parlament volt a politikai döntéshozatal valódi helyszíne. Mikor május 20-án a háborús hitelfelvétel jóváhagyása okán egybehívták a parlamentet, a szocialisták a hitelek ellen szavaztak, míg a korábbi háborúellenes Giolitti-hívek és a katolikusok a hazafias beállítottságukat igyekeztek azok támogatásával bizonyítani. Az olasz front a svájci határnál lévő Stilfser Jochtól Tirolon, a Dolomitokon, a Karni-Alpokon át és az Isonzó mentén húzódott az Adriai-tengerig. Az olasz hadba lépéssel Ausztria-Magyarország háromfrontos harcra kényszerült, ami nagyban megnehezítette a központi hatalmak helyzetét. Ráadásul az olasz hadüzenetkor nem álltak rendelkezésre kellő nagyságú erők a front teljes egészének biztosításához, sok helyütt helyi milíciák, az osztrák honvédség (Landwehr) és a népfelkelők (Landsturm) egységei kerültek bevetésre, köztük 30 000 tiroli vadász (Standschütze). Az Isonzó mentén közvetlenül a hadüzenet után megkezdődtek a harci cselekmények, az első isonzói csata kezdetét június 23-tól számítják. A számbeli fölényük és a területi nyereségeik ellenére az olaszoknak nem sikerült ebben a július 7-ig elhúzódó csatában és a rögtön utána elkezdődő második isonzói csatában (július 17.–augusztus 3.) áttörést elérniük, hasonlóan a harmadik és negyedik isonzói csatákhoz. A magas emberveszteség ellenére sem változott a stratégiai helyzet. Az első dolomitoki offenzíva (július 5.–augusztus 4.) jelentette az alpesi háború kezdetét, és az isonzói csatákhoz hasonlóan eredménytelen volt. A magas hegyvidéken vívott harcok újdonságnak számítottak a hadtörténetben: soha azelőtt nem zajlottak hosszan tartó harci cselekmények magashegységekben. A legmagasabban lévő állások a déltiroli Ortler hegyen 3900 méteres magasságban voltak.

Az örmény népirtás

Törökök által legyilkolt örmény civilek

A sarikamisi csata óta az ifjútörök vezetés egyre jobban szabotázzsal gyanúsította meg az örmény kisebbséget. Mikor április közepén az oroszok megközelítették a Van-tavat, a törökök öt helyi örmény vezetőt végeztek ki a régióban. Ez és más hasonló események zavargásokhoz vezettek Van városában. Április 24-én kezdődött Isztambulban az örmény értelmiségiek letartóztatási hulláma, mely dátum a mai Örményországban nemzeti emléknap. Szazonov orosz külügyminiszter május 24-én közzé tett egy – már április 27-én előkészített – nemzetközi tiltakozó jegyzéket, mely azt állította, hogy több mint 100 örmény falu lakosságát lemészárolták és a gyilkosságokat a török kormányzat képviselői irányították. Az azt követő napon, május 25-én a török belügyminiszter, Talat pasa bejelentette, hogy az örményeket a háborús övezetből Szíriába és Moszulba deportálják. Május 27-én és 30-án az Oszmán Birodalom kormányzata elfogadott egy deportációs törvényt, amivel rendszerszintűvé vált az örmények és az asszírok ellen elkövetett népírtás. Hans von Wangenheim német nagykövet már júniusban értesítette Bethmann Hollweg kancellárt Talat pasa azon nézetéről, hogy „a Porta a világháborút arra akarja felhasználni, hogy a belső ellenségeivel – a helyi keresztényekkel – alaposan leszámoljon anélkül, hogy ebben a külföld diplomáciai úton beavatkozhatna.” Max Erwin von Scheubner-Richter, az erzurumi helyettes konzul ezen felül július végén azt jelentette, „hogy az örmények elleni eljárás végcélja azok teljes kiirtása Törökországban.” A német követ és Wangenheim utódja, Paul Metternich 1915 decemberében megpróbált fellépni az örmények védelmében a török kormányzatnál és azt tanácsolta a német kormányzatnak, hogy hozzák nyilvánosságra a deportációkat és a kihágásokat. Bethmann Hollweg kancellár azonban ehhez nem járult hozzá és ezzel kapcsolatban a következőket jegyezte meg: „A zajló háború közben egy szövetségesünk javasolt módon való megfeddése olyan lépés lenne, amire a történelemben még nem volt példa. Az egyetlen célunk, hogy Törökországot a háború végéig a mi oldalunkon tartsuk, függetlenül attól, hogy ebbe az örmények belepusztulnak-e vagy sem.” Az V. Mohamed szultánnak levelet író XV. Benedek pápa közbenjárása is túl későn érkezett. A népírtás a háború végéig a korabeli becslések szerint egy millió halálos áldozatot követelt és már a háború előtti előzményeivel (az 1895-96-os pogromokkal és az 1909-es adanai mészárlással egybe véve) Holocaustnak nevezték.

Bulgária hadba lépése és a központi hatalmak Szerbia elleni végső hadjárata

II. Vilmos, I. Ferdinánd és von Mackensen vezértábornagy a szerbiai Nišben (1915)

Bolgár katonák 1916 körül

Bulgária 1915. október 14-én lépett be a háborúba a központi hatalmak oldalán. Az ország a Balkán háborúk során igyekezett megteremteni egy „etnikai Bulgáriát”, de nem járt sikerrel. Az 1913-as bukaresti béke értelmében gyakorlatilag minden az első Balkán-háborúban megszerzett hódítását fel kellett adnia, az országot emellett a két háború erősen meggyengítette. Vaszil Radoszlavov kormányzata a háború kitörésekor, 1914. augusztus 1-én deklarálta az ország semlegességét. Ezt követően mind a központi hatalmak, mind az antant azon munkálkodott, hogy Bulgáriát a saját oldalán vonja be a háborúba, a bolgárok pedig a nekik tett ajánlatok alapján dönthettek arról, melyik oldalon tegyék ezt. A központi hatalmak helyzeti előnyben voltak, mivel a szerb és adott esetben román illetve görög területeket kínálhattak fel az oldalukon való hadba lépés esetére. Utóbbi országok antanthoz csatlakozása várható volt, így Bulgáriának odaígérhették Makedóniát, Dobrudzsát és Kelet-Trákiát. Ezen ajánlatoknak és a központi hatalmak számára viszonylag kedvezően lezajlott őszi hadi eseményeknek hatására döntött Bulgária a csatlakozás mellett. Már szeptember 6-án késznek mutatkozott az ország a központi hatalmak oldalán való hadba lépésre, ami egy Szerbia elleni támadással szárazföldi összeköttetést teremthetett Németország és Ausztria-Magyarország illetve az Oszmán Birodalom között. A háborús részvétel kérdése Bulgáriában erősen vitatott volt, de a kormányzat hadba lépés melletti döntése után az ellenzéki pártok – a szociáldemokraták egy részét leszámítva – támogatta a háborús erőfeszítéseket. Október 6-án kezdődött August von Mackensen vezetésével a Szerbia elleni offenzíva, október 14-én pedig Bulgária is hadat üzent nyugati szomszédjának. A szerbek ezzel jelentős túlerővel kerültek szembe, amit még a Thesszalonikinél a segítségükre partra tett antant haderő sem volt képes kiegyenlíteni. Görögország nem kívánt hadba lépni Szerbia oldalán az antant részéről érkező elégtelen támogatás miatt, annak ellenére sem, hogy egy 1913. június 1-én megkötött kétoldalú egyezmény erre kötelezte. Belgrád október 9-ei és Niš november 5-ei eleste után a szerb haderő maradványai – a háború kezdetén meglévő 360 000-ből már csak 150 000 fő – Radomir Putnik vezetésével az albán és montenegrói hegyekbe vonult vissza, magukkal hurcolva 20 000 hadifoglyot. A szerb hadsereget Korfu szigetére menekítették ki, ahol újjászervezése után a Szaloniki-fronton vetették be ismét. Szerbiát Ausztria, Magyarország és Bulgária osztotta fel egymás között megszállási területekre.

Egyéb mellékfrontok 1915-ben

A sarikamisi csata a kaukázusi fronton 1915. január 5-ével ért véget az Oszmán Birodalom súlyos vereségével. A palesztinai fronton az oszmán csapatok Friedrich Kreß von Kressenstein tábornok vezetésével január végétől sikertelenül próbáltak támadást intézni a Szuezi-csatorna irányába. 1915 júliusában Német Délnyugat-Afrika gyarmatvédő csapatai (Schutztruppe) kapituláltak.

November végén a mezopotámiai fronton sikerült feltartóztatni a brit előrenyomulást a ktésziphóni csatában (november 22–25.) a Colmar von der Goltz tábornok tényleges parancsnoksága alatt harcoló oszmán hadseregnek, majd a Brit Indiai Hadsereg expedíciós haderejét bekerítenie december 7-én Kút városánál.

Politikai és társadalmi változások

Joseph Joffre, a francia csapatok főparancsnoka december 6. és 8. között konferenciát tartatott Chantilly-ban, ahol 1914 októbere óta a Grand Quartier Général székelt. Annak érdekében, hogy a központi hatalmak számára előnyt jelentő belső vonalak hatását mérsékeljék, minden fronton összehangolt támadás végrehajtásában állapodtak meg az 1916-os év közepére.

A brit kormányzat Herbert Henry Asquith vezetésével az év májusában a kedvezőtlenül alakuló háború miatt és főként a Dardanellák sikertelen ostroma miatt kénytelen lett bevonni a kormányzásba az ellenzéki konzervatívokat. Az Asquith vezette koalíciós kormány magában foglalt egy „lőszerminisztériumot” is az 1915 tavaszán lőszerhiányból fakadó válság miatt.

Október és november folyamán a szigorú élelmiszerkorlátozások miatt Németországban az élelmiszerboltok, kiadóhivatalok és olcsó mészárszékek előtt előbb rendbontásokra, majd egyre inkább tiltakozó gyülekezésekre került sor, melyeken túlnyomórészt nők vettek részt. November 30-án az egyik tiltakozó megmozdulás alkalmával Berlin egyik főutcáján, az Unter den Lindenen 58 nőt vettek őrizetbe, de erről a sajtó nem számolhatott be. A gabona, a kenyér, a vaj és a burgonya ára már 1914 novemberében erősen megemelkedett, a városi piacokat ekkor a gazdák csak vonakodva avagy egyáltalán nem látták el terményeikkel. Az ellátási problémák oka a hatóságok általi gyenge szervezés volt, mivel senki nem számított egy elhúzódó háborúra és ezért nem is készültek fel rá. Az élelmiszer- és a műtrágyagyártáshoz szükséges pétisóbehozatal kiesett, emellett a mezőgazdaság munkaerőt és lovakat veszített a hadsereg igényei miatt. A szövetségi tanács (Bundesrat) 1914 végén maximálta a kenyér, a burgonya és a cukor árát, 1915-ben újabb alapélelmiszerek kerültek a listára, ezért a gazdák igyekeztek a termékeiket egyre inkább a feketepiacon értékesíteni. 1915-ben az egyik megfigyelő megjegyezte: „A drágulás fenyegető mértéket öltött […] Az utóbbi hetekben, a szigorúbb élelmiszerkorlátozások következtében beállt hangulatváltozás nagyon erős. Főleg az asszonyok lettek erőszakosak […] az asszonyok azt kiabálják, hogy ’Adjatok nekünk ennivalót!’ és hogy ’vissza akarjuk kapni a férjeinket’.” A virágzó feketepiacnak köszönhetően a lakosság egyre kevésbé hitt a hivatalos propaganda azon állításának, hogy az élelmiszerellátás gondjaiért egyedül a brit blokád felelős. Az élelmiszerellátási problémák elhárítására hozott állami intézkedések hatástalansága legkésőbb 1915 végétől kezdődően fokozatosan „a polgár elidegenedését az államtól, sőt az állam tényleges ’legitimációvesztését’” eredményezte.

A szociáldemokrata parlamenti frakció és a párt vezetősége november 27-én úgy döntött, hogy a Reichstagban „békeinterpellációt” (Friedensinterpellation) nyújtanak be azzal a kérdéssel, hogy mikor és milyen feltételek mellett szándékozik Bethmann Hollweg kancellár béketárgyalásokat kezdeni. Bethmann Hollweg sikertelenül próbálta megakadályozni az interpelláció benyújtását és az december 9-én a Reichstag elé került. A birodalmi kancellár a Philipp Scheidemann által beterjesztett kérdést annyiban válaszolta meg, hogy keleten és nyugaton „biztosítékok” (annexiók) elérése elengedhetetlen a békéhez. Külföldön ezeket a szavakat „hegemóniabeszédként” értékelték. Ezután 20 szociáldemokrata küldött a december 21-ei ülési napon elutasította az újabb háborús hitelek jóváhagyását és nyilatkozatot adtak ki, melyben elítélték Bethmann Hollweg annexiós terveit.

Az 1916-os év eseményei

Propaganda-karikatúra a Monarchia csapatainak Albániába való bevonulásáról

A verduni csata, 1916. március 14.: Német gyalogság támadása a Le Mort Homme (Halott ember) magaslaton

Bombakráter a Fort Douaumont mellett 1916 végén

Német emléklap az elesettek hozzátartozói részére

Német rohamosztagos a nyugati fronton, 1916 végén

Katonatemető a keleti fronton egy 1916-os felvételen

Montenegró és Albánia megszállása

A Monarchia csapatai január 4-én intéztek támadást Montenegró ellen és Miklós király már január 23-án kapitulált, majd Franciaországba távozott. Az Albán Fejedelemség kétharmad része ugyancsak a Monarchia megszállása alá került. A Montenegróba és Albániába menekült szerb alakulatok ezután nagyrészt Durazzóba vonultak vissza, ahol 1915 decemberében egy olasz expedíciós hadtestet tettek partra. 1916 márciusában az olaszok 260 000 embert evakuáltak. Köztük volt 140 000 szerb katona, akik a korábban a franciák által megszállt Korfu szigetére lettek kimenekítve és itt újjá lettek szervezve, majd júniusban át lettek helyezve Thesszalonikibe. A Nikola Pašić vezette emigráns kormány Korfun rendezkedett be. A Durazzóból evakuáltak között 24 000 osztrák-magyar hadifogoly is volt, akiket a szárd Asinara szigetére szállítottak. Közülük 5000 fő veszítette életét. Az olaszok Albániában tartani tudták Vlora kikötőjét és ezzel a dél-albániai befolyásukat ki tudták terjeszteni. Montenegróban Viktor Weber von Webenau 1916. február 26-tól 1917. július 10-ig katonai főkormányzóként tevékenykedett. A háborúban aktív szerepet nem játszó Albániában August Kral főkonzul vezetésével állítottak fel egy polgári közigazgatási tanácsot. Albán vezetők bevonásával illetve az iskolarendszer és az infrastruktúra fejlesztésével igyekeztek a megszállók elnyerni az albánok rokonszenvét.

A verduni csata

Február 21-én vette kezdetét a verduni csata. Az az eredetileg Erich von Falkenhayntól származó és számos szerzőnél is fellelhető magyarázat, miszerint a német támadás eredeti szándéka a területszerzés helyett a francia hadsereg „kivéreztetése” lett volna, nem állja meg a helyét. Falkenhayn 1920-ban próbálta meg így a sikertelen támadásnak és annak „vérszivattyúként” ismert negatív mítoszának utólag értelmet kölcsönözni. A Verdun elleni támadás ötlete Vilmos koronahercegtől származott, aki az 5. német hadsereg főparancsnoka volt. A hadsereg törzsfőnöke, Konstantin Schmidt von Knobelsdorf játszotta a támadó hadművelet megvalósításában a fő szerepet. A német hadvezetés az 1915 óta részben lefegyverzett, eredetileg Franciaország legerősebbjének tartott erődje elleni támadással igyekezett a megmerevedett nyugati frontot mozgásba hozni. Verdun körül emellett a front beöblösödött a keletebbre lévő Saint-Mihiel és a nyugatabbra lévő Varennes között, aminek révén a német frontvonal veszélyeztetve volt a szárnyain. A város bevétele nem képezte a hadművelet célját, hanem a Maas keleti partjain lévő magaslatokat kellett megszerezni annak érdekében, hogy hasonlóan Port Arthur ostromához a saját tüzérséget hozhassák olyan pozícióba, hogy Verdun tarthatatlanná váljon a franciák számára. Falkenhayn úgy gondolta, hogy Franciaországot a nemzeti büszkeség miatt bele lehet vinni abba, hogy Verdun védelmében vállalhatatlan mértékű veszteségeket is magára vállaljon. Verdun megtartásához a franciáknak vissza kellett volna foglalniuk a megszállt magaslatokat, ami az 1915-ben lezajlott csaták alapján szinte lehetetlen vállalkozás lett volna.

A csata első szakaszában 1500 ágyú nyolc órás pergőtüze után az 5. német hadsereg nyolc hadosztálya indított támadást a Verduntől északra lévő Ornes-nál 13 km szélességben. A német várakozásokkal ellentétben a franciák elkeseredett ellenállást tanúsítottak és ezért eleinte alig tudtak területeket szerezni. Február 25-én a támadók bevették a Douaumont erődöt (Fort Douaumont), ami annak keleti tájolása miatt csak csekély taktikai előnyt jelentett. Ennek az erődnek az elvesztése után a franciák úgy döntöttek, hogy a verduni erődítményrendszert feltétlenül meg kell tartani és a város védelmével Pétain tábornokot bízták meg. Az egyetlen úton, mely Bar-le-Ducból vezetett Verdunbe, sikerült a logisztikai rendszert kiépíteni és az utánpótlást ezen a „Voie Sacrée”-ként (Szent Út) stilizált úton megoldani. A csatának négy szakasza volt: az első március 4-én ért véget, mikorra a francia tüzérség a Maastól nyugatra lévő magaslatokról tüzelve megakasztotta a német előrenyomulást. A második szakaszban Falkenhayn engedve az 5. hadsereg kérésének a magaslatok ellen indíttatott támadást. A „Le Mort Homme” (Halott Ember) néven ismertté vált magaslat többször is gazdát cserélt, és a németek végül nem tudták sokáig megtartani. A Le Mort Homme és a 304-es magaslat a rajtuk folyt brutális harcok miatt a „verduni pokol” szimbólumaivá lettek. Előbbi az ágyúzások miatt hat métert veszített a magasságából.

A csata harmadik szakaszában a támadás súlypontját ismét Verdun bevételére helyezték. Június 7-én kora reggel vízhiány miatt kapitulált a Vaux erőd (Fort Vaux), június 23-án a németek 78 000 emberrel indítottak meg egy támadást a Vaux-Fleury vonalon, ami szintén elakadt. Rövid ideig sikerült a német csapatoknak a csata negyedik szakaszában július 11-ig itt előrehaladást elérniük, heves harcok dúltak Ouvrage de Thiaumont körül, közvetlen délnyugatra Douaumont-tól. A Verduntől öt kilométerre északkeletre lévő Fort de Souville-nál és Ouvrage de Froideterre előtt a német támadás végleg elakadt. Falkenhayn emiatt és az antant által július 1-én kezdeményezett somme-i csata hatására július 12-én az offenzíva leállítására adott parancsot.

Tirpitz lemondása és a skagerraki csata

1916 elején a német hadvezetésnél ismét vita tárgyát a Nagy-Britannia elleni tengeralattjáró-háború intenzívebb módon való folytatásának lehetősége. Szerbia kiiktatása után Falkenhayn elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy a Verdun elleni offenzívával egyidőben aktívabban lépjenek fel Nagy-Britanniával szemben kockáztatva azt is, hogy ezzel megromolhat a kapcsolat az Egyesült Államokkal. Ebben a meglátásában erősítette az Admiralstab törzsfőnöke (Admiralstabschef), Henning von Holtzendorff, aki biztosította afelől, hogy még az év vége előtt térdre lehet kényszeríteni Nagy-Britanniát. A kancellár a tárgyalások során a császári döntés elhalasztását és egy kompromisszumos megoldást tudott elérni, miszerint a tengeralattjáró-háborút intenzívebben fogják folytatni pl. a felfegyverzett kereskedelmi hajók előzetes figyelmeztetés nélküli elsüllyesztését engedélyezve, de nem térnek vissza a korlátlan tengeralattjáró-háborúhoz.

Március elején vette kezdetét a Birodalmi Haditengerészeti Minisztérium (Reichsmarineamt) által kezdeményezett sajtóhadjárat a korlátlan tengeralattjáró-háború megindítása érdekében olyan szólamokkal, mint pl. „inkább háború Amerikával, mint éhen halni”. A császárt erősen felbosszantotta ez az eljárás és emiatt Alfred von Tirpitz tengernagy március 15-én le kellett mondjon a tisztségéről. Az ún. „kiélezett tengeralattjáró-háború” (verschärfter U-Bootskrieg) folytatásával már áprilisban, a Sussex-incidens után felhagytak.

Május 31-én és június 1-re átnyúlóan zajlott le a skagerraki csata, mely a brit és német flották véletlenszerű találkozásából alakult ki. A hadműveletekben résztvevő hajók vízkiszorítása alapján (összesen 1,8 millió tonna) ez az összecsapás számít a történelem legnagyobb tengeri csatájának. Több mint 8600 tengerész veszítette életét, köztük a neves német tengerészeti költő, Gorch Fock is. A német Nyílttengeri Flotta (Hochseeflotte) szerencsével és ügyes taktikai húzásokkal sikeresen ki tudott kerülni a nagyobb brit flotta szorításából, és amellett, hogy elkerülte a megsemmisítést, jelentősen nagyobb veszteségeket tudott okozni az ellenfelének. A stratégiai helyzeten a csata önmagában azonban nem tudott változtatni és ezzel csak a brit tengeri fölényt erősítette meg.

A Bruszilov-offenzíva és a somme-i csata

A chantilly-ben megtartott konferencián megállapodottaknak megfelelően 1916 közepére az antant három nagy offenzívát készített elő az 1916-os év közepére: a nyugati fronton a somme-i csatát eredményező hadműveleteket, a keleti fronton a Bruszilov-offenzívát, az olasz fronton pedig egy Isonzó mentén indítandó újabb támadást. A Somme mentén tervezett támadást eredetileg francia vezetéssel tervezték megindítani július 1-ével, de a verduni csata miatti francia lekötöttség okán a britek vették át az irányítását. Az olasz fronton a hatodik isonzói csata csak augusztus 4-ikével vette kezdetét, mivel a Verdun elleni német támadás miatt a szövetségeseik kérésére az olaszok már idő előtt, március 11-én indítottak egy támadást (ötödik isonzói csata) és a Monarchia május 15. és június 18. közötti déltiroli offenzívája – mely az asiagói csatához vezetett – miatt a Bruszilov-offenzívát is előrehozták, így az június 4-én indult meg.

A június 4-én megindult Bruszilov-offenzíva volt az antant addigi legsikeresebb offenzívája. Alekszej Alekszejevics Bruszilov, az orosz déli hadsereg parancsnoka az eddigi sikertelenségekből taktikai következtetéseket vont le, melyek alapján az új offenzívát egy széles, légvonalban 400 km-es frontszakaszon indította meg, hogy az ellenség a csapatait ne tudja egy már előreláthatólag döntő jelentőségű pontban koncentrálni. A támadó gyalogságot előretolt harcállásásokból védelmezték, melyek akár 50 méterre is lehettek az ellenséges vonalaktól (az eddigi gyakorlat szerint a gyalogságnak egy 1600 méteres senkiföldjén kellett átjutnia az ellenséges vonalakig, ami jelentős veszteségekhez vezetett). Habár Bruszilov erői számban nem voltak jelentős túlerőben és egy támadó hadművelethez az eddigi kalkulációk szerint nem is voltak elegendően, a 8. orosz hadsereg június 8-ra Koveltől keletre csaknem teljesen szétverte a 4. k. u. k. hadsereget, a 9. orosz hadsereg délen a Dnyeszter és a Kárpátok között a 7. k. u. k. hadsereget morzsolta fel és foglalt el olyan jelentős városokat, mint Csernovic és Kolomea. Ausztria-Magyarország veszteségei 624 000 főt tettek ki az orosz offenzíva idején. Bruszilov mindenekelőtt a román határ irányába tudott előretörni és egészen 120 km-re megközelítette azt, ami Romániát arra sarkallta, hogy az antant oldalán belépjen a háborúba. Az oroszok számára a logisztikai problémák megakadályozták a további előretörést, ezen felül a hagyományos módon (szűk frontszakaszokon) végrehajtott támogató hadműveletek a Pripjaty-mocsarak és Baranavicsi térségében nem jártak sikerrel, hasonlóan ahhoz a próbálkozáshoz, hogy elfoglalják a közlekedési csomópontnak számító Kovelt. John Keegan megállapítása szerint „a Bruszilov-offenzíva így is – az első világháború mértékeivel, melyben minden méterért meg kellett harcolni – a legnagyobb győzelem volt, amit a szövetségesek [az antanthatalmak] bármelyik fronton el tudtak érni, mióta az Aisne mentén az állóháború kezdetét vette.”

A brit expedíciós haderő Douglas Haig vezetésével átvette a somme-i csata vezetését, mivel a verduni csata miatt az itt tervezett antant offenzívában a tervezett 40 helyett csak 11 francia hadosztály vehetett részt. A nyolc napon át tartó, 1500 ágyúval folytatott szakadatlan tüzérségi előkészítés során összesen mintegy másfél millió lövedéket lőttek ki a német állásokra, majd ezután 1916. július 1-én megindították a támadást. A súlyos tüzérségi tűz ellenére számos német állás sértetlen maradt, így a németek géppuskatűzzel fogadhatták a támadó brit gyalogságot. Csak a csata első napján 19 240 brit katona veszítette életét, közülük 8000 az első fél órában. A rendkívül súlyos veszteségek ellenére Haig tovább folytatta az offenzívát. Szeptember 15-én került sor első ízben a hadtörténet során harckocsik bevetésére, mikor a britek Mark I jelzésű járműveket küldtek a német állások ellen Fleurs közelében. A harcok november 25-ig eltartottak és az antant-csapatok a légvonalban 30 km széles támadó sáv közepén 8-10 km-rel tudták visszaszorítani a németeket. A csekély területi nyereséget a britek és a franciák 624 000 katonájuk elvesztése árán érték el, a németek ugyanakkor 420 000 embert veszítettek. A német veszteségek mértéke vitatott, brit történészek a német könnyű sebesültek számát magasabbra teszik és ezzel 650 000 főben állapítják meg. Szerintük ugyanis a német szanitéci jelentésekben szereplő 335 688 fős veszteséget más számítási módszerekkel határoztak meg, mint az antant részéről. A somme-i csata számít az első világháború legtöbb áldozatot követelő csatájának. A csata kezdetének napja – július 1. – Nagy-Britanniában ma is egyfajta emléknapnak számít. John Keegan brit történész 1998-ban így összegezte a történteket: „A somme-i csata a britek számára a 20. század legnagyobb katonai tragédiája volt, sőt a történelmének is […]. A Somme Nagy-Britannia számára az életet sugárzó optimizmus korszakának végét jelentette, melyhez soha nem talált már vissza.” A Somme-nál elszenvedett veszteségek mértékének kitudódása 1916 végén hozzájárult ahhoz, hogy decemberben Asquith kormányát David Lloyd George-é váltotta Londonban.

A dél-tiroli offenzíva és az isonzói csaták

Az osztrák-magyar haderő május és június között Dél-Tirolban indított támadást az olasz állások ellen. A kezdeti csekély sikerek után a támadást meg kellett szakítani a keleti fronton a Bruszilov-offenzíva nyomán kialakult válságos helyzet miatt. Az olasz hadsereg március és november között több nagyobb támadást intézett az Isonzó mentén (5., 6., 7., 8. és 9. isonzói csaták). Ennek során az olaszok elfoglalták Görz városát, a doberdòi fennsíkot, de tovább nem tudtak már haladni. 1916. augusztus 28-án Olaszország a Német Birodalomnak is hadat üzent. A németek már 1915 májusa és novembere között áthelyeztek egy megerősített hadosztályt (az Alpenkorpst) Dél-Tirolba, hogy megsegítsék szövetségesüket az olasz fronton, mivel ebből az irányból veszélyeztetve látták Németország déli részét. 1916. december 13-án a Déli-Alpokban vívott harcok közben a Monarchia és Olaszország többezer katonáját veszítette el az aznap kialakult többtucatnyi lavinában. Ez a nap számít Európa történetének egyik legnagyobb időjáráshoz köthető katasztrófájának.

Románia hadba lépése

Osztrák-magyar és német katonák frissen csapolt sörrel ünneplik Románia kapitulációját egy propagandaplakáton

A Román Királyság 1916. augusztus 27-én üzent hadat Ausztria-Magyarországnak, de gyakorlatilag már napokkal korábban megkezdte a harci tevékenységét. Románia 1883-ban még belépett a hármas szövetségbe (a Dreibundba), de a háború kezdetén a szövetségi szerződés pontjai alapján nem volt köteles hadba lépni és nem is tett így. Belpolitikai téren Románia kezdetben megosztott volt, a liberálisok Ion Brătianu miniszterelnök vezetésével az antanthoz való közeledést favorizálták, míg a konzervatívok többsége inkább semleges kívánt maradni. A kevés politikus közé, akik a központi hatalmak oldalán való hadba lépés mellett voltak, tartozott I. Károly király. Oroszország már 1914. október 1-én szerződésben kötelezte magát arra, hogy támogatni fogja Románia erdélyi területek megszerzése iránti igényét amennyiben az antant oldalán lépne hadba. A második Balkán-háború után Románia a bukaresti béke révén megkapta Dobrudzsa főként bolgárok és törökök lakta déli részét, ezért Bulgáriának a központi hatalmakhoz való csatlakozása is az antant irányába mozdította az országot. Az Erdély, a Bánság és Bukovina megszerzésével létrehozni kívánt „nagyromán egységet” csak úgy valósíthatták meg, ha a Monarchia elleni szövetséghez csatlakoznak. Az antant felkínált területeket a románoknak (de ezeket nem kívánta teljes mértékben teljesíteni), így azok a Bruszilov-offenzíva sikerét látva 1916. augusztus 17-én szerződést kötve csatlakoztak az antanthoz.

A számbeli fölényben lévő, de rosszul felszerelt román hadsereg jelentős területeket meg tudott szállni Magyarország keleti részén. A németek által segítségként küldött 9. hadsereg, az OHL korábbi vezetőjének, Erich von Falkenhaynnak a vezetésével azonban a szeptember 26-29. között vívott nagyszebeni csata során jelentős vereséget mért rájuk. Az első világháború idején ritkaságszámba menő, kiterjedt utcai harcok során október 8-ra Brassó is fel lett szabadítva a megszállás alól. A központi hatalmak egy klasszikus átkaroló hadműveletet hajtottak végre: november 23-án bolgár, török és német csapatok délnyugatról átkeltek a Dunán és az LZ 81, LZ 97, LZ 101 léghajókkal és csatarepülőgépekkel támadott Bukarestet december 6-án elfoglalták. Románia hadba lépése jelentős előnyökkel járt a központi hatalmak számára, mivel az 1916-os év folyamán Ploiești olajmezőit és jelentős mezőgazdasági területeket szerezhettek meg, ez pedig átmenetileg érezhetően csökkentette Németország élelmezési problémáit. A románok orosz segítséggel ezután még tartani tudták országuk északkeleti részét és I. Ferdinánd király Bukarestből Jászvásárba helyezte át székhelyét.

Falkenhayn menesztése és a 3. OHL

A súlyos válság, amibe 1916 nyarán a német hadvezetés az antant minden fronton végrehajtott offenzívái miatt került, arra kényszerítette Vilmos császárt, hogy végleg megváljon Erich von Falkenhayntól, a hadsereg törzsfőnökétől. Ehhez Románia 1916. augusztus 27-ei hadba lépése kínálta az alkalmat. Az augusztus 29-től hivatalba lépő új vezetők Paul von Hindenburg és törzsfőnöke, Erich Ludendorff voltak, akiket a 3. OHL-ként is emlegettek. Hindenburgék lefújták a Verdun elleni offenzívát és intézkedéseket hoztak az erősebb gazdasági mobilizálás érdekében. Ennek keretében augusztus 31-én a porosz hadügyminisztériumnak a később Hindenburg-tervként ismertté vált követeléseket terjesztették elő. A 3. OHL kinevezése azonban politikai fordulatot is eredményezett, ami lényegében katonai diktatúrához vezetett. Ezt John C. G. Röhl történész a következőképpen fogalmazta meg:

„Az uralkodó a nimbuszuk révén leválthatatlan Hindenburg/Ludendorff hadvezérkettős kinevezésével nemcsak még az eddiginél is jobban a háttérbe lépett a háború során, hanem az OHL politikai szívásába is került. […] A nélkülözhetetlen hadvezérkettős […] készen állt arra, hogy a katonai kompetenciákon messze túlmenően belenyúlva a politikába a császárt nyomás alá helyezze és még a személyi kérdésekben – a császári hatalom központi elemében – is döntő befolyást gyakoroltak.”

Francia ellentámadás Verdunnél és Joffre leváltása

Ősszel a francia hadsereg Verdunnél ellenoffenzívába ment át. Október 24-én visszafoglalták a Douaumont és Thiaumont erődöket. Újabb francia offenzívák arra kényszerítették a németeket, hogy december 2-án elhagyják a Vaux erődöt is. A kiürítése után a német utászok ezt az erődöt felrobbantották. December 16-ig a franciák visszaszerezték annak a területnek a nagy részét, amit a németek a tavaszi offenzívájuk során itt megszereztek.

Az újabb Verdun előtti összecsapásokban a németek 337 000 katonát (köztük 143 000 halottat), a franciák 377 000 katonát (162 000 halottat) veszítettek. A mintegy 30 km széles és 10 km mély frontszakaszon legalább 36 millió gránát csapódott be.

A francia főparancsnokot, Joseph Joffre-t egyre több kritika érte, miután nem ismerte fel a németek támadó szándékát Verdunnél, valamint mert Champagne területén és a Somme-nál hasonlóan véres, de eredménytelen offenzívákat indított. December 3-án Robert Nivelle tábornok vette át a helyét, aki a Verdunnél indított eredményes ellenoffenzívát vezette és ezért őt szemelték ki a jövő év tavaszára tervezett nagy offenzíva vezetésére a nyugati fronton. Ezzel a „Verdun hőseként” emlegetett Nivelle-t előnyben részesítették Philippe Pétainnel szemben, akit túl defenzívnek ítéltek meg.

A Lengyel Régenskirályság és békekezdeményezések

November 5-én az 1915-ig orosz fennhatóság alatt lévő lengyel területeken a központi hatalmak egy önálló királyság felállítását proklamálták. A Lengyelországtól elvárt jelentős katonai segítségnyújtást azonban nem kapták meg és csak egy kisebb méretű, lengyelekből álló önkéntes kontingens harcolt az oldalukon, melynek parancsnoka júliusig Józef Piłsudski volt. Ezt a kontingenst nyilvánították a Lengyel Hadseregnek (németül: Polnische Wehrmacht). Ugyanakkor több százezer lengyel nemzetiségű katona szolgált a német és osztrák-magyar valamint az orosz hadseregekben anélkül, hogy külön nemzeti alakulataik lettek volna.

Bukarest elfoglalása után a központi hatalmak december 12-én békeajánlatot tettek az antantnak, amit azok december 30-án elutasítottak.

Míg az antant a békeajánlatot elemezte a válaszához, addig Woodrow Wilson amerikai elnök 1916. december 21-én meglepő módon saját békejavaslattal állt elő. Megpróbált a békefolyamatnak egy tisztább irányt adni azáltal, hogy a hadviselő államokat felszólította a háborús céljaik meghatározására és ennek nyilvánosságra hozatalával, hogy erről az alapról indulhassanak a megegyezés felé. Mind az antant, mind Németország tartózkodóan, ha nem éppen elutasítóan reagált a közvetítési próbálkozásra. Míg az antant Németország és szövetségeseinek egyedüli bűnösségét hangsúlyozta, amivel nem akarta magát egy szintre helyezni és néhány olyan követelést fogalmazott meg, ami a központi hatalmak számára elfogadhatatlan volt, addig a német kormányzat elutasította az Egyesült Államok részvételét a béketárgyalásokon és a háborús céljainak nyilvánosságra hozatalát.

Az 1917-es év

A tengeralattjáró-háború fokozása és az Egyesült Államok hadba lépése

Tengeralattjáró-háború: az U 35 jelzésű német tengeralattjáró elsüllyeszt egy brit kereskedelmi hajót a Földközi-tengeren. Az U 35 a történelem legsikeresebb tengeralattjárójának számít 226 elsüllyesztett hajóval

Ausztria-Magyarország egyik legsikeresebb tengeralattjárója, az U 4

1917. január 8-án és 9-én a legfelsőbb hadvezetés (OHL) hosszas sürgetés után (1916 tavasza óta, decembertől ultimátumszerűen követelve) megszerezte a császár hozzájárulását a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetéséhez február 1-ei kezdettel. Az előtte az antant-hatalmak irányába tett békeajánlat és annak (előre várt) elutasítása hozzájárult ennek a lépésnek a bel- és külpolitikai előkészítéséhez. De csak az antantnak Woodrow Wilson amerikai elnök december 18-ai közvetítési ajánlatára tett válaszának január 12-ei megismerése eredményezett belpolitikai egységet Németországban. Wilson ebben többek között a mindenkori háborús célok meghatározását kérte a harcoló felektől.

Még az amúgy erősen kormánykritikus Berliner Tageblatt napilap főszerkesztője, Theodor Wolff is a következőket jegyezte meg január 12-13-án:

„Az antant Wilsonnak küldött válaszjegyzékét nyilvánosságra hozták. Ez ismerteti az antant háborús célkitűzéseit. A korábban meghódított provinciák és területek elszakítása Németországtól, Ausztria-Magyarország teljes felszámolása a nemzetiségi elv alapján, Törökország elűzése Európából stb. hatalmas jelentőséggel bír. Mély megrökönyödést váltott ki az össznémeteknél és hasonló elemeknél. Senki nem állíthatja már, hogy az antant nem a megsemmisítő háborúra törekszik és kész lenne a tárgyalásokra. […] A császár az antant válaszának következtében szózatot intézett a néphez. A korlátlan tengeralattjáró-háború előkészítéséről szól most minden.”

A központi hatalmak elutasították Wilson elnök közvetítői ajánlatát és január 31-én ezzel együtt tudatták az Egyesült Államokkal, hogy ismét – immár ténylegesen is – megkezdik a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Erre válaszul az Egyesült Államok a Németországgal való diplomáciai kapcsolatok megszakításával válaszolt.

Az Egyesült Államok 1917. április 6-án üzent hadat a Német Birodalomnak, miután Wilson elnök négy nappal korábban a kongresszust a „békeszerető” demokráciák keresztes háborújában való részvételre szólította fel a Föld „katonailag agresszív” autokráciáival szemben. A kongresszus mindkét házának túlnyomó többsége hozzájárult a hadüzenethez. A hadba lépés mögött valójában az állt, hogy az USA és Németország háború utáni világrendről alkotott képe nem volt összeegyeztethető egymással. A németek európai hegemóniára való törekvése és az amerikaiak világpolitikai ambíciói alapvető érdekkülönbséget eredményeztek. Már a háború előtt is egyre inkább az a nézet uralkodott az Egyesült Államokban, hogy a Tirpitz-tervhez kapcsolódó politikai stratégia hosszútávon sérteni fogja az amerikai érdekeket, többek között a Monroe-doktrínát is. Ezen felül a 20. század elején az amerikai tudományos élet képviselői és a politikusok bizalmatlanul tekintettek a németek kulturális fölényérzetére és a németek elképzeléseire az állam szerepét illetően. A háború kezdete óta egyre jobban kiépülő gazdasági összefonódás az antanthatalmakkal, a vélt vagy valós német háborús rémtettekről érkező hírek (mint pl. a Bryce-jelentés) és az amerikai áldozatokat is követelő hajóelsüllyesztések (pl.: Lusitania), mind erősítették a németellenes hangulatot. Az USA a háború kitörésekor megkezdett fegyverkezésével eredetileg azonban nem a háborúba való belépésre, hanem az ezt követő potenciális háborúra készült. A választási kampány során Wilson 1916. november 7-én még arra helyezte a hangsúlyt, hogy az Egyesült Államok semlegességét meg kell őrizni, ami Wilson győzelme után még hasznos is volt a német kormányzat számára, mivel így keményebb módon folytathatta a háborút. Az USA hadba lépése szempontjából döntő jelentőségű volt Wilson 1916. december 18-ai békekezdeményezésére adott német reakció (lásd feljebb). A német békefeltételek bizalmas és ugyanakkor relativizált közlése – ami lényegében az amerikai közvetítésre tett javaslat elutasítása volt – a korlátlan tengeralattjáró-háború újbóli felvételének bejelentésével egyidőben történt. Németország közölte azt is, hogy a semleges államok hajói – így az Egyesült Állomokéi is – a meghatározott háborús övezetben el lesznek süllyesztve.

Wilson a német bejelentést először kétkedve fogadta, majd mély csalódottsággal vette azt tudomásul. Habár Wilson tanácsadóinak többsége – mindenek előtt Robert Lansing és Edward Mandell House – a hadba lépést sürgették, Wilson február 3-án egyelőre csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg Németországgal és előbb ki akarta várni, hogy a német vezetés valóra váltja-e a fenyegetését. Február 24-én az amerikai kormányzat tudomást szerzett a német külügyminisztérium államtitkára által küldött és elfogott üzenetről, a Zimmermann-táviratról, melynek tartalmát március 1-én a The New York Times leközölte. Ebben Németország a mexikói kormányzatnak szövetségi ajánlatot tett háború esetére és jelezte, hogy „bőséges pénzügyi segítséget nyújt és megértést tanúsít” abban az esetben, ha Mexikó „Texasban, Új-Mexikóban és Arizonában korábban elveszített területeket visszaszerez.” Ezen információk után az amerikai lakosság harckészsége felől már nem lehetett kétség, amit tovább erősített, hogy március folyamán a német tengeralattjárók támadásainak következtében újabb amerikai állampolgárok veszítették életüket. 1917 decemberében az Egyesült Államok Ausztria-Magyarországnak is hadat üzent.

Téli éhínség Németországban

1916-1917 telén több tényező is közrejátszott abban, hogy Németországban (és szövetségeseinél) felütötte a fejét az éhínség, aminek egyik fő okozója a kedvezőtlen időjárás miatti gyenge terméshozam volt a földeken. Ezt a szűkös telet német nyelvterületen Steckrübenwinter („karórépatél”) néven emlegetik. Az árak anomáliái (lásd feljebb) azt hozták magukkal, hogy a termelőknek jobban megérte a krumplit és a kenyérgabonát állati takarmányként hasznosítani vagy szeszfőzdéknek eladni. Februárban az átlagos napi tápanyagbevitel 1000 kilokalóriára csökkent, miközben az egy lakosra jutó átlagos értéknek 2410 kilokalóriának kellett volna lennie. Az élelmiszerellátás nehézségei eszkalálódtak. Az 1917-es téli éhínség ezzel együtt mélyen megrendítette a társadalmi szolidaritásról alkotott képet (a termelők és fogyasztók relációjában) és az államnak az élelmiszerellátási gondok kezelésében való képességeit illetően.

Forradalom Oroszországban

A petrográdi tömegdemonstrációk (a képen) váltották ki a februári forradalmat

A Kerenszkij-offenzíva térképe

Az első „ipari” háború követelményei egyre inkább meghaladták a főként mezőgazdasági jellegű Oroszország képességeit és ez hozzájárult az amúgy is súlyos szociális problémák kiéleződéséhez. Ehhez jött még a Balti- és a Fekete-tenger blokádja a központi hatalmak részéről, ami döntő jelentőséggel bírt Oroszország kimerüléséhez a háborúban. A Balti-tengeren az import 70%-a, a maradék 30% túlnyomó része a Fekete-tengeren át érkezett az országba. A háborús terhek, a növekvő infláció és mindenekelőtt az erős élelmiszerhiány miatt a munkások és a katonafeleségek és első alkalommal parasztfeleségek részvételével 1917. március 8-ra (orosz naptár szerinti feb. 23.) Petrográdban tömegdemonstrációkat szerveztek, amihez már március 11-én (feb. 26.) csatlakozott a petrográdi helyőrség. Ebből nőtte ki magát a februári forradalom. A munkástanácsok az 1905-ös megmozdulásokhoz hasonlóan tanácsokat (szovjeteket) hoztak létre, melyek a demonstrálók követeléseit képviselték és megpróbálták ezeket politikai úton keresztülvinni. A tanácsok élén egy végrehajtóbizottság állt, ami eleinte többnyire mensevikekből és szociálforradalmárokból tevődött össze. 1917. március 14-én (márc. 1.) a petrográdi szovjet kiadta az 1-es számú parancsát, aminek értelmében a kormányzatnak csak azon parancsait lehetett végrehajtani, melyek nem mondtak ellent a szovjetekéinek. Ezt az akaratát a szovjet keresztül tudta vinni. A dumában képviselettel rendelkező polgári pártok ezzel párhuzamosan átmeneti kormányzatot hoztak létre Georgij Lvov miniszterelnök vezetésével és rá tudták venni a cárt a lemondásra (1917. március 16./március 3.). Ennek következtében egy „kettős uralom” jött létre az átmeneti kormány és a szovjetek között. Az orosz lakosság nagy része csalódottan vette tudomásul, hogy az átmeneti kormányzat a háború folytatása mellett döntött. A szovjetek ekkori összetétele is támogatta ebben a kormányzatot. Szövetségesei az oroszországi fejleményeket többnyire pozitívan ítélték meg, mivel Oroszország antidemokratikus államként problémát jelentett a saját propagandájuk számára, mely folyamatosan a demokrácia harcát hangsúlyozta az önkényuralom ellen. A német vezetés lehetővé tette, hogy 1917. április 3-án Lenin és 30 másik bolsevik vezető – időnként egy német vonaton utazva – a svájci emigrációból Finnországon keresztül visszatérjen Oroszországba. Oroszország Szociáldemokrata Munkáspártjának bolsevik („többségi”) szárnya – melynek vezetői az 1905-ös forradalom óta többnyire emigrációban éltek – a háború kezdete óta a saját kormányzat háborúpárti politikája ellen próbált mozgósítani és „a jelenlegi imperialista háború polgárháborúvá tételét” propagálta, de eleinte nem sok sikerrel. Az Alexander Parvus közvetítő révén a Svájcban élő Leninnel kapcsolatot tartó német kormányzat ezt követően a forradalmárokat nagy pénzösszegekkel (vélhetőleg több millió márkával) támogatta, hogy ezáltal az orosz államot destabilizálja. Közvetlenül a visszatérése után, 1917. április 20-án (ápr. 7.) Lenin közzé tette áprilisi téziseit, melyekben a forradalom további történéseivel kapcsolatos meglátásait mutatta be és a háború azonnali befejezését követelte, ami a háborúba belefáradt lakosság körében nagy támogatásra talált. A háború folytatását és a különbéke elutasítását tartalmazó Miljukov-jegyzék nyilvánosságra hozatala éppen a „Munkásmozgalom harci napján” (ápr. 18./május 1-én) a tüntető tömeg amúgy is forró hangulatát tovább fokozta és ez eredményezte az „áprilisi válságot”, ami a kormányzat átalakítását eredményezte a szovjetekben részt vevő mérsékelt-baloldali pártok bevonásával.

Találkozás a senkiföldjén

Találkozás a német szögesdrótok előtt

Alekszandr Kerenszkij, aki hadügyminisztere volt az 1917. május 19-én felállított koalíciós kormánynak és egyben ügyvivője volt a munkás- és katonatanácsoknak, a „béke vereség nélkül” koncepciója értelmében elérte, hogy offenzívát indítsanak Berezsani, Lemberg és Vilna visszafoglalására. A hadművelet őutána Kerenszkij-offenzívaként lett ismert és június 29-én a keleti fronton mindaddig ismeretlen intenzitással vette kezdetét. A súlypontja Ivano-Frankivszk (Stanislau) térségében volt, ahonnan kiindulva az orosz hadsereg július 11-re elérte Kalust, majd itt a támadás kifulladt. A támadás a többi frontvonalon is sikertelen volt, aminek következtében az orosz hadseregnél a bomlás jelei mutatkoztak és tömegével kezdtek el dezertálni a katonák. Ezt tapasztalva július 25-én Kerenszkij leállította az offenzívát. A központi hatalmak ellentámadásukkal Tarnopolig és Csernovicig törtek előre augusztus 3-ig, amivel Kelet-Galíciát és Bukovinát is visszaszerezték. Oroszországban július elején a bolsevikok próbáltak meg puccs révén hatalomra kerülni, de a hadsereg leverte a próbálkozásukat. Lenin ekkor Finnországba menekült. Szeptemberben a német csapatok elfoglalták Rigát, majd októberben az Albion hadművelet keretében Ösel, Dagö és Moon balti-tengeri szigeteket, aminek következtében az orosz hadsereg ellenállása csaknem teljesen összeomlott.

Amikor szeptember végén Kornyilov tábornok próbálkozott meg puccsal, Kerenszkijnek a forradalom eredményeinek védelméhez a bolsevikokhoz kellett fordulnia, amivel lényegében rehabilitálta őket. November elején eszkalálódott az oroszországi helyzet. A Finnországból visszatérő Lenin vezette októberi forradalom (1917. november 6.; október 14.) megbuktatta az átmeneti kormányt és ezzel a bolsevikok átvették a hatalmat. A bolsevikok már 1917. november 8-án kiadták a békedekrétumukat, amitől várható volt, hogy a központi hatalmak keleti frontján jelentősen kisebb lesz a nyomás.

December 5-én a központi hatalmak és Oroszország között egy többször meghosszabbított 10 napos fegyverszünet köttetett, december 22-én pedig Breszt-Litovszkban megkezdődtek az eleinte még eredményekkel nem járó béketárgyalások, melyek 1918. március 3-án a breszt-litovszki békeszerződéssel zárultak.

Németország defenzívában a nyugati fronton

A Siegfried állás részét képező Saint-Quentint jórészt lerombolták, a képen a német parancsnokság bejárata

Eredménytelen francia gyalogsági roham egy pergőtűzzel megszórt német állás ellen

Szétlőtt erdő Ypern mellett

Kilőtt brit harckocsi Cambrai mellett 1917-ben

1918 márciusában a nyugati front középső részén, a Somme mentén lévő német csapatok az Alberich hadművelet keretében az erősen kiépített Siegfried állásba vonultak vissza. Ez három napot vett igénybe (március 16-19.) és 50 km-rel rövidítette le a frontvonalat. A visszavonulás és a tengeri háború fokozása az előző év nagy csatáinak (Verdun, Somme) volt a következménye, melyekben a németek jelentős veszteségeket szenvedtek. A visszavonulást a „Rupprecht koronaherceg” hadseregcsoport kezdeményezte és bár Ludendorff ellenezte a tervet, a koronaherceg keresztül tudta vinni azt. A Siegfried állás (Siegfriedstellung) kiépítése volt az első világháború legnagyobb építési vállalkozása, amit főként hadifoglyokkal és kényszermunkásokkal végeztettek el. A németek a taktikai visszavonulás előtt utasításaik szerint szisztematikusan elpusztították és elaknásították az elhagyandó területet, néhol robbanó csapdákat is elhelyeztek, a lakosokat pedig deportálták. Egyes helyek, mint például Bapaume épületeit felrobbantották, összesen 150 000 embert deportáltak, köztük Saint-Quentin mind a 40 000 lakosát. Katonai értelemben a hadművelet sikeresnek számított: javított a német csapatok helyzetén a front lerövidítése által és a jól kiépített állásokba való visszavonulással keresztül húzta az antant 1917 tavaszára tervezett nagy offenzívájának terveit. Külföldön ugyanakkor éppolyan negatív volt a fogadtatása a visszavonulásnak, mint az elhagyni szánt területeken a „polgári életet teljesen felszámoló és a történelmi tájat pusztává változtató” kiürítési műveleteknek.

A Chantilly-ben tartott második konferencián az antanthatalmak 1916 novemberében ismét összehangolt offenzívák megindításában egyeztek meg. Robert Nivelle az északfrancia Arras városát jelölte meg az április 9-én megindítani tervezett támadás kiindulópontjaként, ahol a britek (ill. új-zélandiak és kanadaiak) állomásoztak. A fő támadást pár nappal később a francia hadsereg indította volna az Aisne mentén és Champagne-ban. A somme-i csata kudarca után az antant az 1915-ös koncepcióhoz tért vissza: A front Lille és Verdun között húzódó még mindig nagy ívét annak két szárnyán benyomva kellett elvágni. A franciák fő célja Chemin des Dames bevétele volt. Az Arras-nál indított támadás meglepetésként érte a németeket, ami miatt a parancsnokukat Ludwig von Falkenhausen tábornokot leváltották. A küszöbön álló támadás méretei rejtve maradtak a németek előtt, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy 24 000 katonát Arras alagútrendszereiben bújtattak el a német felderítés elől. Ennél az offenzívánál jóval több hadianyag került bevetésre, mint a Somme-nál az előző évben. A kanadaiaknak sikerült egy stratégiailag fontos magaslati vonulatot elfoglalniuk Vimy-nél, de az előrenyomulás ezután elakadt. A francia támadás 130 km-rel délebbre a területi nyereségek ellenére is kudarc lett, a hadműveleti célként meghatározott Chemin des Dames-t nem sikerült elfoglalni. Mindkét offenzívát már májusban le kellett fújni a magas veszteségek miatt. A német hadsereg egy Fritz von Loßberg által kidolgozott flexibilis védelmi stratégiának („Verteidigung in der Tiefe” – mélységi védelem) köszönhetően átváltott a védelmi erők mélyebben és összetettebben való felállítására. A britek és a franciák által bevetett mintegy 170 harckocsi technikai problémáik és csekély számuk miatt még nem tudtak jelentős hatással bírni. Mérges gázt mindkét oldal bevetett, amit ekkor már mindkét oldal gázgránátok formájában vetett be (nem pedig palack megnyitásával eregették a gázt a haberi eljárásnak megfelelően).

A Chemin des Dames irányába indított offenzíva kudarca lázadásokhoz vezetett a francia hadsereg 68 hadosztályánál. A kétmillió francia katona közül 40 000 vett részt a lázongásban. Öt hadosztályt érintett a rendbontás komolyabb mértékben, ezek az offenzíva zónájának déli részén, Soissons és Reims között állomásoztak. A szintén itt bevetett Franciaországi Orosz Expedíciós Hadtestnél is hasonló problémák jelentkeztek. Az Arras-nál elért kezdeti brit sikerek miatt főként ott okozott csalódást a várt jelentős eredmények elmaradása. A lázongások rend szerint nem a fronton legelöl lévő csapatoknál kezdődtek, hanem azoknál, melyeket pihentetni kivontak a harcból és parancsot kaptak a frontra való visszatérésre. A konkrét követelések közé a több pihenő, a jobb élelmezés, a katonák családjainak helyzetének javítása, illetve a „mészárlásnak” való véget vetés tartoztak. Az utóbbi tiltakozás volt a hadvezetés módszerei ellen. Egyes esetekben követelték a „békét” és az „igazságtalansággal” való felhagyást, ami utóbbi alatt első sorban a hadkötelességet értették. Becker és Krumeich megfogalmazása szerint „a lázongó katonák túlnyomó többsége nem magát a háború folytatását vonta kétségbe, hanem csak az ellen tiltakozott, hogy haszontalanul mészároltatják le őket.” Április 29-én a francia főparancsnokként Verdun védelmét megszervező Pétain váltotta Nivelle-t. A defenzívebb hadviselésre átálló Pétainnek sikerült a francia hadseregben meglévő nyugtalanságot kordában tartania. Új harcmódot honosított meg, ami nagyban hasonlított a németeknél alkalmazott mélységi védekezéshez. Két korlátolt méretű és sikeres offenzívát leszámítva – augusztusban az Aisne-nál, októberben pedig Ailette-nél – a francia hadsereg 1917 júliusa és 1918 júliusa között nem vállalkozott újabb offenzíva megindításával. Pétain emellett javított a csapatai ellátmányán és több pihenőidőt biztosított számukra. A lázadók nagyjából 10%-át bíróság elé állították. 3427 katonát ítéltek el, a hadbíróságok 554 halálos ítéletet hoztak, melyek közül 49-et hajtottak végre. A német csapatok a lázongás tetőpontján (május-június folyamán) megelégedtek azzal, hogy konstatálták az ellenség passzivitását, mivel nem látták át annak okait és más frontokon is erősen le voltak kötve.

A messines-i csata (május 21.–június 7.) során a briteknek sikerült egy stratégiailag fontos vonulatot Yperntől délre elfoglalniuk. Brit, kanadai, ausztrál és új-zélandi bányászok másfél éves munka után 21 nagy méretű aknát helyeztek el a német vonalak alatt, melyek aktiválása a leghatásosabb hadi célú robbantásnak számít a történelemben 10 000 halottat követelve és 6400 további német katona hallásvesztését okozva. A magaslati vonulat meghódításával biztosították a jobbszárnyat és ez lehetővé tette az antant számára, hogy nagyméretű offenzívát indítsanak brit vezetéssel, ami a harmadik flandriai csatát eredményezte (július 31.–november 6.). Az offenzívától azt remélték, hogy áttörve elfoglalhatják a német tengeralattjáróknak támaszpontul szolgáló Ostende és Zeebrügge városokat. A támadás némi sikerek elérése után október 9-én Langemark-Poelkapelle közelében elakadt. Emellett nem járt sikerrel a támadás súlyponti része sem, mely Geluveld felé mutatott, aminek következtében az antant csapatai folyamatosan ki voltak téve oldalról érkező tűznek. Passchendaele romjainak november 6-ai, kanadai csapatok általi bevétele után a harcok alábbhagytak. Az antant csapatai itt érték el a legnagyobb sikerüket azzal, hogy 8 km-rel tudták visszaszorítani a németeket. A két oldal vesztesége mintegy 585 000 fő volt.

A cambrai-i csata során (november 20.–december 6.) került sor első ízben zárt harckocsi-alakulatok hadműveleti szintű bevetésére, ami így mérföldkőnek számít a háborúk történetében. A Királyi Harckocsi Ezred (Royal Tank Regiment) 320 járműve – 400 repülőgép, hat gyalogos- és három lovashadosztály támogatásával – rövid tüzérségi előkészítés után egy 15 km széles fronton Havrincourt térségében betörtek a Siegfried állásba és mintegy hét kilométert haladtak előre. Az új támadóeljárás meglepte a németeket, mivel eddig a támadási szándékot a mélyen tagolt védelmi állások miatt többnapos tüzérségi előkészítés előzte meg, ez viszont ezúttal elmaradt. A vasúti csomópontnak számító Cambrai-ig való előretörés azonban nem valósult meg, a bevetett páncélosok jó egyharmada megsemmisült. Egy november 30-án indított német ellenoffenzívával a németeknek sikerült az elveszített területek nagyobb részét visszaszerezniük. Ezen siker alapján a németek arra a később tévesnek bizonyuló következtetésre jutottak, hogy nem szükséges saját páncélosalakulatokat felállítaniuk.

A mellékfrontok

A brit-indiai hadsereg Frederick Stanley Maude tábornok vezetésével bevonul Bagdadba

A britek az év elején a mezopotámiai fronton megújították a támadásukat Bagdad irányába és február 24-én elérték Kút városát, majd meglepetésszerűen még az esős évszak kezdete előtt, március 11-én elfoglalták Bagdadot, a törököknek pedig Moszulig kellett visszavonulniuk. Bagdad eleste nagy csapás volt az Oszmán Birodalom és a központi hatalmak számára, mivel így az összes – főként a Bagdadi vasúthoz kapcsolódó keleti tervük kétségessé vált. Ezért a korábbi német vezérkari főnököt, Erich von Falkenhaynt azzal bízták meg, hogy Enver Pasával készítse elő a „Jilderim” (Villám) hadműveletet Bagdad visszaszerzésére.

Elefthériosz Venizélosz, Pavlos Koundouriotis tengernagy (balra) és Maurice Sarrail tábornok (jobbra) kíséretében megszemléli a görög csapatokat

1917. június 29-én a Görög Királyság belépett a háborúba az antant oldalán. Ezt megelőzően már harcoltak görög önkéntesek az oldalukon a makedóniai fronton. Az antant csapatainak 1915 végén görög földön való partraszállása óta lezajlott a „nemzeti szkizma” Görögországban, melynek során Elefthériosz Venizélosz vezette átmeneti ellenkormány az antant felé fordulva az egyre nagyobb brit-francia intervenciónak köszönhetően érvényesülni tudott az I. Konstantin király körül csoportosuló németbarát táborral szemben. Miután az antant az országának minden stratégiailag jelentős részét megszállta, közte a fővárost, Athént is, és a francia főbiztos, Charles Jonnart ultimátumot küldött neki, Konstantin király 1917 júniusában lemondott és emigrációba távozott. Venizélosz ellenben Szalonikiből visszatért Athénba, összehívta az 1915-ben megválasztott parlamentet és kormányt alakított, majd hadat üzent a központi hatalmaknak. Az ország új királya Sándor lett.

A caporettói áttörés

Osztrák-magyar hegyi állás maradványa 2010-ben

Lángszóróval segített támadás az Isonzo-fronton

Az olasz fronton a 11. isonzói csata (augusztus 17.–szeptember 12.) során Ausztria-Magyarország épp csak elkerült egy súlyos vereséget. Mivel IV. Károly attól tartott, hogy egy újabb olasz támadásnak a csapatai már nem fognak tudni ellenállni, az osztrák-magyar főparancsnokság a németekhez fordult segítségért, amit az ebből a célból külön felállított 14. hadsereg formájában kapott meg, melynek kötelékébe tartozott a Deutsches Alpenkorps (Német Alpesi Hadtest). A várt olasz támadást egy saját offenzívával előzték meg. Az ebből kialakult tizenkettedik isonzói csata (Caporettói csata, németül: karfreiti csata, olaszul: caporettói csata – október 24.–november 11.) során a központi hatalmaknak meglepetésszerűen sikerült áttörniük az ellenséges vonalakat és tizenegy nap alatt 130 km-t tudtak előrenyomulni, megszállták Udine városát, az első nagyobb olasz várost, amit sikerült elfoglalni, és 30 km-re megközelítették Velencét. Az olaszok 305 000 embert veszítettek, ebből 265 000 volt a hadifogoly. A központi hatalmak vesztesége ennek töredéke, mintegy 70 000 fő volt. A hadművelet sikere az első háborús évek alatt kifejlesztett és első alkalommal az 1917-es rigai csatában alkalmazott rohamcsapat-eljárásban (Stoßtruppverfahren) rejlett, melynek során rohamzászlóaljak szűk sávokban gyorsan törtek előre anélkül, hogy a szárnyak védelmének különösen nagyobb figyelmet szenteltek volna. Az olaszok nagy nehezen a Piave mentén és a Monte Grappánál tudták stabilizálni a frontot. A britek öt, a franciák hat hadosztályt küldtek az olaszok megsegítésére. A sztrájkok és tömegdemonstrációk révén részben forradalmi helyzet Olaszországban a fronton elszenvedett katasztrófa következtében lanyhult, mivel „a támadó háború önvédelmi háborúvá lett.” A vereségre reagálva a rapallóban november 7-én megtartott konferencián felállították az antant legfelsőbb haditanácsát, az olasz vezérkar élén Luigi Cadorna helyére Armando Diazt nevezték ki.

Német katonák Jeruzsálemben, 1917 novembere

Az 1917-es év utolsó nagyobb offenzívája egyben a hadtörténet utolsó nagy lovasrohamát is magával hozta: 1917. október 31-én az ausztrál 4. könnyűlovas dandár 12 000 lovaskatonája és a brit 5. hegyidandár Edmund Allenby tábornok irányításával intézett támadást a török és német csapatok által tartott Beér-Seva ellen és sikerült elfoglalniuk a települést. Falkenhayn ezután november 5-én Jeruzsálembe tette át a főhadiszállását azzal a szándékkal, hogy a várost minden áron megvédi. Az OHL azonban Jeruzsálem kiürítésére adott parancsot, hogy ne érhessék károk a szent helyeket, további kárt okozva a központi hatalmak tekintélyének a világ közvéleménye előtt. A jeruzsálemi csata a felkelő arab csapatok segítségével így december 9-én város britek általi, harc nélküli elfoglalásával ért véget.

Politikai küzdelmek és békekezdeményezések

Az április 7-ei húsvéti üzenetében Vilmos császár demokratikus reformokat helyezett kilátásba a háború utánra. Április 11-én Gothában a szociáldemokrata pártból (SPD) kivált Németország Független Szociáldemokrata Pártja (USPD), aminek oka a párt baloldali szárnyának fegyelmezetlensége volt a belpolitikai béke (Burgfriedenspolitik) megszegése, az orosz forradalomhoz való viszonyulása és az 1917-es áprilisi sztrájkokban való részvétele miatt. Egy héttel később, április 19-én az SPD (mely az év hátralévő részében egyre inkább Többségi Szociáldemokrata Pártnak – MSDP – nevezte magát) egyenlő állampolgári jogokat és lépéseket követelt a parlamentarizálódáshoz és kinyilvánította egyetértését a petrográdi szovjet azon március végi követeléseivel kapcsolatban, hogy annexiók és jóvátételek nélküli, illetve minden nép szabad nemzeti fejlődését lehetővé tévő békemegállapodásokat kell megkötni. Bethmann Hollweg kancellár a háborús célokhoz és a politikai reformokhoz való közömbös hozzáállása miatt egyre inkább elszigetelődött és szorult helyzetbe került: mivel az MSDP nyilatkozata után az OHL megítélése szerint „nem tudta már kezelni a szociáldemokráciát”, Hindenburg és Ludendorff a császártól a kancellár menesztését követelte – egyelőre még sikertelenül. Az április 23-ai Bad Kreuznach-i konferencián, ahol a háborús célokat vitatták meg, a kancellár az OHL nyomására aláírt egy jegyzőkönyvet, ami Müller tengernagy véleménye szerint az annexiós célok „teljes mértéktelenségére” vonatkozó dokumentum volt.

A második internacionálé stockholmi békekonferenciája június 2-től június 19-ig tartott, de ez éppolyan eredménytelen maradt, mint IV. Károly különbéke elérésére tett kísérletei. Az Oroszországgal való béke lehetősége tavasszal még elúszott az oroszok számára elfogadhatatlan német követelések miatt.

Július 6-án Matthias Erzberger (Német Centrumpárt) Reichstagban mondott beszéde „szenzációt váltott ki minden politikai berekben.” A konzervatív politikus, aki eredetileg a „győzedelmes béke” támogatója volt, a katonai köröknek a tengeralattjáró-háború hatékonyságával kapcsolatos adatainak valótlanságára hívta fel a figyelmet és a „megegyezéses béke” mellett állt ki. Németországnak szerinte le kellett volna mondania az annexiókról. Még ezen a napon megállapodást kötöttek az MSDP, a Centrum és a liberális Haladó Néppárt küldöttei, továbbá a többségi frakciók koordinációs szervezete, a frakcióközi választmány (Interfraktioneller Ausschuss), ami Németország parlamentarizálódásának kezdetét jelentette. Konzervatív kortársak szemében ez jelentette a „forradalom kezdetét”. Erzberger beszéde nyomán Hindenburg és Ludendorff július 7-én a császártól a kancellár felmentését követelték, de Vilmos ismét elutasította ezt. A kancellár július 10-én elérte a császárnál, hogy Poroszországban mindenkit egyenlő választójog illessen meg az eddigi hármas osztályozás helyett, és ezt július 12-én ki is hirdették. Aznap este Hindenburg és Ludendorff a visszalépésükkel fenyegettek abban az esetben, ha a császár az intézkedését nem vonja vissza, aminek a hatására a császár visszakozott. Július 13-án az erről értesített Bethmann Hollweg benyújtotta lemondását, helyére a jórészt ismeretlen Georg Michaelis lépett.

1917. július 19-én a Reichstag többsége megszavazta az Erzberger által benyújtott, nagyon általánosnak tartott békehatározatát, aminek azonban nem lett hatása. Belpolitikailag a Reichstag békehatározatának annyiban volt hatása, hogy szeptember 2-án ellenreakcióként megalakult az annexiópárti, népi-nemzeti Deutsche Vaterlandspartei (kb.: Német Haza Pártja). XV. Benedek pápa Dès le début kezdetű békejegyzékét (enciklikáját?) augusztus 1-én az összes hadban álló országnak elküldte, de ez ugyancsak következmények nélkül maradt. A pápa ebben többek között egy annexiók és jóvátételek nélküli békét, a szabad hajózást és a vitatott kérdéseknek a nemzetközi jog által való rendezését hangsúlyozta. Ez a humanitárius tevékenységekkel (sebesült foglyok cseréjének és az eltűnt katonák felkutatásának megszervezése) egybekötött kezdeményezés és a „haszontalan vérontásként” leírt háború ismételt elítélése a Szent Szék modern külpolitikájának kezdetét jelentette.

Mivel Michaelis kancellár nyíltan az OHL kívánalmainak igyekezett megfelelni, a Reichstagban a többség október vége óta a menesztését követelte és ezt keresztül is tudta vinni. Utóda november 1-től Georg von Hertling lett. December 3-án kezdődtek meg a tárgyalások Oroszország és a központi hatalmak között a különbékéről, december 6-án Finnország bejelentette függetlenségét Oroszországtól.

Az 1918-as év

Wilson 14 pontja és tömeges sztrájkok

Woodrow Wilson amerikai elnök január 8-án a kongresszus két háza előtt tartott programbeszédében ismertette 14 pontját. Wilson ebben kifejtette, hogy a liberális politikai elveket kívánja meghonosítani a világban és legfontosabb célként a népek önrendelkezési jogát nevezte meg. A pontok között szerepelt a Belgiumot, Szerbiát és Montenegrót megszállva tartó csapatok kivonása, Elzász-Lotaringia feladása, egy önálló Lengyelország létrehozása, a tengereken való szabad hajózás, a fegyverkezés mérséklése és Ausztria-Magyarország népei számára az „autonóm fejlődés” lehetővé tétele. Január 24-én Ausztria-Magyarország visszautasította Wilson pontjait.

Január 14-én kezdődtek a januári sztrájkok (Jännerstreiks) Bécsújhelyben és környékén. A meginduló sztrájkhullámot csak erős katonai fellépéssel lehetett megállítani, és január 23-án folytatódott ismét a munka. Németországban január 28. és február 2. között Berlinben és más ipari központokban került sor tömegdemonstrációkra és sztrájkokra (itt: Januarstreik) több mint egy millió munkás részvételével, melyek a korábbi megmozdulásokkal ellentétben főként politikai jellegűek voltak és az „általános béke” mellett illetve az „annexiók és kontribúciók” (hadiadók) ellen szólaltak fel, amivel főként az OHL-nek a Breszt-Litovszkban tapasztalt annexiós törekvéseire utaltak. Az MSDP Friedrich Ebertet, Otto Braunt és Philipp Scheidemannt küldte a választmányba, hogy a „mozgalmat megfelelő keretek között tartsa”. Ausztriához hasonlóan itt is csak katonai fellépéssel lehetett elnyomni a mozgalmat. Január 31-én a berlini hatóságok fokozott ostromállapotot (verschärfter Belagerungszustand) hirdettek, őrizetbe vették a sztrájk vezetőségét, majd 50 000, a megmozdulásokban részt vevő munkást a frontra küldtek. Február 3. után a legtöbb üzem ismét felvette a munkát.

Az Oroszországgal kötött béke, a tavaszi offenzíva és a fordulat

Orosz és német katonák barátkoznak a keleti fronton kötött tűzszünet ideje alatt

Szovjet-Oroszország területi veszteségei 1918 márciusáig

A breszt-litovszki béketárgyalások során a német fél január 19-én ultimátumszerűen követelte Oroszországtól, hogy mondjon le Lengyelország, Litvánia és Lettország területéről, mire a tárgyalások szovjet vezetője, Trockij tárgyalási szünetet kért. Petrográdban a kormányzat és a központi bizottság Trockij javaslatát fogadta el, miszerint a tárgyalásokat elhalasztják abban bízva, hogy a nyugateurópai proletariátus közeljövőben várt felkelését kivárják. Január 25-én Ukrajna a nem bolsevik központi tanács (Centralna Rada) döntése alapján függetlenné kiáltotta ki magát, február 9-én különbékét (Kenyérbékét) kötöttek Ukrajnával. Ukrajna nyugati részén a nagyvonalú határkijelölésért cserébe a központi hatalmak az ukrán kormányzattól jelentős gabonaszállítmányokat vártak el, ezzel egyidőben Oroszországtól ultimátumban követelték a békefeltételek elfogadását, mire Trockij – továbbra is a Németországban kirobbanó forradalomban bízva – a szerződés aláírása nélkül egyoldalúan elrendelte a demobilizációt. A központi hatalmak február 18-tól kezdődően az ökölcsapás hadművelet (Unternehmen Faustschlag) keretében megindulva néhány hét alatt nagy területeket szálltak meg a Baltikum nyugati határvidékén, Ukrajna nyugati részén, a Krímen, a Donyec menti ipari területen és Fehéroroszországban. A szovjet delegációnak a tárgyalások felvétele nélkül jóval súlyosabb feltételeket kellett elfogadnia ezt követően a március 3-án aláírt breszt-litovszki békeszerződésben. A központi hatalmak ebben bár a megszállt területek kiürítésére kötelezték magukat Lívföld kivételével, azonban Oroszországnak le kellett mondania Lengyelország, Litvánia és Kurföld területén támasztott területi igényeiről valamint a Törökország által követelt kaukázusi területekről. A békeszerződéssel összefüggésben márciusban Németország elismerte a hozzá szorosan kötődő Litvánia önállóságát, melyet február 16-án deklarált a balti állam. Egy augusztus 27-én aláírt kiegészítő szerződés rögzítette Oroszország lemondását Lívföldről illetve Finnország és Ukrajna függetlenségének elismerését. A Német Birodalom még június 28-án azt a jelentős következményekkel járó döntést hozta, hogy csapataival nem tör előre Petrográd irányába és az ideológiai fenntartások ellenére életben hagyja a bolsevizmust, mivel az oroszországi polgárháború többi szereplője nem ismerte el a breszt-litovszki szerződést. Oroszország e szerződés révén a lakosságának egyharmad részét, a nyersanyaglelőhelyeinek és iparának nagyobb részét átengedte.

A keleti fronton való harcok befejeződése 1917 vége óta várható volt a központi hatalmak számára és ez ahhoz vezetett, hogy 1917. november 11-én Monsban a német hadvezetés egy offenzíva megindítása mellett döntött a nyugati fronton. Több tervet is készítettek ehhez, melynek célja az lett volna, hogy a háborút még az előtt döntésre vigyék, hogy az amerikai csapatok jelentősebb számban megjelennének a harctereken. A döntő támadás megindítása mellett szólt az élelmiszerhiány a hátországban, ami szintén szükségessé tette a gyors katonai győzelmet.

1918. január 21-én Hindenburg és Ludendorff a több kidolgozott haditerv közül kiválasztották azt, amelyik a „Michael hadművelet” keretében végrehajtásra került. Az offenzívát Saint-Quentin körzetében a Somme mentén tervezték megindítani és északnyugatnak előre haladva kellett átkarolnia a brit hadsereget, a La Manche menti kikötőkbe szorítva azt. A főként Oroszországból kivont csapatokkal a nyugati fronton lévő német hadosztályok számát 147-ről 191-re sikerült növelni. Ugyanekkor az antant 178 hadosztállyal rendelkezett a nyugati fronton, így 1914 óta első ízben volt a németeknél a számbeli fölény, ez azonban a hadianyagokra nem vonatkozott. Március 10-ei parancsában Hindenburg március 21-ben határozta meg a támadás megindításának napját.

Egy német A7V harckocsi Roye-nál, kb. 40 km-re nyugatra a tavaszi offenzíva megindulási vonalától

Az 1918-as tavaszi offenzíva: Paul von Hindenburg, Vilmos császár és Erich Ludendorff az OHL több más tagjával útban az Avesnes-sur-Helpe-ben lévő főhadiszállásra

A Michael hadművelet 1918. március 21-én kora reggel indult meg. A viszonylag rövid, mindössze öt órán át tartó tüzérségi előkészítés után a német rohamcsapatok (Sturmtruppen) a Hermann Geyer tábornok által kidolgozott beszivárgási taktika segítségével mélyen be tudtak törni a brit frontvonalba. A sikerhez hozzájárult egy újfajta német fegyver, az MP18 jelzésű géppisztoly. Az OHL a következő napok során többször megváltoztatta a támadás súlypontját és irányát. Főként Ludendorff adta fel „az egyetlen, masszív előretörés stratégiáját és döntött a három ékkel való támadás mellett, melyek közül egyik sem volt elég erős az áttörés eléréséhez”, ami miatt a vezérkaron belül súlyos kritikákkal illették: „Csakúgy, mint 1914-ben a Párizs felé való vonuláskor, a német hadsereg az eseményekre ezúttal is a legcsekélyebb ellenállás irányába való támadással reagált ahelyett, hogy a cselekvését maga határozta volna meg.” Ehhez járultak még az elpusztított Somme-vidék logisztikai nehézségei. A támadásokat nem utolsó sorban az akasztotta meg, hogy a gyengén ellátott német csapatok a brit raktárak fosztogatásába kezdtek. Az antant hadianyagban jelentkező számbeli fölényét a németek nem tudták a súlypont gyors áthelyezésével tartósan ellensúlyozni. A háborúk történetében új jelenség volt, hogy a német veszteségeket hosszabb frontszakaszokon is többnyire légitámadások okozták. Az antanthatalmak április 3-án az események kényszerítő hatására Ferdinand Focht nevezték ki közös főparancsnoknak. Habár a német csapatok egy 80 km széles frontvonalon volt, ahol 60 km-t is előre nyomultak (St. Quentintől Montdidier-n túlra), az offenzíva magas, és többé már nem pótolható veszteségeket okozott a támadóknak. Az offenzíva egyetlen stratégiai célját sem érte el, viszont egy új ív jött létre a frontvonalban, amitől az hosszabbá, így nehezebben tarthatóvá vált. Az ausztrál csapatok április 5-én Amiens-nél végrehajtott ellentámadása után a Michael hadműveletet leállították.

Ludendorff, akinek eközben a vezérkarban vezetői hibákat róttak fel, alternatív terv készítéséhez látott hozzá, aminek a neve „Georg” lett és Flandriában a Leie folyó mentén 30 km széles sávban hajtották volna végre azzal a céllal, hogy Yperntől nyugatra elérjék a tengert. Ennek a hadműveletnek az eredménye lett a negyedik yperni csata. A Michael miatt ezt a hadműveletet már csak kisebb léptékben lehetett kivitelezni és emiatt át is nevezték „Georgettéra”. Néhány kezdeti siker után – mint például a stratégiailag fontos Kammelberg elfoglalása volt április 25-én – a támadás kifulladt. Az offenzíva során került sor az első harckocsik közötti összecsapásra és ekkor veszítette életét Manfred von Richthofen német vadászpilóta. A kimerült és csalódott német hadseregben április közepétől egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyes csapatok megtagadták a támadási parancsot. A megcsappant morált tapasztalva az OHL május 27-én egy új offenzívát indított Blücher-Yorck hadművelet néven. Az 1918-as aisne-i csata alkalmával a háború addigi legerősebb tüzérségi koncentrációját hozták létre közel 6000 ágyú bevetésével, melyek négy óra leforgása alatt kétmillió lövedéket lőttek el a hadművelet előkészítéséhez. Május 29-re a németek ismét elérték a Marne-t és június 3-án Villers-Cotterêts előtt álltak, ezzel Párizs már csak 90 km-re volt tőlük (légvonalban 62 km-re). A Párizs-löveg lövedékei érték a francia fővárost, a német sikerek hatására a brit kabinet pedig az expedíciós hadsereg evakuálásáról folytatott vitát, de a beérkező amerikai csapatok segítségével végül sikerült az antantnak a Marne-nál stabilizálni a frontot. A német hadvezetés a magas veszteségek, az ellentámadások és logisztikai problémák miatt június 5-6-án megszakította az offenzívát. A hadműveletek során került sor a Belleau-erdei csatára, melyben az Egyesült Államok tengerészgyalogsága is részt vett.

Ludendorff már június 9-én elindított egy újabb offenzívát a Matz folyó mentén Gneisenau hadművelet névvel, melyet június 14-én egy amerikai-francia ellentámadás miatt szintén le kellett állítani. Röviddel ezután az osztrák-magyar csapatoknak az olasz fronton indított offenzívája is sikertelenül végződött, a második piavei csata június 15. és 22. között zajlott. A tényleges fordulatot a nyugati fronton a második marne-i csata jelentette. A július 15-én, minden még rendelkezésre álló csapattal megindított német támadás eleinte jól haladt, de július 18-án a franciák és az amerikaiak ellentámadást indítottak kisméretű és fordulékony harckocsik Renault FT tömeges bevetésével. A leharcolt, hiányosan ellátott – egyes történészek szerint a spanyolnátha első hullámát az antant erőinél jobban megszenvedő – német csapatokat sikerült meglepni, ami után azok visszavonultak a három nappal korábban átlépett Marne mögé. A 7. német hadsereg összeköttetései veszélyeztetve voltak, így csaknem az összes májusban és júniusban elfoglalt területet fel kellett adni. A korabeli hivatalos történetírás július 18-át a háború sorsfordító napjaként tartja számon. Az antant ezen a napon magához ragadta a kezdeményezést és egészen a háború végéig nem engedte már ki a kezéből.

A száznapos offenzíva

A végső antant offenzíva
(1918. augusztus 30.–november 11.)

A német katonák 1918 nyarán egyre inkább defenzívába szorultak: egy brit Mark IV típusú harckocsit lángszóróval igyekeznek megállítani

Az 1918. augusztus 8-án megkezdődött amiens-i csata során a német hadsereg súlyos vereséget szenvedett és ezt a napot nevezik „a német hadsereg fekete napjának”, mely felvezette az antant száz napos offenzíváját. A sűrű köd védelmében Villers-Bretonneux-tól keletre 530 brit és 70 francia harckocsi tört be ausztrál és kanadai gyalogosok támogatásával a német vonalak közé, melyek nem rendelkeztek kellő számú védővel és meglepte őket a támadás. Az ezt a frontszakaszt tartó 2. német hadsereg a tavaszi offenzíva után lehangoló állapotban volt. A német veszteségek csak augusztus 8-án 27 000 főt tettek ki, közülük legalább 12 000 fogságba esett, a csata végére a veszteség 75 000 főre nőt, közülük 50 000 volt hadifogoly. A hadműveleti siker (maximálisan 20 km-re való benyomása a frontnak Bray-sur-Somme-ig és Chaulnes-ig) a németek márciusi támadásaihoz viszonyítva átlagosnak mondhatók, a morális hatásuk ellenben rendkívüli volt, legfőképpen azért, mert a német hadsereg jelentős része elveszítette akaratát a további harcok megvívásához.

Augusztus 13-án az OHL arra a következtetésre jutott, hogy a kezdeményezést már nem lehet visszaszerezni a háborúban. A Spában augusztus 13-14-én megtartott konferencia során az OHL a császárral és Hertling kancellárral szemben azt a véleményt képviselte, hogy a védekező hadműveletek az ellenség harci kedvének gátat fognak szabni és Németországnak csak a következő katonai siker után kellene felkínálnia a béketárgyalások lehetőségét. Hertling kancellár, Paul von Hintze külügyminiszter és IV. Károly kifogásait nem vették figyelembe, hanem továbbra is az OHL elképzelései maradtak mérvadóak.

Szeptember közepéig az antant apránként tudott területeket nyerni, augusztus 21-én a britek a Somme melletti Albert településnél támadtak, szeptember elejére a németek ismét a márciusi offenzívájuk kiindulása vonalán álltak, az OHL szeptember 2-án elrendelte a Siegfried állásba való visszatérést. Szeptember 12-én az amerikaiak megkezdték első önállóan végrehajtott offenzívájukat, ami a St. Mihiel-i csatát eredményezte. Ezt követte a Maas-Argonnok offenzíva megnyitása szeptember 26-án, mely egészen a háború végéig eltartott és melynek keretében szeptember 29-én első ízben sikerült áttörni a Siegfried állást. Bár eleinte főleg a tapasztalatlan amerikaiaknak súlyos veszteségeket tudtak okozni, a német csapatok egyre inkább demoralizálódtak. Az egységek állománya az emberveszteségek, dezertálások, fogságba esések és betegségek következtében drasztikusan csökkent és nem álltak már rendelkezésre tartalékok a feltöltésükre. Ehhez jött még az elégtelen ellátmány – nevesen az alapélelmiszerek, mint például a burgonya hiánya – és egyéb ellátásbeli problémák. Az antant egyre jobban érvényesíteni tudta a számbeli fölényét, emellett a taktikai újításai révén hatékonyabb tudott lenni, mint korábban. Habár a katonáikat – főleg az Egyesült Államokéit – a spanyolnátha második (őszi) hulláma jobban érintette, mint a németeket, arányosan a németeknek mégis nagyobb problémát okozott a betegség. Az amerikaiak a spanyolnáthában több katonát veszítettek el, mint harccselekmények közben. A német front mindezek ellenére a november 11-ei fegyverszünetig nem omlott össze teljesen, ami erősítette a háború utáni tőrdöfés-legendát. 1918 novemberében a németek Franciaországnak már csak egy kis területét tartották megszállva, illetve Belgium területének jó fele részét a teljesen elfoglalt Luxemburg mellett. Az antant kezén alig volt német terület.

Németország szövetségeseinek összeomlása 1918 októberében

„A békéről beszélnek és titkon a tőrt szorongatják!” – olasz propagandaplakát, mely IV. Károly 1918 áprilisi békeajánlatát állítja be ravasz lépésnek

A Palesztina területén szeptember 19-21. között megvívott megiddói csata jelentette az oszmán hadsereg végső vereségét. Jelentősebb volt ennél azonban az, hogy szeptember közepén a bolgár hadsereg összeomlott és az ország ezért szeptember 26-án feltétel nélküli fegyverszünetet kért. Bulgáriával szeptember 29-én kötötték meg a thesszaloniki tűzszüneti egyezményt, amivel Románia a fontos olajmezőivel illetve az Albániában és Szerbiában harcoló osztrák-magyar csapatok és maga Magyarország is fenyegetetté vált. Még ezt megelőzően, szeptember 14-én küldött Ausztria-Magyarország egy – először válasz nélkül maradt – jegyzéket az antantnak, melyben békét kért. Ez a fejlemény és a nyugati fronton végrehajtott átfogó antant támadások vezettek oda, hogy Ludendorff szeptember 28-án a Spában lévő főhadiszálláson (Großes Hauptquartier) idegösszeomlást kapott. Az OHL szeptember 29-én Paul von Hintze külügyminiszternek, majd közvetlenül utána Vilmos császárnak is felvázolta a katonai helyzetet. A megbeszélésen abban állapodtak meg, hogy „felülről hajtanak végre forradalmat” (Revolution von oben) azáltal, hogy egy nemzeti kormányzatot állítanak fel a Reichstagban jelen lévő valamennyi párt bevonásával. Szóba került a katonai diktatúra is mint megoldás, de ennek bevezetését végül elvetették. A demokratikus reformokat ellenző Georg von Hertling kancellár késve érkezett Spába, ahol már kész tények elé állították, mire válaszul lemondott. Az utóda október 3-tól Miksa badeni herceg lett, aki új kormányt alakított, melybe első ízben Philipp Scheidemann és Gustav Bauer személyében szociáldemokraták is tartoztak. Előtte nap, október 2-án Erich von dem Bussche-Ippenburg őrnagy felvázolta a kilátástalan katonai helyzetet a Reichstag elképedt pártvezetői előtt. Az új kancellár és a kormányzat kifogásainak az azonnali fegyverszünet ellen Ludendorff nem adott helyt, így a kabinet október 4-5. éjjel jegyzéket küldött Woodrow Wilson elnöknek. Wilsont ebben arra kérték fel, hogy a 14 pontból álló programja valamint annak 1918. szeptember 27-ei 5 pontból álló kiegészítése alapján állítsa helyre a békét és érje el az azonnali fegyvernyugvást. A német kérés szempontjából rosszkor jött, hogy október 10-én egy német tengeralattjáró elsüllyesztette a Leinster brit utasszállítót, ami az amerikaiak október 14-ei és 23-ai jegyzékében is visszaköszönt. Wilson lényegében a német hadsereg leszerelését illetve a politika és a hadsereg parlamenti ellenőrzés alá vonását követelte a béketárgyalások megkezdésének feltételeként (de nem feltétlenül a fegyverszünethez). Ludendorff és Hindenburg az október 14-ei és 23-ai amerikai jegyzékek után ismét elutasítóan viszonyultak a béketárgyalásokhoz és császári engedély nélkül a főhadiszállásról Berlinbe utaztak, ahol október 24-én hadparancsban (Armeebefehl) deklarálták, hogy a leszerelésre vonatkozó legutóbbi wilsoni pontok elfogadhatatlanok. Badeni Miksa kancellár személyi változást követelt az OHL-ben, ezért Ludendorff és Hindenburg október 26-án Vilmos császártól a menesztésüket kérték. A császár elfogadta Ludendorff kérelmét, de Hindenburgét nem. Az októberi reformokkal megváltozott Németország kormányzati formája, október 28. és november 9. között az ország parlamentáris monarchia volt – egyedi alkalomként a történelme során.

A második piavei csata – egy házfal az ismerté vált felirattal: „Mindenki hős! Vagy a Piave, vagy mindenki meghal!”

A Monarchiában 1918-ban nagyon megromlott a helyzet. A katonák alultápláltak voltak, egyre több volt a dezertálás, öngyilkosság és különböző járványok terjedtek. A hadsereg láthatóan bomladozott, a hadiipar az összeomlás szélére került. Csehország, Galícia, Magyarország és Felső-Ausztria leállították az élelmiszerszállítást a Birodalom többi részébe, ahol pedig éhínség volt. Mindeközben látványos botrányok és kudarcok rázták meg a Monarchiát, mint a Sixtus-affér 1918 áprilisában, a Szent István csatahajó elsüllyedése június 10-én, a második piavei csata június 15-22. között és Gabriele D’Annunzio propaganda célúnak szánt és zavartalanul végrehajtott repülése Bécs felett augusztus 9-én. Augusztus 21-én a megbízott vezérkari főnök, Alfred von Waldstätten a Bellunóban megtartott megbeszélésen ismertette a hadseregek tábornokaival a helyzet kilátástalanságát. A szeptember 14-ei első békemenetet október 4-én egy újabb követte. 1918 októberében a Monarchia kezdett felbomlani, aminek IV. Károly október 16-ai, népeihez szóló kiáltványa (Völkermanifest) sem tudott gátat szabni, sőt felgyorsította a folyamatot. Október 6-án Zágrábban megalakult a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa, Budapesten október 25-én az őszirózsás forradalom következtében megszerveződött a Magyar Nemzeti Tanács. Már előtte nap a magyar kormányzat utasítást adott a császári és királyi hadseregben szolgáló magyar katonáknak az azonnali hazatérésre. Ezzel egyidőben kezdődött a Vittorio Venetó-i csata, október 27-én az antant csapatai hídfőállásokat tudtak létrehozni a Piave keleti partjain. Az osztrák-magyar csapatok megtagadták az ellentámadás végrehajtására utasító parancsokat, amivel a helyzet reménytelenné vált. Október 28-án Ausztria-Magyarország fegyverszünetet kért. Ugyanezen a napon Prágában kikiáltották a köztársaságot és megalapították Csehszlovákiát, október 29-én pedig a „Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát”. A lengyel régensi tanács már október 7-én kikiáltotta a második lengyel köztársaságot, emellett október 11-én átvette a katonai irányítást. Október 30-án a nem német lakta területrészek elválására reagálva létrejött Német-Ausztria (Deutschösterreich). November 1-én Magyarországon alakult független kormányzat, miután október 31-én az Ausztriával való perszonálunió fel lett mondva. Ezzel az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt. Az a próbálkozás, hogy a fegyverszüneti megállapodás feltételeinek elfogadását a parlamenti pártokra hárítsák, ellentétben Németországgal nem járt sikerrel, mivel azok vonakodtak befejezni egy a császár által megkezdett háborút (így fogalmazott az osztrák szociáldemokrata párt alapítója, Victor Adler az állami tanácsban). November 3-án Viktor Weber von Webenau tábornok aláírta a fegyverszüneti megállapodást az antanthatalmakkal a Villa Giustiban. November 11-én IV. Károly lemondott az államügyekben való mindennemű részvételéről Ausztriát, november 13-án Magyarországot illetően. Ezzel ért véget a Habsburg monarchia története.

A novemberi forradalom Németországban és a fegyverszüneti egyezmény

Philipp Scheidemann november 9-én a Reichstag nyugati erkélyéről kikiáltja a köztársaságot

A novemberi forradalom: forradalmár katonák november 9-én a Brandenburgi kapu előtt Berlinben

II. Vilmos császár (balról a negyedik) hollandiai száműzetésébe távozik, itt a belga-holland határon lévő Eysden vasútállomásán

Foch marsall (jobbról a második) és delegációja a fegyverszünet aláírása után

Már szeptember 30-án, egy nappal Ludendorff fegyverszüneti kérelme után Reinhard Scheer tengernagy, az augusztusban létrehozott Seekriegsleitung vezetője konkrét okok megadása nélkül összevonta a Nyílttengeri Flotta erőit a Wilhelmshaven Schillig-révnél. A flottaparancsnokságnak jelezték, hogy a német flotta kiszolgáltatását tartalmazó követelésnek eleget kellene tenni. Alfred von Trotha ellentengernagy erre reagálva az 1917 tavaszi és 1918 áprilisi támadótervek alapján tervezett fellépni a brit főerőket tömörítő és kétszer olyan erős brit Grand Fleet ellen. A hadműveleti terv szerint a teljes flotta október 30-án éjszaka a Hoofden irányába hajózott volna ki és intézett volna támadást a flandriai partok és a Temze torkolata ellen. Mivel valószínűnek vélték, hogy a brit flotta a haza vezető útjukat a Német-öböl felé igyekszik majd elvágni, a német flottavezetés a hadművelet második napjának késő esti óráiban Terschelling szigetének környékén számított egy nagy tengeri csata kibontakozására. A német tengernagyok reális esélyt láttak a győzelemre, azaz nem öngyilkos akció végrehajtására készültek a hajóikon szolgáló 80 000 tengerésszel, bár ez utóbbi eshetőségnek nagyobb esélyét látták. A tervről a kancellárt és a császárt nem értesítették, ellenben Ludendorffot igen. A hadművelet végrehajtása mögött a tengernagyok becsületbeli és egzisztenciális kérdését látják, mivel ők úgy vélhették, hogy a flotta egy utolsó jelentős bevetése nélkül annak várható újjáépítése lenne veszélyeztetve. Az ezt tartalmazó október 24-ei flottaparancs három nappal később, október 27-én több nagyobb hajón parancsmegtagadáshoz vezetett. Franz von Hipper tengernagy, a Hochseeflotte parancsnoka október 29-én visszavonta a kifutási parancsot és a hajórajokat visszaküldte a mindenkori állomáshelyükre. A nyugtalanságokkal leginkább sújtott III. csatahajóraj november 1-én futott be Kielbe, ahol 47 matrózt letartóztattak. Ezen rendelkezés elleni tiltakozási akciókból, melyek során november 3-án hét munkást és katonát lőttek agyon, nőtte ki magát a kieli matrózfelkelés. Az MSDP vezetése, melynek az októberi reformok elegendőek voltak és ezért a forradalmat elutasította, a dolgok további alakulásának már nem tudott gátat szabni. A novemberi forradalom hamar elérte a városokat és a falvakat. A Birodalom területén mindenütt katona- és munkástanácsok jöttek létre, melyek már november 6-án Hamburgban, november 7-én már Münchenben átvették a hatalmat. Az október 29-ike óta a spai Nagy Főhadiszálláson tartózkodó Vilmos császár november 1-én Woodrow Wilson amerikai elnök hivatalos jegyzékét olvasva érezte magát első ízben felszólítva a lemondásra. 39, a nyugati fronton szolgáló parancsnok megkérdezése után november 9-én azt a választ kapta, hogy a katonáknak a forradalom ellen való küldése esetén többnyire megtagadnák a parancsot.

Az MSDP november 7-én ultimátumszerűen felszólította a kancellárt, hogy a császárt vegye rá a lemondásra, máskülönben a párt kilép a kormányzatból. Az MSDP attól tartott, hogy máskülönben nem tudná visszatartani a forradalmat. Mivel a lemondásra tett bizonytalan beleegyezése után sem mondott le a császár, a berlini nagyüzemek általános sztrájkba kezdtek, hatalmas embertömegek vonultak végig az utcákon vörös zászlók alatt, melyeket számos nyilvános épületre, köztük a Brandenburgi kapura is kitűztek. Az MSDP 9 órakor kilépett a kormányzatból, Badeni Miksa kancellár önhatalmúlag bejelentette Vilmos császár lemondását és Vilmos koronaherceg trónról való lemondását, a saját hivatalát pedig Friedrich Ebertnek adta át. Philipp Scheidemann 14:00-kor – Ebert beleegyezése nélkül – kikiáltotta a német köztársaságot. Karl Liebknecht a Spartakus-szövetségből délután négy órakor a szabad szocialista német köztársaság létrejöttét jelentette be. A párt támogatóinak nyomására az eddig egymással ellenséges viszonyban lévő MSDP és USPD pártok november 10-én létrehozták a Népbiztosok Tanácsát. Liebknecht azon követelésével, hogy helyezkedjenek szembe az MSDP-vel, gyakorlatilag senki nem támogatta. Vilmos császár, aki tartott attól, hogy a cári család sorsára jut, még aznap Spából Hollandiába menekült, ahol november 28-án formailag és véglegesen lemondott Poroszország koronájáról és a német császári koronáról. Vilmos távozásakor nem mondott köszönetet a népének és a katonáinak, akik az ő nevében harcoltak, és nem emlékezett meg az elesettekről sem. A konzervatív oldalról is sokan úgy érezték, hogy előzetes lemondás nélkül való emigrálása dezertálással ér fel. Az Ebert-Groener paktumban Ebert kancellár és Wilhelm Groener tábornok megegyeztek arról, hogy közösen lépnek fel a tisztán meg nem határozott „bolsevik” csoportosulásokkal szemben, aminek messzeható következményei lettek a Weimari köztársaságra nézve.

Az antant október 29-től november 4-ig Párizsban tartott konferenciát a fegyverszünet feltételeinek meghatározása céljából. A németektől egyszerre érkezett békeajánlatot és fegyverszüneti kérelmet a vereség beismeréseként értékelték. Edward Mandel House amerikai képviselő emiatt Georges Clemenceau francia, és David Lloyd George brit miniszterelnököt nem is tudta rávenni teljes mértékben a wilsoni 14 pont figyelembe vételére, ezért a november 5-ei ún. Lansing-jegyzék két súlyos szigorítást tartalmazott: a hajózás szabadságát (és ezzel a blokád megszüntetését) csak későbbi tárgyalások során fogják szabályozni, és a „megszállt területek visszaállítása” megában foglalja az átfogó jóvátételek iránti igényt is. A válasz november 6-án érkezett meg Berlinbe, ahol a kibontakozó novemberi forradalom és az OHL részéről érkező sürgetés miatt már azt fontolgatták, hogy a válasz megérkezése nélkül is egy fehér zászlós delegációt küldenek át a frontvonalon. Eredetileg Erich von Gündel tábornokot szánták a német fegyverszüneti bizottság első számú felhatalmazottjának, Spában azonban Mathias Erzberger államtitkár (Német Centrumpárt) és Paul von Hintze hamar megegyezett arról, hogy Erzberger veszi át a vezetést, amihez Erzberger még Berlinben biankópapírost kapott. Az ötlet, hogy a fegyverszüneti bizottság vezetését egy polgári alkalmazott államtitkárra (de facto miniszterre) bízzák, magától Erzbergertől származott és a november 2-ai kabinetülésen vetette fel. Ez a részlet később a „tőrdöfés-elmélet” számára vált fontossá.

A négytagú delegációhoz Erzberger mellett Detlof von Winterfeldt tábornok, Ernst Vanselow sorhajókapitány és Alfred von Oberndorff diplomata tartozott. A mai La Flamengrie-nél lépte át a frontvonalat (a mai Monument de la Pierre d’Haudroy emlékműnél) november 7-én és másnap a korai órákban érkezett a compiègne-i erdőben lévő compiègne-i tisztásra, ahol Ferdinand Foch a compiègne-i vagonban felolvastatta számukra a fegyverszünet feltételeit, amit azok nagyon szigorúnak találtak. Hindenburg november 8-án este két – részben kódolatlan – táviratban nyomatékosan felszólította a delegációt arra, hogy a feltételeket akkor is fogadják el, ha azok enyhítésére nincs lehetőség. Az ezt követő tárgyalások során csak kismértékű könnyítéseket sikerült elérniük. November 11-én reggel 05:12 és 05:20 között (francia idő szerint) a két delegáció aláírta a compiègne-i fegyverszüneti egyezményt. Ennek értelmében a németeknek 14 napon belül ki kellett üríteniük a megszállt területeket, továbbá a német hadseregnek a Rajna bal partját is el kellett hagynia, valamint a jobb parton három hídfőnek szánt települést (Mainz, Koblenz, Köln) 25 napon belül. A breszt-litovszki béke és a bukaresti béke érvényét veszítette, valamint nagy mennyiségű szállítóeszközt, fegyvert és a flotta nagy részét le kellett adni, hogy a Német Birodalom számára lehetetlenné tegyék a háború folytatását. A fegyverszünet francia idő szerint 11:00 órakor lépett érvénybe (közép-európai idő szerinti 12:00-kor) és ekkor még csak 36 napra volt érvényes, lényegében azonban véget vetett a háborúnak.

A háború különböző aspektusai

Háborús eufória és háború ellenes tüntetések

A Lübeck gyalogoshadosztály elvonulása 1914. július 31-én

Tartalékosok egy teherautón Berlinben, 1914-ben

A háború kezdetén az emberek egészen eltérő reakciókat mutattak a fejlemények kapcsán, amik a tüntetésektől és ellenálló magatartástól a tanácstalanságon és ledöbbentségen át a túláradt hazafiságig terjedtek. A lelkesedés nem volt általános, de a proletár és paraszti rétegek sem álltak konzekvensen a háborúval szemben. Legfőképp a polgári-akadémiai réteg nagy része üdvözölte a közelgő konfliktust. A konzervatív polgárság Ausztria-Magyarország Szerbiának küldött ultimátumára, majd hadüzenetére hazafias felvonulásokkal, így például Berlinben 1914. július 25-én tartott demonstráción 30 000 fő vett részt. A kisebb városokban és főleg a vidéki régiókban kimondottan levert, elgondolkodó és pesszimista hangulat uralkodott el. Hasonlóan visszafogott és nyomott volt a reakció a közelgő háborúra az ipari központok munkássága körében. A háborúba korán bekapcsolódó országok egyikében sem volt „mámoros”, minden társadalmi réteget magával ragadó lelkesedés a háború iránt.

Másrészt Németországban hasonlóan Nagy-Britanniához és Franciaországhoz július végén háborúellenes tüntetések voltak, az SPD közlése szerint szám szerint 288 gyűlés és felvonulás volt 160 városban, Berlinben 1914. július 28-án több mint 100 000 résztvevővel – a magisztrátus tiltása ellenére. A belpolitikai megegyezést a háborús időkre (a Burgfriedent) az orosz részbeni mozgósítás (július 28.) váltotta ki. Hasonlóan más országok munkásmozgalmaihoz, a szociáldemokraták is csatlakoztak az politikai egységfronthoz, annak ellenére, hogy pár nappal korábban még saját politikai kormányzatuk „háborús üzelmei” ellen voltak. 1914. augusztus 1-én a Berliner Stadtschloss előtt 40-50 000 ember gyűlt össze, hogy meghallgassák Vilmos császár második erkélyről mondott beszédét (Balkonrede), melyben kijelentette, hogy „nem ismer pártokat és vallási irányzatokat sem.” Bethmann Hollweg kancellár ügyesen Oroszországot állította be agresszornak. Hugo Haase SPD-pártvezető, aki számos háború ellenes tüntetést szervezett és még 1914. augusztus 3-ig párton belül a háborús kölcsönök felvétele ellen küzdött, napokkal később az SPD előtt a következőket mondta: „A veszély órájában nem hagyjuk cserben hazánkat.” Minden hadba szálló országban a háború kezdetén széles politikai szolidaritás mutatkozott meg, mely a háború irányában aggódó, komoly és határozott elfogadást tanúsított.

A háborús célok

A német háborús célok nyugaton

Németország háborús célja az volt, hogy még olyan időpontban kerüljön sor az antanttal vívandó és elkerülhetetlennek vélt háborúra, mikor még kedvezőek voltak ehhez a feltételek. Az 1912. december 8-ai haditanács ehhez az 1914-es év közepét megfelelőnek ítélte meg. A német katonai vezetés megítélése szerint az európai erőegyensúly egyre inkább kedvezőtlenné vált Németország számára. A nyugati hadjárat kezdeti sikereinek következtében az európai területek megszerzésére törekvő annexiós politika került előtérbe, ami többek között az 1914-es szeptemberi programban fogalmazódott meg. A háború összképének változásával egyre kevésbé összhangba hozható annexiós követelések jelentős akadályai voltak a béketárgyalásoknak.

Ausztria-Magyarország a balkáni érdekeiért és saját megmaradásáért küzdött. Az akkori idők erősödő nacionalizmusa ellenére a Monarchia kitartott a császárság intézménye és a soknemzetiségű állam mellett. A hivatalos célja a háborúban a birodalom fennmaradásának biztosítása és pozíciójának megerősítése nagyhatalomként. Ugyanakkor igyekezett beolvasztani Szerbiát, Montenegrót és Romániát, vagy utóbbi helyett Lengyelország oroszok kezén lévő részét.

Francia szélsőségesek elképzelése Európa felosztásáról (1915)

Franciaország fő háborús célja Elzász-Lotaringia megszerzése volt. 1915 őszén újabb francia háborús célok fogalmazódtak meg: Németország visszaszorítása a Rajna jobb partjára a Rajna-vidék annektálásával vagy semlegesítésével, mitovább a birodalmi egységének gyengítése szövetségi szinten, továbbá Belgium és Luxemburg gazdasági és katonai hozzácsatolása Franciaországhoz. Aristide Briand kormányzatának háborús célja 1916 novemberétől „legalább” Franciaország 1790-es határainak visszaállítása volt, azaz Elzász-Lotaringia és a Saar-vidék annektálása volt. A Rajna-vidék tartós megszállásával egy független ütközőállamot kívántak volna létrehozni francia védnökséggel. Belgiumnak a tábornoki kar elképzelései ellenére meghagyták volna a függetlenségét.

Oroszország a balkáni pánszlávizmus természetes védelmezőjének tekintette magát. Az Oszmán Birodalom hadba lépése után az oroszok azt remélték, hogy megszerezhetik a Konstantinápolyt illetve a Fekete-tengert az Égei-tengerrel összekötő tengerszorosokat. Az orosz háborús célok közé a régóta áhított tengerszorosokon túl tartozott még Galícia és Kelet-Poroszország megszerzése, mely utóbbi terület a Balti-tenger partján mélyen benyúlt az orosz területekre (Orosz-Lengyelország fölé). Szergej Dmitrijevics Szazonov 1914. szeptember 14-ei 13 pontos programjában mindenekelőtt német területek elcsatolását fogalmazta meg, amit a nemzetiségi elvekkel igyekezett magyarázni. Elképzelései szerint a Nyeman alsó folyását (Memel-vidék) és Galícia keleti felét kellene annektálnia Oroszországnak, továbbá Posen tartomány keleti felét, Felső-Sziléziát és Nyugat-Galíciát Orosz-Lengyelországhoz kellene csatolnia.

Nagy-Britannia a háború elején a központi hatalmak által lerohant kisebb államok önállóságának helyreállítását követelte, főként Belgiumét, melynek megtámadása a hivatalos okot szolgáltatta a hadba lépéshez. Belgium felszabadításához pedig a „porosz militarizmus szétverése” szólam társult. 1917. március 20-án Lloyd George a reakciós katonai kormányzatok leváltását és legitim demokratikus kormányzatok felállítását jelölte meg háborús célként, amik a nemzetközi béke megteremtéséhez kellett hozzájáruljanak. Emellett egyre jobban megfogalmazódtak az expanziós törekvések is, melyek a német gyarmatok és a már megszállt arábiai oszmán területek önrendelkezési joggal való felruházásának szólama mögé voltak bújtatva. Oroszország kiesése a háborús koalícióból és – kisebb mértékben – Franciaország annexiós törekvései veszélyeztették az erőegyensúlyra (Balance of Power) törekvő brit elképzeléseket még abban az esetben is, ha az antant nyerné a háborút. Keleten Franciaország és Nagy-Britannia egy cordon sanitaire-t (pufferzónát) kívánt létrehozni tőlük függő államokból Németország és Oroszország között, hogy ellensúlyt képezzenek keleten Németországgal szemben. Az antanthatalmak és szövetségeseik 1916. június 14-17. között megtartott gazdasági konferenciáján nem utolsó sorban brit kezdeményezésre a háború utáni gazdasági rendezésről tárgyaltak, aminek célja volt, hogy Németország szerepét a világkereskedelemben tartósan visszaszorítsák. Nagy-Britannia emellett különösen érdekelt volt még az Oszmán Birodalom szétverésében és az arab területek felosztásában. Az 1916. május 16-ai Sykes-Picot egyezmény szabályozta Nagy-Britannia és Franciaország befolyási övezeteinek határait a Közel-Keleten. Nagy-Britannia kapta Mezopotámiát, míg Palesztinát nemzetközivé kellett tennie. Nagy-Britannia ragaszkodott ahhoz, hogy a német flottát ki kelljen szolgáltatni.

Olaszország legfőbb háborús célja Ausztria-Magyarország olasz lakta területeinek megszerzése volt (olasz irredentizmus). Miután az Orosz Birodalom beleegyezett abba, hogy Olaszország szláv lakta területeket is annektálhasson és ezzel az Adriai-tenger „mare nostro” („mi tengerünk” – azaz olasz beltenger) lehessen, 1915. április 26-án az antant megkötötte Olaszországgal a londoni titkos egyezményt.

Az Egyesült Államok háborús céljait az 1918. január 8-ai 14 pont foglalta össze. Ez tartalmazta a belga függetlenség helyreállítását, Elzász-Lotaringia elkobzását, az olasz államhatár nemzetiségi alapon való meghúzását, továbbá Ausztria-Magyarország további megmaradásának szükségességét, mely népei számára lehetővé kellett váljon a „szabad fejlődés”. Törökországnak önállóságot ígértek, de más nemzetiségek nem tartozhattak alá, a tengerszorosokon való szabad áthajózást nemzetközi szerződéseknek kellett garantálniuk. Amerikai részről követelték továbbá egy független lengyel állam létrehozását is. 1918 októberében az amerikaiak Wilson 14 pontját kiegészítették és bővítették az alábbiakkal: stratégiai megfontolásból jóváhagyták Olaszországnak Dél-Tirol megszerzését és Albánia felett a védnökség megszerzését, követelték valamennyi szláv nép német és osztrák-magyar hatalom alóli kivonását, valamint elismerték a Közel-Kelet Nagy-Britannia és Franciaország közötti felosztását. |

Hadigazdálkodás

Asszonyok egy angol hadiüzemben (1915)

Asszonyok egy chilwelli lőszergyárban

A hadigazdaság központi problémái az állam és a gazdaság viszonyának rendezése, a békés munkakörülmények fenntartása, a hadiipari termelés átszervezése, a fogyasztás biztosítása és a hadi kiadások finanszírozásának kérdése voltak. A központi hatalmak és az antant gazdasági potenciálja már a háború kezdetén sem volt egyenlő erejű. Az antanthatalmak bő kétszer annyi lakossal bírtak, a központi hatalmak lakosságszáma 46%-át tette ki az övéknek. Az antanthatalmak gazdasági teljesítménye is csaknem másfélszerese volt, a központi hatalmaké mintegy 61%-át tette ki azokénak. A háború kezdetén azok a rendelkezések léptek életbe, melyek a katonai mozgósításhoz és egy rövid háború megvívásához szükségesnek ítéltettek, így például a hadviseléshez fontos termékek exportját megtiltották, az élelmiszerbehozatalt megkönnyítették és egyes termékek árát maximálták. A fizetőeszközök aranyalaphoz kötését a legtöbb hadviselő állam megszüntette. Ezek az intézkedések gyakran nem voltak elegendőek. Az 1914-15-ös lőszerhiányból fakadó krízis kényszerítette ki a hadigazdálkodásra való átállást. Az 1935-ben Ludendorff által és később a nemzetiszocialisták által propagált „totális háború” az első világháború hadigazdálkodásából eredeztethető. A franciák, a németek valamint az angolok 1916-ra teljesen átálltak, és nem volt gond a lőszerutánpótlással, a Monarchia és Oroszország azonban állandó lőszerhiánnyal küzdött az egész háború alatt. A hadigazdálkodás során szabályozták az állatvágásokat, a kenyér- és lisztkereskedelmet, meghatározták a burgonya árát, majd Németországban 1916-ban bevezették a jegyrendszert. Az Egyesült Királyságban monopolizálták a kereskedelmi hajózási vállalatokat.

A hadigazdálkodásra való teljes áttérést egyes országokban a háborús viszonyok nehezítették vagy akadályozták meg. Franciaország az északkelti területeinek megszállása révén az iparának egy jelentős részét elveszítette, Oroszország iparilag fejletlen volt és a Dardanellák valamint a Balti-tenger blokádjával elvágták a szövetségeseitől, a központi hatalmak külkereskedelmét az antant tengeri blokádjai korlátozták erősen. Nagy-Britannia külkereskedelmét a tengeralattjáró-háború – annak korlátlan módon megkezdett formájával – csak 1917 első felében tudta komolyan veszélyeztetni. Az Egyesült Államoknak nem kellett olyan mértékben mozgósítania a gazdaságát, mint az európai országoknak. Az állam maga 1916-17-től nagy befolyással volt a gazdaságra, az állami kiadások aránya jelentősen növekedett, Németországban 17-ről 70%-ra, Nagy-Britanniában 13-ról 48%-ra, az Egyesült Államokban 1,4-ről 22%-ra.

Sok hadviselő országban a hadiipart leszámítva az ipari termelés visszaesett, a Német Birodalomban csaknem a felére. Nagy-Britanniában a csökkenés mértéke kisebb mértékű volt, míg az Egyesült Államokban alig voltak korlátozások. A mezőgazdasági termelés is csökkent a legtöbb hadviselő országban, kivételt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képeztek. Szűk keresztmetszetet a hadigazdálkodásra való áttérésben a nyersanyagok hiánya jelentette a tengeri blokádok miatt (mely a központi hatalmakat és Oroszországot érintette), valamint Franciaország esetében az északi megyék elvesztése miatt. A központi hatalmak és Franciaország esetében további szűk keresztmetszetet jelentett az egyre több katonát besorozni akaró hadsereg és a képzett munkaerőt igénylő ipar éles rivalizálása.

A békés munkahelyi viszonyok (Arbeitsfrieden) megőrzéséhez különböző mértékben együttműködést és fegyelmezést alkalmaztak. A Monarchiában a hadi üzemekben a munkásokat kötötték a munkahelyükhöz, katonai ellenőrzésnek és katonai joghatóságnak vetették alá. Németországban nem militarizálták a hadiipari termelést. Az 1916. december 5-ei segélyszolgálati törvénnyel (Hilfsdienstgesetz) azonban szolgálati kötelezettséget vezettek be, míg a szakszervezetek hozzájárulását egyesületi szabályozások biztosították. Franciaországban a munkába visszaállított munkásokat a Dalbiez-féle törvény (Loi Dalbiez) 1915. augusztus 15-től katonai felügyelet alá helyezte. Nagy-Britanniában szakszervezetekkel kötött kincstári egyezmény (Treasury Agreement) és az 1915-ös hadilőszer törvény (Munitions of War Act 1915) korlátozta a sztrájkhoz való jogot és a hadiipari munkások mozgásterét. Az Egyesült Államban nem volt ehhez hasonló korlátozás. Az 1917. május 18-ai Selective Service Act (Általános Hadkötelezettségi törvény/Kötelező katonai szolgálati törvény?), mely a hadsereg bővítését célozta, felhasználható volt azonban arra is, hogy munkaerőt irányítson a hadiiparba.

A behívók ellenére a hadiiparban foglalkoztatottak száma alig csökkent, vagy éppen növekedett, a tömeggyártás és a futószalag alkalmazásának kiterjesztésével még nőtt is a termelés mértéke. Németországban a hadiiparban alkalmazottak száma 44%-kal nőtt, míg az ipar egyéb területein 40%-kal csökkent. Különböző mértékben alkalmaztak hadifoglyokat, kényszermunkásokat és külföldi munkaerőt (főként a gyarmatokról származót). Egyúttal alkalmaztak nőket és fiatalokat, ami azzal járt, hogy Nagy-Britanniában 23%-kal, Németországban 17%-kal nőtt a munkahelyen dolgozó nők aránya.

A személyes fogyasztás – ami fontos volt a háttérország moráljának fenntartása szempontjából – bár minden országban alá volt rendelve a hadiiparnak, különböző hatékonysággal sikerült a meglévő javakat némileg igazságosan elosztani vagy legalább annak látszatát kelteni, hogy törekvés van erre. Az Egyesült Államoknak ezen a téren is alig kellett korlátozásokat bevezetnie, Nagy-Britanniában az ellátás viszonylag jónak volt mondható, de még ott is a személyes felhasználás kiadásai 1913 és 1918 között 20%-kal visszaestek. Franciaországban az élelmiszerellátást a szövetségeseivel közösen viszonylag jó szinten tudták tartani. A központi hatalmaknál ezzel szemben – nem csak a tengeri blokád miatt – súlyos problémák léptek fel, amihez többek között az 1914-ben bevezetett állami kényszergazdaság (Zwangswirtschaft) is hozzájárult. Az ellátási problémák és mindenekelőtt az élelmiszerek elosztásában tapasztalt igazságtalanságok aláásták az állam tekintélyét és zavargásokhoz vezettek.

Ugyanez állt Oroszországra is. A városi fogyasztók és az iparban dolgozók javát célzó ellátási politika megakadt amiatt, hogy nem volt állandó jellegű és mert hiányoztak a megfelelő kényszerítő eszközök. A cári Oroszország – a városokat kizáró – ellátási régiókra esett szét, mivel a parasztok egyre kevesebb terményt bocsátottak piacra.

A hadakozás finanszírozásának nyilvános kiadásai drasztikusan növekedtek. Nagy-Britanniában az utolsó háborús költségvetés 562%-kal volt magasabb az elsőnél, Németországban 505%-kal, Franciaországban 448%-kal, Oroszországban (1916-ig) 315%-kal. A háború nagyjából 209 milliárd dollárba (1913-as árakon 82 milliárd dollárba) került. A felhasznált pénzmennyiséget tekintve „olcsóbb” volt elveszíteni a háborút, mint megnyerni: az antant 147 milliárd dollárt költött a hadakozásra, míg a központi hatalmak 62 milliárd dollárt.

A háborút minden állam adókból, kölcsönökből és pénzkibocsátással finanszírozta. A közszféra rövid lejáratú kölcsönök révén tett szert pénzre az állami kiadások fedezésére a jegybanknál. Miután a pénz a gazdasághoz és a háztartásokhoz került, azt adókkal és kötvényekkel részben ismét beszedték. Mivel különböző okok (belpolitikai béke megőrzése, kevésbé teljesítőképes adórendszerek) miatt az adóemelések csak korlátozott mértékben voltak felhasználhatók a háború finanszírozásához (Franciaország esetében 15%, Németország esetében 17% és Nagy-Britannia esetében 26%-ban), ezért mindegyik hadviselő állam első sorban a hitelekre (hadi kötvényekben) hagyatkozott, amit a háború után az ellenségnek kellett fizetnie jóvátételként. Főleg az antanthatalmak adósodtak el a külföld irányába, főként az Egyesült Államok irányába. Az antanthatalmak szövetségen belüli adósságai 16,4 milliárd dollárt tettek ki.

Németország adóssága a háború után 156 milliárd dollárra rúgott, ami az 1914-es áron 5,4 milliárdnak felelt meg. Nagy-Britannia adóssága 5,8 milliárd font (1914: 0,6 mrd font) volt a háború végén. A francia államadósság 130 mrd frankkal, az amerikai 24 mrd dollárral nőtt. Nagy-Britanniában a forgalomban lévő pénz értéke 111%-kal nőtt, Németországban 285%-kal, ami alapja lett az 1923-ig eltartó nagy német inflációnak.

Az első világháború alatt az antanthatalmak termelékenysége többszörösen meghaladta a központi hatalmakét, így például a repülőgépgyártás terén. A franciák mintegy 68 000 legyártott repülőgépéből közel 52 000 veszett oda a csatákban, ez 77%-os veszteséget jelent.

Ország	repülőgép (darab)
Franciaország	52 146 – 67 987
Egyesült Királyság	55 061 – 58 144
Németország	47 931 – 48 537
Olaszország	12 031 – 20 000
Amerikai Egyesült Államok	13 840 – 15 000
Osztrák–Magyar Monarchia	5391 – 5431
Oroszország	4700 – 5607

Az első világháborúban kifejlesztett harckocsik gyártását a britek kezdték el 1915-ben, de a franciák gyártották le a legtöbbet. A franciák több harckocsit gyártottak, mint az összes hadviselő fél együttvéve.

Harckocsigyártás az első világháború alatt (db)
évszám	Egyesült Királyság	Franciaország	Németország	Olaszország	Oroszország
1916	150	0	0	0	0
1917	1277	800	0	0	0
1918	1391	4000	20	6	84

Lövészárokháború

Brit katonák elfoglalt német lövészárokban a somme-i csata során

Az első világháború harcait nagyban meghatározta az állóháború és a lövészárok-hadviselés. Ennek során tartósan fennálló, megerődített frontvonalak mentén zajlottak a harcok. Paul Kennedy megfogalmazása szerint „katonák milliói, éveken át a sárban caplatva vívták értelmetlen harcukat, csak azért, hogy szörnyű veszteségek mellett apró területi nyereséget érjenek el. Éveken át tartó érfelmetszés volt ez a hadviselő országok lakossága és erőforrásai számára.” Ez a lövészárokháború jellemezte a 700 km hosszú nyugati frontot 1914 novembere és 1918 márciusa között, de időnként a keleti frontot és az olasz frontot is. A háború előtt mindegyik nagyhatalom manőverező háborúra készülve készítette el a haditerveit. A Schlieffen-terv kudarca és a „versenyfutás a tengerhez” közbeni kölcsönös átkarolás után a szembenálló hadseregek beásták magukat. A frontok megmerevedésének oka a hadi technológiák fejlettsége volt és ami inkább kedvezett a védőknek, mint a támadóknak, továbbá a tömeghadseregek hadműveleti vezetése közben az ellenőrzés kezdeti elvesztése és a szemben álló erők relatíve hasonló mérete volt.

Az OHL 1915 januárjában rendelte el, hogy a frontvonal állásait a nyugati fronton úgy kell kiépíteni, hogy számbelileg nagyobb erők támadásaival szemben is tartani lehessen őket. A harci tapasztalatok alapján a lövészárkok vonalát – amennyiben ez lehetséges volt – úgy határozták meg, hogy azok egy emelkedő oldalában legyenek, és kialakítottak egy második lövészárokvonalat, majd 1916 végétől a hadviselő felek sok helyütt egy harmadik lövészárokvonalat is létrehoztak, így az egyszerű lövészárokból kialakult egy mélyen tagolt védvonal és egy elasztikus, zónára bontott védelmi rendszer. Ezen védelmi rendszerek elleni sikeres támadáshoz helyi fölényt kellett kialakítani és a támadást alaposan ki kellett dolgozni. Eleinte több napos ágyúzással igyekeztek az ellenséges állások rendszerét kiiktatni, ami azonban előre jelezte a küszöbön álló támadást. A támadások egyre inkább anyagcsatákká váltak, korábban ismeretlen mértékű lőszerfelhasználással. A megmerevedett frontokat különböző harci eszközökkel igyekeztek ismét mozgásba hozni, így harci gázokkal (közte mérges gázokkal), aknák robbantásával, harckocsik bevetésével, gránátvetőkkel és géppisztolyokkal (katonanyelven „árokseprűvel”). A kézigránát reneszánszát élte ekkor, míg a bajonett veszített a jelentőségéből közelharcfegyverként – a szűk lövészárkokban a katonák inkább használták a gyakran erre a célra kiélezett gyalogsági ásót. A német hadvezetés taktikai újításokkal válaszolt az új kihívásokra számos rohamcsapat (Stoßtruppe) felállításával, melyek előretörésük során maguk mögött hagyták az ellenállási gócpontokat és a vonalakon áttörve igyekeztek az ellenség hátsó infrastruktúráját pusztítani. Ezek az egységek nagy szerepet játszottak az 1918-as tavaszi offenzíva idején. Másrészt az állóháború alatt érvényesült az ún. „élni és élni hagyni” elve, ami során előzetes megegyezés nélkül is a szembenálló felek tartózkodtak az agresszív magatartástól és ez a békés állapot egyes frontszakaszokon hosszabb ideig is elhúzódhatott.

A katonák mindennapjait a lövészárkokban a hosszas tétlenség és a túlélésért folytatott kiélezett küzdelem váltakozása jellemezte. Az időt a katonák gyakran a rendelkezésre álló anyagokból készített kézműves tárgyak készítésével (Trench Art) töltötték. A harcok és az ágyúzás következtében neurózis, remegési tünetekkel járó trauma vagy az addig korábbról alig ismert olyan félelmi reakciók, mint a félelem miatti elalvás jelentkeztek, mely utóbbinál a lövészárokban főként a gyalogsági roham megindítása előtt egyesek hirtelen elaludtak.

A harci gázok alkalmazása

Kanadai katona közepesen súlyos, mustárgáz okozta marási sebesülésekkel

Mérges gáztól megvakult brit katonák várnak a kezelésükre

Német gyalogság egy Armentières közelében végrehajtott gáztámadás közben 1918 tavaszán

1915. április 22-én az Ypernnél lévő kanyarulatban közel 5000 katona esett egy német klórgáztámadásnak áldozatul (a mai becslések szerint a halottak száma 1200, a sebesülteké 3000 volt). Ezt a napot tartják a modern tömegpusztítófegyverek születési dátumának. A mérges gázok háborúban való bevetésével a katonákról alkotott kép és a háborúról, mint „lovagias küzdelemről” alkotott kép jóval radikálisabban változott meg és vonódott kétségbe, mint bármely más a konfliktusban alkalmazott új harci eszköz révén. A katonai vezetést teljesen meglepte a Fritz Haber által a harci gáz alkalmazására kifejlesztett módszer (Blasverfahren) hatékonysága, de a sikert tartalékok hiányában nem tudta kihasználni, ráadásul a harci gáz a támadókat is akadályozta. Az antant részéről a halálos gázok erőteljes alkalmazását a hágai egyezmények egyértelmű megsértésének tartották és a német hadviselés „barbár” jellegének egyik újabb bizonyítékának vették. A kémiai fegyverek alkalmazása bár nem volt új jelenség, mivel a háborúban már korábban is bevetettek irritáló hatású gázokat, de azok jóval kevésbé voltak hatásosak. A támadó hadviselés sikertelensége, a felőrlő lövészárokháború és a pétisóhiányból fakadó lőszerhiány-válság, ugyanakkor az ellenségénél magasabb szinten lévő német vegyipar kihasználatlansága vezettek a mérges gázok alkalmazásához. Bár a német tisztikaron belül is merültek fel kétségek a lépés helyességét illetően, de végül úgy ítélték meg, hogy a mérges gázok bevetése szükséges rossznak tekinthető. 1915. május 31-én a keleti fronton Bolimów közelében került sor elsőként foszgén hozzáadásával zöldkeresztes gáz bevetésére. Ennek az egyre nagyobb koncentrációban alkalmazott gáznak – és főleg az utóhatásainak – következtében veszítették a legtöbben életüket az első világháború során. 1915. szeptember 25-én a britek használták elsőként a gáztámadást egy nagyméretű támadás előkészítéséhez a loosi csata során, amivel szintén sikerült betörniük a német vonalak közé.

1915 őszén jelentek meg az első gázmaszkok. A hadviselő felek egyre nagyobb mértékben vetették be a mérges gázt kilőtt gránátok segítségével, hogy minél kisebb mértékben függjön a hatékonyságuk a széliránytól. 1917. július 10-én Nieuwportnál került első ízben alkalmazásra „maszktörőnek” is nevezett kékkeresztes gáz, ami a gázmaszkok szűrőjén is át tudott hatolni. Ezzel egyidőben, avagy röviddel ezután rend szerint tüdőre káros, gyakran halálos anyagot (pl. zöldkeresztes gázt) tartalmazó gránátokat lőttek ki, mivel a köhögési inger a katonákat sokszor arra késztette, hogy a maszkjukat levegyék. Ezt az eljárást – a kékkeresztes és a zöldkeresztes gáz egyidejű bevetését – nevezték „tarkalövésnek” (Buntschießen). Két nappal a kékkeresztes gáz Ypernnél való bevetése után vetettek be egy teljesen új kontakt szert, a sárgakeresztes gázt, másnéven a mustárgázt, amit a britek „hun anyagnak” (hun stuff) is neveztek. A mustárgáz súlyos, marási sérülésekhez hasonló sebeket okozott a bőrön, a szemen és a hörgőkön, nagyobb kitettség esetén pedig halált okozhatott. A mustárgáz bevetésénél azt is fontolóra vették, hogy az intenzív ellátást igénylő súlyos sebesültek nagyobb megterhelést jelentenek az ellenségnek, mint a halottak.

Az első világháborúban összesen 112 000 tonna mérges gázt vetettek be, ebből Németország 52 000 tonnányit. A háborúban a harci gázok által mérgezést szenvedettek és elhunytak száma nehezen megállapítható, ráadásul a katonák egy nagy része csak a háború után hunyt el a mérgezés kései hatásaként. A becslések szerint a nyugati fronton 500 000 fő szenvedett sérüléseket és 20 000 fő hunyt el. Itt a halottak száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. A keleti frontot illetően nem állnak rendelkezésre megbízható adatok.

Légi háború

Légi harc (Michael Zeno Diemer olajfestménye 1918-ból): német kétüléses Albatros D.III siet az egyik bajtársa (jobbra lent) segítségére, amelyiket egy brit repülő lelövése után egy Martinsyde G.102 szorongat

Különböző méretű német bombák, háttérben egy Gotha G.V bombázó

A kevésbé robosztus repülőgépeket a háború elején főként felderítésre használták, amivel egy fontos, sok tábornok által azonban kezdetben alábecsült feladatot láttak el. A britek Franciaországba érkezésükkor 48 felderítőgépet is magukkal hoztak. Ezek a frontot megfigyelve jelentették az ellenséges hadmozdulatokat a főparancsnokságnak. Főként nekik volt köszönhető, hogy Joffre tábornok megindította az offenzíváját a Marne-nál. A német hadsereg szándéka ekkor az volt, hogy Párizst nyugatról kerüli meg. Mikor délkeletnek kanyarodott és ennek következtében egy nagy rés keletkezett két német hadsereg között, ezt először a Királyi Repülőhadtest (Royal Flying Corps – RFC) felderítői észlelték.

Fokker E.III

Nieuport 11

A légi felderítés és a légi fényképészet szerepe nőtt, az állóháború kialakulása után a repülőgépeket használták a tüzérség koordinálására is. A szikratávíró 1915-től való alkalmazása a repülőgépeken hasonló jelentőséggel bírt, mint a repülősávos rádiófrekvencia bevezetése.

A repülés egyik francia úttörője, Roland Garros fejlesztette ki az első valódi vadászgépet. 1915-ben egy géppuskát szerelt a repülőgépének orrára. A propellereket acéllemezekkel erősítette meg, hogy a rajtuk keresztül tüzelő géppuska lövedékei ne tegyenek kárt benne. 1915 tavaszán az új fegyverével 18 napon át vadászott a többnyire még fegyvertelen német repülőgépekre Flandria felett, mígnem egyik bevetésén le nem lőtték.

Röviddel később a holland Anton Herman Fokker egy megszakítót épített be Fokker E.III típusú gépébe. A szinkronizálásnak köszönhetően a géppuska mindig akkor hagyott ki, mikor a propellert találta volna el. Ennek a repülőgépnek az első sikeres pilótái Max Immelmann és Oswald Boelcke voltak, akik a az antant részéről „Fokker-járvány” néven ismert időszak hírnevét megalapozták. Az újításnak köszönhetően a németek 1916 elejéig uralni tudták az eget a nyugati front felett.

Egy utánépített Fokker Dr.1 háromfedelű vadászgép, melyhez hasonlót Manfred von Richthofen is repült

A légi bombázással végrehajtott támadások a háború alatt egyre erősödtek. Az első bombákat német léghajók dobták le augusztus 6-án Lüttichre (Liége-re), majd augusztus 24-én Antwerpenre. 1914 decemberében a német léghajók első ízben támadták a Brit-szigeteket. 1917-ig hajtottak végre bombatámadásokat londoni célpontok ellen, aminek következtében több gyárnak is le kellett állnia a termeléssel. Ezt követően a túl nagy célpontnak bizonyuló és nehezen manőverezhető léghajókat ’G’ és ’R’ típusú bombázórepülőgépek váltották le. 1918-ig a háború alatt 1400 brit civil veszítette életét és közel 5000 sebesült meg. A Királyi Repülőhadtest ugyanakkor Németország nyugati részén lévő ipari üzemeket és a Boden-tó mellett lévő léghajógyárat támadta. Az első világháború volt az első háború, melyben bombázógépeket alkalmaztak. Ezek különösen nagy és stabil kétfedelűek voltak, melyek egy része 500 kg-nál is több légibombát tudott szállítani.

• Távolsági bombázógépek
• 
  Gotha G.V bombázógép
• 
  Szikorszkij Ilja Muromec négymotoros orosz „óriásbombázó”
• 
  Caproni Ca.3 olasz nehézbombázó

A katonai repülőgépek megjelentek a tengerek felett is. Az eddig csak felderítésre használt vízi repülőgépeket és szárazföldi indítású repülőgépeket felfegyverezték és kikötők, parti erődítmények és ellenséges hajók ellen vetették be őket. Az első világháborúban alkalmaztak első ízben repülőgép-hordozókat. Ehhez a britek és az amerikaiak több hadihajójukat átépítették. Ezek a korai hordozók csak vízi repülőgépek indítására voltak alkalmasak, melyek a fedélzetről startoltak és a bevetés végén a repülőgép-hordozó mellett leszállva daruval emelték fel őket a fedéleztre. Az első világháború idején gyors fejlődésnek indult új típusú hadihajók a második világháború csendes-óceáni hadszínterén döntő fegyvernek bizonyultak.

1916-tól kezdődően a németek elveszítették a légi fölényüket a csataterek felett, miután az antanthatalmak újjá szervezték a légi haderejüket és új, erősebb repülőgépeket vetettek be (pl. Nieuport 11), melyekkel sikeres légiharcokat vívhattak. A kihívásra válaszul Oswald Boelcke a legjobb német pilóták egy csoportját maga mellé vette és a saját tapasztalatai alapján tartott nekik kiképzést, amit Dicta Boelcke címmel vetett papírra. A német vadászszázadok (Jagdstaffel) – különösen a Jasta 11 – nagy veszteségeket okoztak az antant légierőinek.

A Jasta 11 parancsnokságát Boelcke 1917 tavaszán való elhalálozása után Manfred von Richthofen vette át. Vezetésével az egységnek nagy része volt a „véres április” névvel emlegetett időszakban, amikor az antant 443 repülőgépet veszített. Ebben a hónapban Richthofen egymaga 20 repülőgépet lőtt le, míg az öccse, Lothar von Richthofen 15-öt. Egy másik német vadászpilóta, Kurt Wolff 22 légigyőzelmet aratott 1917 ezen időszaka alatt.

Az amerikaiak 1918-as érkezésével fordulat állt be a légi háborúban. Az amerikaiak bár tapasztalatlanok voltak, de a repülőgépeik számbeli fölényét a németek már nem tudták kiegyenlíteni. 1918 nyarától kezdve a német pilóták már csak zuhanórepüléssel próbálkozhattak rajtaütni az ellenséges gépeken, különben máshogy nem lett volna esélyük az ellenséges ezredekkel vívott harcban. Erre a taktikára válaszul az ellenség különböző magasságokban helyezte el a vadászszázadait egymás felett, így a németek a rácsapások végrehajtása után is szorongatva voltak.

1918. április 21-én Manfred von Richthofen is életét veszítette egy ausztrál légvédelmi géppuskás lövedékétől, miközben Arthur Roy Brown üldözte a gépét. 80 hivatalosan elismert légigyőzelmével ő volt az első világháború legsikeresebb vadászpilótája. Az ünnepelt háborús hős elvesztése és az egyre nagyobb pilótahiány erősen megviselte a német vadászszázadokat.

A Császári és Királyi Légierő legsikeresebb vadászpilótája Godwin Brumowski volt 35 igazolt légigyőzelemmel, a legeredményesebb magyar pilóta pedig Kiss József volt 19 győzelemmel. Ezek közül legalább hetet kényszerített földre az ellenséges repülősök megkímélésével, amivel külön kivívta az ellenség tiszteletét. 1918. május 24-én légiharcban veszítette életét.

Az első világháborúban a repülőgépek nem tudtak döntően hozzájárulni a győzelem kivívásához, a harc a földön dőlt el.

• A háború legmodernebb vadászgépei
• 
  Fokker D.VII
• 
  Sopwith Camel
• 
  SPAD S.XIII
• 
  Fokker D.VIII
• 
  Sopwith Snipe
• 
  Siemens-Schuckert D.IV

Tengeri háború

A német Blücher páncélos cirkáló süllyedőben a doggerbanki csata során

A skagerraki csata, „a világtörténelem legnagyobb tengeri csatája“, a képen a brit Queen Mary csatacirkáló felrobbanása

A tengeri hadviselésnek 1914 előtt nagy, ha nem éppen döntő jelentőséget tulajdonítottak. A skagerraki csata révén ténylegesen a „világtörténelem legnagyobb tengeri csatájára” került sor de nem került sor az általánosan várt döntő ütközetre. A tengereken folyó küzdelem összességében nem volt meghatározó a konfliktus kimenetele szempontjából és inkább volt jelentős a közvetett hatása a fő eseményekre.

Mindegyik hadszíntéren egyértelmű volt az erőfölény az egyik fél számára: Nagy-Britannia Németországgal szemben az Északi-tengeren, Németország Oroszországgal szemben a Balti-tengeren, Franciaország és Olaszország (és Nagy-Britannia) Ausztria-Magyarországgal szemben a Földközi-tengeren (leszámítva az Adriát) és Oroszország (1915 szeptemberétől) Törökországgal szemben a Fekete-tengeren volt meghatározó fölényben, de utóbbi esetben a törökök végig fent tudták tartani a blokádot Oroszországgal szemben a tengerszorosok lezárásával. A világtengerek nagy részén az antant hadihajói, kereskedelmi hajói és csapatszállítói közlekedhettek, ami nem állt a központi hatalmak hajóira.

Az Északi-tenger blokádját (lásd: Németország blokádja) a britek a Skócia és Norvégia közötti északi őrjárat (Northern Patrol) és a Doveri-szorost lezáró doveri őrjárat (Dover Patrol) révén valósították meg. Ez az angol és amerikai történészek szerint döntő jelentőséggel bírt a központi hatalmak kimerülésében, míg a Balti-tenger és a Dardanellák blokádja Oroszország meggyengülésében játszott jelentős szerepet. A német Földközi-tengeri Divízió hajóinak orosz partok elleni akciói alkalmat szolgáltattak az Oszmán Birodalomnak a háborúba való belépésre a központi hatalmak oldalán. A cirkálóháború – a számbeli hátrányban lévő fél magától értetődő eszköze – a német haditengerészet vezetőségének hiányos előkészületei miatt és tengerentúli támaszpontok hiányában csak csekély szerepet játszott a tengeri háborúban. A tengeralattjáró előre nem látott módon a tengeri háború legfőbb eszköze lett. Mivel a tengeralattjárót mindegyik fél alábecsülte, a tengeralattjáró-háborúra sem készítették fel a flottáikat. A német tengeralattjárók főként 1917 első felében okoztak komoly nehézségeket az antant hajózásának. A tengeralattjáró-háború közvetett módon az Egyesült Államok hadba lépéséhez és ezzel végsősoron a központi hatalmak vereségéhez vezetett.

Az 1918. október 24-ei flottaparancsot a döntőnek szánt tengeri csata megvívásához már csak akkor adták ki, mikor az OHL már elismerte a háború elvesztését, és emiatt tört ki a kieli matrózfelkelés, ami a novemberi forradalomhoz vezetett.

Propaganda

„Ellenségeink célja – a német gyarmatok elrablása” – német plakát az antant területszerző szándékairól

„Pusztítsd el ezt az őrült bestiát – jelentkezz önként” – Németellenes amerikai propagandaplakát. A női alak a németek által megszállt Belgiumot volt hivatott ábrázolni.

A propaganda a háborús szolgálatot népszerűsítette és növelte a háborús erőfeszítések támogatását a saját illetve a remélt szövetséges országok lakosságának körében, amihez idegenellenes előítéleteket és hazafias szimbólumokat használtak fel. A történelem során első alkalommal a hadviselő országok ehhez külön hivatalokat állítottak fel.

A Német Birodalomban a propaganda terjesztésére állították fel 1914. október 5-én a Zentralstelle für Auslandsdienstet (kb.: Külföldi Szolgálatok Központja), amit a 1916. július 1-én a Militärische Stelle des Auswärtigen Amtes (MAA), majd a Bild- und Filmamt (BUFA) követett 1917. január 30-án. Ausztria-Magyarország területén már 1914. július 28-án felállították a k.u.k. Kriegspressequartiert (KPQ) a propaganda terjesztése céljából. Franciaországban 1916 februárjában alapították meg a Maison de la Presse-t, Nagy-Britanniában ugyanezt a célt a War Propaganda Bureau látta el, az Egyesült Államokban pedig a Committee on Public Information.

A Monarchia németnyelvű részén a propaganda többek között a háborút éltető plakátméretű rajzokat helyeztetett ki, amiket ezekhez hasonló jelszavakkal láttak el: „Jeder Tritt ein Britt, jeder Stoß ein Franzos, jeder Schuss ein Russ“ (Minden rúgás egy brit, minden ütés egy francia, minden lövés egy ruszki) vagy „Serbien muss sterbien“ (Szerbiának meg kell halnia). A brit toborzóplakát motívumát Lord Kitchenerrel („Lord Kitchener Wants You“) a háború alatt többszörösen is lemásolták.

Ismert brit tudósok a löweni egyetemi könyvtár 1914 augusztus végi leégéséről érkező hírek alapján azt terjesztették, hogy a német hadsereg szándékosan okozta a tüzet. A vádra elismert német tudósok egy ellennyilatkozatban válaszoltak a „93-ak manifesztumában” (Manifest der 93) és a „Német Birodalom főiskolai tanárainak nyilatkozatában”, melyben a világháborút kultúrharcnak és önvédelmi harcnak leírva igyekeztek igazolni, amire a britek a „Válasz a német professzoroknak” irományban feleltek.

Az ún. „hun beszéd” után, amivel Vilmos császár a német csapatokat 1900-ban a bokszerlázadás leverésére Kínába küldte és amiben kíméletlen bosszúhadjáratra szólította fel őket, az angolszász országok propagandájában a németeket utólag „hunokként” emlegették. A propagandakampány részét képezték olyan állítások, miszerint a németek Belgiumban az apácákat templomajtókra feszítették, vagy miszerint levágták volna a belga gyerekek kezeit. Ezek a híresztelések többek között helyet kaptak a Bryce jelentésben is.

A brit sajtó tevékenysége alapos kielemzésre került: a háború előtti két évben a brit lapok egyre pozitívabban tűntették fel Németországot. Az újságok többek között azt a véleményt képviselték, hogy bár a német flotta fejlesztése terhes fejlemény, de a brit haditengerészet számára nem jelent tényleges veszélyt. A júliusi válság idején elsősorban az orosz cárt tették meg az eszkaláció felelősévé. Ez a hozzáállás változott meg az Oroszországnak küldött német ultimátummal, majd főleg a Belgiumba és Luxemburgba való bevonulással. A háború előrehaladásával Németországot nem csak, mint ellenséget diszkreditálták és tették meg a háború kirobbanásáért egyedüli felelősnek, hanem az egész emberiség ellenségeként állították be. A háború elején még különbséget tettek a német kormányzat és lakosság között. A németeknek szörnyű rémtetteket tulajdonító, túlzó propaganda volt az egyik oka annak, miért nem lehetett megegyezéses vagy tárgyalásos úton békét kötniük a hadban álló feleknek és ez megnehezítette a két oldal háború utáni megbékélését is. A nemzetiszocialisták később erre a propagandára utalva könnyebben tudták leplezni a saját rémtetteiket.

A központi hatalmak propagandája kevésbé alapult a rémhírterjesztésen, aminek oka az volt, hogy a területeiket alig szállták meg ellenséges csapatok és így a polgári áldozataik száma is jóval alacsonyabb volt. Legfőképp az oroszokat, a katonákat és a polgári lakosságot egyaránt, becsmérelték. A gyarmati haderők színesbőrű katonáinak európai csatatereken való bevetését a kultúrával való szakításnak, avagy moráltalan lépésnek nevezték. A központi hatalmak propagandarészlegei hajlottak arra, hogy az ellenséget lealacsonyítsák, nevetségessé tegyék és a saját erőt kidomborítsák. Ehhez számos olyan fényképet is nyilvánosságra hoztak és képeslapok formájában terjesztettek, melyeken elesett ellenséges katonák és tömegsírjaik voltak láthatók.

Németországban a háború után az ellenséges – pontosabban a brit – propagandát jelentősen hatékonyabbnak ítélték meg a németénél, nem kevesen a háborús vereséget is az ellenséges propagandának tudták be. Vilmos császár a hollandiai száműzetésében az angol Northcliffe kiadóval kapcsolatban, melynek az újságjai a németellenes propaganda élét képezték, a következőt vetette papírra:

„Ha lett volna egy Northcliffe-ünk, úgy megnyerhettük volna a háborút.”

A brit propaganda teljesítményét illetően utólag Ludendorff is elismerően nyilatkozott. Adolf Hitler a Mein Kampfban részletesen foglalkozott az első világháborús propagandával és a meglátásait a következő mondatban összegezte:

„Ettől az ellenséges propagandától én is végtelen sokat tanultam.

• Manipulált felvételek
• 
  Egy tömegsír 1917-ben Vimynél, német tisztekkel
• 
  Retusált kép a német tisztek nélkül
• 
  Eredeti fénykép a helgolandi csatában elsüllyedő német Mainz könnyűcirkálóról…
• 
  … és az ellenség kellően „befeketítve” a brit sajtó tálalásában

Fegyvertechnikai fejlesztések

Mark I jelzésű brit tank, az első harckocsi a Somme-nál 1916 szeptemberében

Egy német rohamosztagos egy MP18 géppisztollyal Észak-Franciaországban 1918 tavaszán

Osztrák-magyar katonák egy 9 cm-es aknavetővel az Isonzónál

Az első teljes fel- és leszállófedélzettel megépített repülőgép-hordozó, a brit Argus zavaró álcafestéssel

Az első világháború forradalmasította a fegyvertechnikát számos szempontból is. A gyalogsági felszerelések terén rendszeressé tette az álcaruhákat és az acélsisakot. A gyalogosok puskái a minőség tekintetében nagyjából egy szinten voltak, a brit Lee-Enfield karabélyok a magas tűzgyorsaságuknak köszönhetően a többi hasonló fegyverrel szemben fölényben voltak és különösen Flandriában okoztak velük nagy veszteségeket a németeknek. A lövészárokharc elhozta a kézigránátok reneszánszát, a központi hatalmak a háború kezdetén kellő mennyiséggel rendelkeztek belőlük, míg a britek 1870-ben kiselejtezték a saját készleteiket. A géppuskák kezdetben nehezen mozgathatók voltak (pl. a német MG 08 30-40  kg súlyú volt), ezeket könnyebb modellek váltották le (pl. az MG 08/15 már csak 14 kg-ot nyomott). Az első „igazi” géppisztoly az MP18 volt, amit „árokseprű” (Grabenfeger) névvel is illettek és főként az új rohamcsapat-taktika támogatására használták.

A géppuskák és később a harckocsik megjelenése a lovasság tradicionális alkalmazását időszerűtlenné tették, a régről ismert „mészárló lovasság” (Schlachtenkavallerie) ideje már 1914-ben kétségtelenül leáldozott, a lovasság az első világháborúban elveszítette főfegyvernemi szerepét és már csak felderítésre és területbiztosításra alkalmazták. A keleti front nagy kiterjedésű harcterein mindkét fél különösen az 1914-15-ös évek manőverező harcaiban átfogóan alkalmazni tudta még a lovasságot, hasonlóan a britek a háború vége felé Palesztinában. A későbbi háborús évek során sok hadviselő ország erősen lecsökkentette a lovascsapatai számát.

Az első világháborúban a lövészárok-hadviselés következtében olyan fegyverzetre volt szükség, ami át tudja törni az ellenség vonalait. Brit és francia mérnökök külön-külön mezőgazdasági gépek módosításával próbálkoztak, így született meg az első harckocsi prototípusa, a Little Willie. Az első harckocsikat 1915. szeptember 16-án vetették be először a somme-i csata során. A britek tartálynak (angolul: tank) nevezték álcázási okokból. Ekkoriban csak a gyalogos csapatok támogatására használták, csak a második világháborúban kezdték el használni önálló fegyvernemként. Az első, mérsékelt sikereket hozó brit Mark I harckocsiból fejlesztették ki az antant részéről a Mark IV-et és a mai harckocsik „ősét”, a Renault FT-t. Németország a háború végéig a harckocsik ellen kifejlesztette a páncéltörő puskáját, a Tankgewehr M1918-at, ami azonban nem felelt meg teljesen az elvárásoknak. Az egyetlen sorozatgyártásra kiforrot német harckocsi az A7V volt, de ebből csak 20 darab készült el. Az antant ellenben 1220 Mark IV és 2700 Renault FT valamint 2000 egyéb típusú harckocsival rendelkezett a háborúban, ami jól példázta az anyagi fölényüket az utolsó háborús évben.

A tüzérség hatósugarának korlátjai vezettek a világháborúban a bombázó repülőgépek jelentőségének növekedéséhez, így például a háború elején a rögzített célpontok ellen hatékony „Dicke Bertha” ágyú számos gyengeséget mutatott (nehéz mozgathatóság, gyors elhasználódás, mérsékelt találati pontosság). A nagy technikai ráfordítást igénylő „Párizs löveg” a nagyon alacsony találati pontossága miatt nem rendelkezett valódi katonai értékkel és pusztán polgári célok ellen alkalmazott „Terrorfegyvernek” minősült. A könnyű és könnyen mozgatható francia Canon 75 már a háború előtt forradalmasította a tüzérséget és különösen a háború kezdetén mutatta meg a hatékonyságát a német támadással szemben, a lövészárokháború követelményeinek azonban a kis űrméretű lövedékei miatt már nem bizonyult megfelelőnek. Az aknavetőt az 1900-as évek elején fejlesztették ki, amely a mozsárágyú lekicsinyített változatának számít. A németek a háború elején három méretben gyártották: 7,6 cm, 17 cm, 25 cm méretben. A britek az 1915-ben kifejlesztett Stokes aknavetőt rendszeresítették. A könnyű- és nehéztüzérség lövegeinek egymáshoz viszonyított aránya a lövészárokháború következtében a háború kezdetén meglévő 11:2-ről a háború végéig 9:7-re módosult.

A lángszóró a középkorban is ismert fegyver volt, de a modern lángszórót az első világháborúban 1915. július 30-án használták először a németek. Ez az egyemberes fegyver egy olajtartályból, az olajat kipréselő gázpalackból és egy hosszú csőből állt. 18 méter volt a hatósugara a háború idején. A legelterjedtebb típusa a háború elején a Flammenwerfer M.16 volt. A franciák és a britek is kifejlesztették saját lángszóró típusaikat, de elhanyagolható mennyiségben gyártottak belőlük.

Ideiglenes megoldásként születtek meg az első sorozatban gyártott vadászrepülőgépek (pl. a Fokker E.I), melyek mereven beépített géppuskákkal rendelkeztek és a repülőgép egészével az ellenség felé céloztak. Hasonló módon születtek az első nagy hatótávolságú bombázógépek, mint a német „G” és „R” típusú gépek, vagy a brit Handley Page Type O, melyek egyre inkább leváltották a katonai léghajókat. Az első világháború idején vette kezdetét a légi rádiózás, ami légi felderítést teljesen új szintre emelte.

A tengeralattjárót a háború előtt szintén kiegészítő fegyvernek tekintették, de az első világháborúban a fő támadó fegyverré lett a tengeren. A britek rendelkeztek a legmagasabb szintű rádiófelderítéssel (Room 40), ami nagyban megnehezítette a német Nyílttengeri Flotta hadműveleteit, míg végül a németek szinte teljesen lemondtak az Északi-tengeren való nagyobb bevetésekről. A britek főként a német tengeralattjáróktól tartva alig vetették be a tengeri haderejük javát kiadó Grand Fleetet, így a nagy hadihajók már csak csekély szerepet játszottak a háborúban.

A világháborúban kevésbé elterjedt újítások is történtek. A britek ejtőernyővel dobtak le postagalambokat belga és francia városokra, majd a helyi lakosok hadászati adatokat írtak kis papírokra, amikkel végül a galamb visszarepült a galambdúcokba. Ezt a módszert a németek később kifigyelték, majd kémkedésre használták. A németek kémgalambokat alkalmaztak, amelyek egy fényképezőgéppel az ellenséges vonalak fölé repülve a németek számára fontos képeket készítettek.

Eltekintve attól, hogy a hadigazdálkodás keretében minden tartalékot mozgósítottak, az iparosított háború abban mutatkozott meg, hogy a háború történéseit főként a nagy hatótávolságú fegyverek határozták meg: a háborúban az összes sebesülés 75%-át tüzérségi fegyverek, 16%-át gyalogsági fegyverek, 1-2%-át kézigránátok, 1,7%-át mérges gázok okozták. A tradicionális fegyverek – szablya, tőr, oldalfegyver (pisztoly) – a sebesüléseknek mindössze 0,1%-át okozták. Kevésbé illik a „modern” háborúról alkotott képbe, hogy minden tizedik német, minden hatodik osztrák-magyar és minden ötödik francia katona betegségekben hunyt el.

• Fegyvertechnikai újítások a háborúban
• 
  A csatacirkálóból a háború alatt/után repülőgép-hordozóvá átépített Furious (1918)
• 
  Fokker D.VII, a háború legkiválóbb vadászgépe (Ernst Udettel)
• 
  Bergmann MP 18 – az első sorozatban gyártott géppisztoly
• 
  Német katonák lángszórókkal
• 
  Egy Renault FT 1918-ból, az első forgatható lövegtoronnyal szerelt harckocsi
• 
  Tankgewehr M1918 páncéltörő puskás csapat a nyugati fronton

A katonai vezetők ítélőképessége

Minden fél részéről katasztrófaként élték meg a háború elhúzódását, aminek egyik legfőbb oka a technika és a katonai taktika közötti eltérő ütemű fejlődés volt. A háborút megelőző 30 évben egyre több fegyvertechnikai találmány született. Ilyen volt a füstnélküli lőpor, kiskaliberű ismétlőfegyverek, gyorstüzelő ágyú, géppuska, repülőgépek és sok egyéb harci eszköz „kritikus tömeggé” sűrűsödött össze, melyek hatása és következménye előzetes tesztelés hiányában nem volt könnyen megítélhető. Mind a német, mind a francia hadvezetés próbálta az egyre nagyobb szerepet kapó technikát ignorálni és alábecsülni, ezzel szemben viszont a támadó szellemiséget előtérbe helyezni. A harci szellem hangsúlyozásával relativizálták a fegyverzet technikai fejlődéséből fakadó problémákat. Ennek megfelelően csak egyoldalú tanulságokat vontak le Port Arthur 1904-1905-ös ostromából, habár már ekkor az indusztrializált háború eredményezte új haditechnikai szituáció már egyértelműen kivehető volt. A francia és a német katonai doktrínák különlegessége nem az offenzív hadviselésre helyezett hangsúly volt, hanem annak egyoldalúsága. Nem utolsó sorban a szociáldarwinizmus világnézete játszott ebben szerepet. A szociáldarwinizmus a hadviselésnek adott egy új, kvázi tudományos legitimációt: A modernizációs tudat összefonódott a hadimesterség lételemeivel és ezzel egy olyan útra tért, mely a fegyverek példa nélküli fejlődése következtében hatalmas vérfürdőkhöz vezetett. A katonai vezetők sehol nem voltak készek annak felismerésére, hogy a tűzerő és a mozgékonyság aránytalan fejlettségi szintje lehetetlenné tette az offenzív mozgóháborút. A győzelmet csak olyan áldozatok révén lehetett kivívni, melyek még az akkori idők mércéjével sem álltak arányban az elért sikerrel.

Frontélmények

A gáztámadás egy áldozata John Singer Sargent alkotásán

Az első világháború az anyagcsatáival megváltoztatta a katonák öntudatát és a külvilággal való viszonyukat. Az első világháború előtt még az volt az általános felfogás, hogy a háborúkat nyílt mezei csatákban vívják meg, melyekben a katona vakmerő, lovagias és hősies módon száll szembe az ellenséggel. Egy háború lezajlását csaknem minden német úgy képzelte el, mint az 1870-es német-francia háborúét. Ennek megfelelően a háború egy „nyílt, tisztességes harc volt lovagi fegyverekkel”, ami a résztvevők számára a kalandot, a romantikát és a személyes hősiesség megélését jelentette. A prostitúció a fronton és a mögöttes területeken is elterjedt volt. A tisztek és a közkatonák számára külön bordélyok voltak, amiket katonaorvosok ellenőriztek és részben maga a hadsereg működtette őket. A fronton átélt élmények azonban lerombolták ezeket az elképzeléseket. A háború nem hozta el a katonák számára a remélt kalandot és hősiességet, hanem azt a zavaró tapasztalatot ébresztette bennük, hogy az az egyént teljesen degradáló, a hadigépezet számára teljesen védtelen tárggyá változtatta, ami által a háború személytelen, indusztrializált képet mutatott. Ezt a benyomást leginkább a szakadatlan tüzérségi tűz keltette, ami a háború áldozatainak több mint a felét követelte. A katonák ilyenkor nem tehettek mást, mint várták a lövedékek becsapódását. Ez alapján egy új típusú katona példaképe jelent meg a Langemarck-mítoszban szereplő emocionális, spontán és lojális ifjú katona helyett a Verdunnél harcoló, „tanult, hideg, agresszív, izolált és technikailag képzett vezéralak” ideálképe jelent meg. Az acélsisak a katona jelképévé vált, ez reprezentálta a háború modern, technikai és funkcionális jellegét. A lövészárokháború statikus elrendezése paradox módon magában hordozta az erőszak korlátozását is mindaddig, míg a két oldal katonái a status quót fenntartották, ami a nagy offenzívák időszakát leszámítva a front nagy részén meg is történt. Ennek a helyzetnek a feltörésére a brit hadvezetés főként mesterlövészeket alkalmazott, míg a német és osztrák-magyar fél magas harci morállal rendelkező katonákból álló rohamosztagokat vetett be, akik a többi alakulatnál az erőszakosságuk miatt rendkívül népszerűtlenek voltak. Ezek a speciális alakulatok nyomatékos értelemben érezték magukat cselekvőnek. „Ezek után nem véletlen, hogy a német Stoßtruppék mellett az olasz Arditi elitalakulatnál is megfigyelhető a közvetlen folytonosság az erőszak fasiszta esztetizálásával a két világháború között.” és ezt pszichológiai-kulturális oldalról magyarázták.

A háború következményei és áldozatai

Áldozatok száma

Katonai és polgári áldozatok
(sok civil halálát okozta a spanyolnátha és az éhínség)

A háború áldozatainak számát illetően a szakirodalomban kevés egyezés található, mivel a veszteségeket különböző módon határozzák meg. A katonai szóhasználatban veszteségnek számít minden olyan katona, amelyik már nem áll a harcoló alakulatok rendelkezésére. Az alábbi részben kizárólag a halálos áldozatok kerülnek említésre.

Katonai veszteségek

Világszerte több mint 60 millió katona állt fegyverben, közülük 9 millió veszítette életét (14%-uk), naponta átlagban 6000 ember esett el a harcokban. A központi hatalmak esetében a 25 millió katonából 3,5 millióan veszítették életüket, az antant esetében 40 millió közül 5 millióan. A halálozási arány a hadseregek esetében különböző volt, 6% és 30% között. Különösen magas volt ez az arány a délkelet-európai országok és az Oszmán Birodalom esetében. Ennek oka az volt, hogy a jól felszerelt nyugati seregek minden szokványos betegség ellen be voltak oltva és – leszámítva a spanyolnáthát – alig fordult elő náluk halálos kimenetelű járvány. Az abszolút halálozási számokban azonban a harcok eltérő intenzitása mutatkozik meg. Az előző háborúkhoz képest a halálos sebesülések magasabb számának fő oka a tüzérség tevékenysége volt. A hadifoglyok halálozási aránya 5-10% között volt, ami jóval alacsonyabb érték a korábbi háborúkhoz képest.

A 20 millió sebesült között számos a felismerhetetlenségig eltorzított hadirokkant is akadt, akiket korábban ismeretlen mértékű arctorzulással és amputációkkal engedtek vissza abba a polgári életbe, amely még nem ismerte a modern protéziseket és a szakmai, orvosi rehabilitációt. Számtalan katona hunyt el a háború végét követően a sebesülései következtében és a magával hurcolt betegségekben relatíve fiatalon. Számos olyan szolgálatot megtagadót is a háború sebesültjei közé sorolnak újabban, akik pszichésen alkalmatlanok voltak a katonai szolgálatra. Őket – a csapatok moráljának fenntartásának okán – fegyházbüntetésre ítélték vagy pszichiátriára küldték őket. A háború legjelentősebb résztvevő országai esetében a katonai halottak számát az alábbi táblázat mutatja:

Állam	Háborúban résztvevő katona	Elesettek	%	Megjegyzés
Németország	13,2 Mio.	2.037.000	15%
Ausztria-Magyarország	9 Mio.	1.460.000	16%	Beleértve a területvédelmi egységeket
Oszmán Birodalom	1,6 Mio.	325.000	20%
Bulgária	600.000	88.000	15%	Hadba lépés 1915-ben
Oroszország	15,8 Mio.	1,8 Mio.?	11%	Háborúból kilép 1917/18 telén
Franciaország	8,4 Mio.	1,37 Mio.	16%
Francia gyarmati csapatok	449.000	78.000	17%
Nagy-Britannia	6,1 Mio.	750.000	12%	Hadkötelezettség 1916-tól
Brit gyarmatok	2,8 Mio.	180.000	6%
Belgium	292.000	38.000	13%	Csekély mozgósítási bázis a megszállás miatt
Szerbia	750.000	250.000?	33%
Montenegró	50.000	13.000	26%	Kapitulál 1916 elején
Japán	30.000	1.000	3%
Olaszország	4,3 Mio.	460.000	11%	Hadba lépés 1915 májusában
Portugália	100.000	7.000	7%	Hadba lépés 1916-ban
Románia	750.000	250.000	33%	Hadba lépés 1916-ban, fegyverszünetet köt 1917 végén
Egyesült Államok	2,1 Mio.	117.000	6%	Hadba lépés 1917-ben, veszteségek felét a spanyol nátha okozza
Görögország	230.000	25.000	11%	Hivatalos hadba lépés 1917-ben

A világháború teljes vesztesége egy másik forrás (Historylearningsite.co.uk) táblázata alapján:

Ország	Mozgósítottak száma (fő)	Elesett (fő)	Sebesült (fő)	Hadifogoly és eltűnt (fő)	Összes áldozat (fő)	Mozgósítottak veszteségrátája (%)
Oroszország	12 millió	1,7 millió	4,9 millió	2,5 millió	9,15 millió	76,3
Franciaország	8,4 millió	1,3 millió	4,2 millió	537 000	6,1 millió	73,3
Brit Birodalom	8,9 millió	908 000	2 millió	191 000	3,1 millió	35,8
Olaszország	5,5 millió	650 000	947 000	600 000	2,1 millió	39
Amerikai Egyesült Államok	4,3 millió	126 000	234 000	4500	350 000	8
Japán	800 000	300	900	3	1210	0,2
Románia	750 000	335 000	120 000	80 000	535 000	71
Szerbia	700 000	45 000	133 000	153 000	331 000	47
Belgium	267 000	13 800	45 000	34 500	93 000	35
Görögország	230 000	5000	21 000	1000	27 000	12
Portugália	100 000	7222	13 700	12 000	33 000	33
Antant összesen	42 millió	5 millió	13 millió	4 millió	22 millió	52
Németország	11 millió	1,7 millió	4,2 millió	1,1 millió	7,1 millió	65
Osztrák–Magyar Monarchia	7,8 millió	1,2 millió	3,6 millió	2,2 millió	7 millió	90
Törökország	2,8 millió	325 000	400 000	250 000	975 000	34
Bulgária	1,2 millió	87 000	152 000	27 000	266 000	22
Központi hatalmak összesen	22,8 millió	3,3 millió	8,3 millió	3,6 millió	15 millió	67
Teljes veszteség	65 millió	8,5 millió	21 millió	7,7 millió	37 millió	57

A legnagyobb veszteséget ez alapján a Monarchia hadserege szenvedte el, a 90%-os veszteségi arány nagyrészt a hadifogságba esettek magas számából eredt. 1927-ben a Hadtörténelmi Levéltár munkatársai megpróbálták felbecsülni a Szent Korona országainak emberveszteségét. E szerint a számadatok a következőképpen alakultak: az 5,5 millió hadköteles személyből 3 581 000 katona vonult be, közülük 524 000 épségben hazatért, 833 000 fogságba esett. 1 492 000 katona sebesült meg és 530 965 személy halt hősi halált. A háború végén 15 hadosztály maradt harcképes, amelyeket Károlyiék szélnek eresztettek. Más források szerint 660 821 fő halt meg.

Az első világháború első áldozata magyar honvéd volt, az abádszalóki Kovács Pál, aki Zimonynál, a Száva partján esett el fejlövés következtében. A compiègne-i fegyverszünet életbe lépése előtti utolsó áldozat az amerikai Henry Gunther volt, akit november 11-én egy perccel "11 óra" előtt lőttek le. Közvetlenül a háborút lezáró versailles-i békeszerződés előtt a britek tüzet nyitottak a Scapa Flow-ban internált német flottát elsüllyesztő német tengerészekre, ami nyolc halálos áldozatot követelt. Két nappal a flotta önelsüllyesztése után, június 23-án egy brit tengerész előre megfontoltan és találomra, az esemény idején ittas állapotban agyonlőtt egy német hadifoglyot, Kuno Evertsberg gépészt. Az orvgyilkosság áldozata számít hivatalosan a háború utolsó áldozatának.

Polgári veszteségek

Oroszországot leszámítva a polgári áldozatok száma a háborúban kb. 6 millió fő volt, ami jóval a katonai veszteségek alatt van. A polgári lakosság nem vált olyan mértékben a hadviselés részévé, mint később a második világháború során, így viszonylag ritkán fordultak elő városok elleni bombatámadások és ezek is csekély számú életet követeltek. Hasonlóan ritkán került sor polgári lakosok tömeges kivégzésére és hasonló bűntettekre. Sok esetben csak megközelítőleg lehet számokat megadni, mivel több állam esetében nem állnak rendelkezésre biztos adatok. Oroszország esetében a világháború és az azt követő polgárháború polgári áldozatait nehezen lehet elkülöníteni. Eddig komolyan meg nem cáfolt, az 1930-as és 1940-es évekből származó számítások szerint Oroszország 1914 és 1921 között 30 millió embert veszített, ami több, mint amennyi halottja a második világháborúban volt. A polgári vesztesége a háborús idők alatti alultápláltságra vezethető vissza, ami Németországban is jelen volt a brit tengeri blokád miatt. A veszteségekhez számítják olykor az európai államokban a háború alatt erősen visszaeső születésszámot is. A háború drámai visszaesést okozott sok ország lakosságszámában. Németország és Franciaország demográfiáján a háború mély bevágást ejtett és eddig még ismeretlen szociális vészhelyzetet teremtett a háborús árvák és özvegyek számára. A halálozások miatt rengeteg család csonka lett, az árvák és az özvegyek számáról még becsült számok sincsenek.

1918 és 1920 között több millió, a háború nélkülözései miatt legyengült szervezetű embert – civileket és katonákat egyaránt – ragadott el a spanyolnátha. A spanyolnátha halálos áldozatainak száma 20 és 50 millió között volt, de egyes becslések szerint ez a szám a 100 milliót is elérte. A spanyolnáthában így többen haltak meg, mint az első világháború harci eseményeinek következtében. Németországban a járvány áldozatainak számát 209 000 és 300 000 közé teszik. A pandémia világszerte való gyors elterjedésének oka minden földrajzi hipotézis szerint a háborús eseményekkel állt összefüggésben. Valószínűleg 1918 márciusától főként az Egyesült Államok haderejének kiképzőtáboraiban terjedt el és áprilisban a csapatszállítókkal érkezett Európába. A 21. századi vizsgálatok kiderítették, hogy a spanyolnátha és a madárinfluenza kórokozójának genetikája nagyon hasonló.

A polgári áldozatok számát a legjelentősebb háborús résztvevőknél az alábbi táblázat mutatja:

Állam	Lakosság (millió fő)	Halottak	%	Megjegyzés
Németország	67,8	700.000?	1%	fő ok éhhalál
Ausztria-Magyarország	52,6	400.000?	1%	főként Lengyelországban
Oszmán Birodalom	17,0	2.000.000	12%	főként örmény népírtás következtében
Bulgária	4,7	300.000?	6%
Oroszország	164,0	28,2 Mio.?	17%	Halottak száma 1914 – 1921 között; Finnország nélkül
Franciaország	39,0	300.000	1%	halálozások főként frontvonal közelében
Francia gyarmatok	52,7	—
Nagy-Britannia	46,1	600.000	1%	beleértve Írországot
Brit gyarmatok	342,2	—
Belgium	7,6	50.000	1%	beleértve 1914-es tömeggyilkosságok
Szerbia	3,1	300.000?	10%
Montenegró	0,2	?
Japán	53,0	—
Olaszország	36,0	700.000	2%
Portugália	6,1	—
Románia	7,6	300.000?	4%
USA	98,8	—
Görögország	4,9	—

A háborús pusztítások és költségei

A háborús pusztítások által sújtott terület Észak- és Kelet-Franciaországban (Zone Rouge)

Franciaország északi része és Belgium súlyos harcok színteréül szolgált és ezek a területek jórészt elpusztultak a háború alatt. Az újjáépítés költségeit 100 milliárd frankra becsülték. A győztesek azon feltételezése, hogy a háború költségeit jóvátételek útján tudják fedezni, illúziónak bizonyult. A világ eddigi legnagyobb hitelezőjének számító Nagy-Britannia a legnagyobb adósok egyikévé vált. Németországban a háború gigantikus inflációval végződött, a győztesek eladósodtak az Egyesült Államok felé. A háború következtében Európa elveszítette a világuralmi szerepét.

Az összes közvetlen háborús kiadás 1914 és 1918 között 1016 milliárd aranymárkát tett ki. Ebből 258 milliárd jutott Nagy-Britanniára, 194 milliárd Németországra, 134 milliárd Franciaországra, 129 milliárd az Egyesült Államokra, 106 milliárd Oroszországra, 99 milliárd a Monarchiára és 63 milliárd Olaszországra. Nagy-Britanniát leszámítva az országok főként háborús kölcsönökkel és pénznyomtatással tettek szert a szükséges összegekre.

Csak Németországban 1916-ig a háborúval kapcsolatos kiadások napi 60-70 millió márkába kerültek. Ezt követően hatalmas növekedés következett a fegyverkezés további erősítése, különösen a Hindenburg program miatt. A háborús költségek csak egy csekély részét lehetett az adókból fedezni, 87%-uk fedezet nélkül maradt. Az államadósság ezért 145,5 milliárd márkával nőtt.

A háború utóhatásai

Az első világháború számos szerző számára egy korszak kezdetét jelenti. Általa rendeződtek újra a nemzetközi kapcsolatok. A háború lerombolta a társadalmi rendről alkotott elképzeléseket és a legtöbb legyőzött államban a nemzeti politikai rendszereket is. A háború igénybe vette az állam teljes társadalmát, nem hagyta érintetlenül az élet egyetlen területét sem és ezzel markánsan megváltoztatta az emberek életkörülményeit.

Békeegyezmények

William Orpen: The Signing of Peace in the Hall of Mirrors. Johannes Bell aláírja a békeegyezményt Németország nevében a győztes hatalmak képviselőinek jelenlétében 1919. június 28-án

A versailles-i békeszerződés szerinti német területveszteségek

A Monarchia felosztása

A háborút hivatalosan a Párizs környéki békeszerződések zárták le. A szerződéseket előkészítő párizsi békekonferenciát 1919. január 18-án – nem véletlenül a német birodalomalapítás évfordulóján – nyitották meg. A tárgyalásokra túlnyomórészt titokban és a szerződéstervezetek előterjesztéséig a legyőzöttek és Oroszország meghatalmazottainak távollétében került sor. A legyőzöttekkel ezt követően kizárólag írásos módon érintkezett az 1919. március 24-én létrehozott négyek tanácsa, melynek már csak a brit, a francia, az olasz miniszterelnök és az amerikai elnök voltak a tagjai. A szerződéstervezet átadását a német küldötteknek szándékosan 1919. május 7-re időzítették, a Lusitania óceánjáró elsüllyesztésének negyedik évfordulójára.

A versailles-i békeszerződés 231. cikkelye megjelölte a háború kitöréséért felelőseket az által, hogy Németországot és szövetségeseit nevezte meg „minden veszteség és kár okozójának”, mely állítást az emberek Németországban túlnyomórészt hazugságnak (Kriegsschuldlüge) tartottak és ez revíziós törekvéseket és történelmi revíziót szült, hozzájárulva ahhoz, hogy a weimari köztársaság belpolitikai légkörét feszültté tegye. A „felelősség” fogalma konkrétan nem szerepelt a szerződés szövegében, így annak elismerését nem követelték meg. Főként a kérdésben mutatott német ragaszkodás eredményeként jegyzékbe vették (in eine Mantelnote aufgenommen), ami 1919. június 16-án a szerződés véglegesített szöveggel került átadásra, de nem képezte a szerződés részét. Ebben a következő szerepelt:

[A Németországot irányítók szándéka az volt, hogy] „az uralmukat erőszakkal alapozzák meg. Amint az előkészületek befejeződtek, a tőlük függőségben lévő szövetségesüket, Ausztria-Magyarországot arra bátorították, hogy Szerbiának negyvennyolc órán belül üzenjenek hadat. Erről a háborúról […] igenis tudták, hogy nem lehet lokális szinten tartani és általános háborúhoz fog vezetni. Az általános háborút hogy kétszeresen is bebiztosítsák, minden kibékítésre és tanácsadásra tett kísérletet elutasítottak, mígnem túl késő nem lett már […] Ezáltal a felelősség nem korlátozódik arra a tényre, hogy akarták és elindították a háborút. Németország hasonló módon felelős a nyers és embertelen jellegért, ahogyan azt folytatták.”

Ebben a Belgiumba való bevonulás során, a mérges gázok első alkalmazása révén illetve a légi- és tengeralattjáró-háború megindításával elkövetett háborús borzalmak kerültek említésre és végül kifejezetten a „Németország által megkezdett háború bűnös jellegét” és a „barbár módszereket, melyeket Németország a háború megvívása során alkalmazott” hangsúlyozták.

A Németország által fizetendő jóvátétel mértéke egyelőre még nyitott maradt. A jóvátételi bizottság azt 226 milliárd aranymárkában állapította meg, majd 1921 áprilisában 132 milliárdra mérsékelte, amit a Londonban 1921-ben meghatározott fizetési tervek szerint évente kétmilliárd aranymarkával és az összes német export utáni nyereség 26%-ával (mintegy egy milliárd márkával) kellett törlesztenie. A hatalmas német jóvátételi teher összege többek között azon történelmi „újításnak” volt betudható, hogy Lloyd George és a brit domíniumok miniszterelnökeinek követelésének eleget téve a katonai nyugdíjakat illetve a háború károsultjainak és családtagjaikat elvesztők pénzügyi támogatását is a jóvá teendő háborús károk közé soroltatták. A fizetési terv revíziójára került sor 1924-ben a Dawes-tervvel és 1929-ben a Young-tervvel. 1932-ben a kifizetéseket átmenetileg leállították. A Young-terv keretében 1930-ban felvett kölcsönt egy 1953-as londoni egyezmény (Londoner Schuldenabkommen) értelmében 1988-ig törlesztette a Német Szövetségi Köztársaság, a felgyülemlett adósságok utolsó részletének kifizetésére csak 2010-ben került sor.

Németország területéből 70 570 km²-ről volt kénytelen lemondani, melyen 7,3 millió lakos élt, emellett elkobozták az összes gyarmatát. A szerződés megerősítette a Rajna-vidék megszállását, aminek időtartamát 15 évben határozta meg, ami utánra egy 10 km széles demilitarizál sávot jelölt ki a német oldalon. Ausztria Németországhoz való csatlakozását a népszövetség tanácsának jóváhagyásához kötötte.

Ehhez jöttek még a fegyverkezési korlátozások és az általános hadkötelezettség megszüntetése, a vezérkar (Generalstab) felszámolása, a semlegesnek kijelölt zónákban az erődítmények elbontása, a modern fegyverek rendszeresítésének tilalma (harckocsiké, tengeralattjáróké, repülőgépeké), a szárazföldi hadsereg létszámának 100 000, a haditengerészetének 15 000 főben való korlátozása.

A német ellenjavaslatokat a győztes hatalmak elutasították. 1919. június 16. és 22. között drámai és szakadatlan tanácskozások zajlottak az érintett politikai bizottságokban, a Scheidemann-kabinet június 19-20-án lemondott, június 21-én került sor a Nyílttengeri Flotta önelsüllyesztésére Scapa Flow-ban a szigorú békefeltételek miatt. A nemzetgyűlés ezután a győztes hatalmak végleges álláspontját látva június 22-én 237 támogató és 138 ellenző szavazattal 6 tartózkodás mellett elfogadta a szerződést, így a Bauer kormánynak azt 1919. június 28-án változtatások nélkül el kellett fogadnia.

Az Ausztriával (Saint-germaini békeszerződés) és Magyarországgal (Trianoni békeszerződés) illetve Bulgáriával (Neuillyi békeszerződés) és Törökországgal (Sèvres-i békeszerződés) kötött békeszerződések sok tekintetben a versailles-i mintáját követték: a legyőzöttekkel nem tárgyaltak szóban, a népszövetségbe nem léphettek be, fegyverkezési korlátozásokat róttak ki rájuk, területeket csatoltak el tőlük és magas jóvátétel megfizetésére kötelezték őket. A legtöbb területet relatíve Magyarországtól csatolták el. Miután az Egyesült Államok szenátusa 1919. november 18-án elutasította a versailles-i békeszerződés ratifikálását és ezzel a Népszövetségbe való belépést is. Az USA (többek között az 1921-es berlini egyezménnyel) kétoldalú egyezményeket kötött a Német Birodalommal, Ausztriával és Magyarországgal, ami az utóbbi országokban táplálta a reményt az átfogó revízió iránt. A Törökországgal kötött egyezmény nem lépett érvénybe, mivel Musztafa Kemál forradalmi mozgalma a török felszabadító háború idején megbuktatta a hatalmon lévő kormányzatot. A Párizs-környéki békék revízióját – többek között a lausanne-i békeszerződéssel – így az utolsóként aláírt egyezménnyel kezdték meg.

A politikai térkép átrajzolása

Az első világháború jelentős változást hozott a politikai térképeken, főként Európában. Így jött létre Ausztria-Magyarország és a cári Oroszország területén Finnország, Lettország, Litvánia, Észtország, a második Lengyel Köztársaság, az első Csehszlovák Köztársaság, Magyarország, Ausztria és Szovjet-Oroszország. Ezenkívül jöttek létre még rövidéletű államok is, mint például az Ukrán Népköztársaság, a Fehérorosz Népköztársaság, az Azeri Demokratikus Köztársaság, a Grúz Demokratikus Köztársaság és az Örmény Demokratikus Köztársaság.1922 végén a szovjetköztársaságok a Szovjetunióban egyesültek. A Szerb Királyság, a Montenegrói Királyság és a Monarchia déli részeinek egyesülésével jött létre a Jugoszláv Királyság.

Az Oszmán Birodalom területén Törökország mellett különböző népszövetségi mandátumterületek jöttek létre, így Szíria és Libanon mandátumterülete, Mezopotámia brit mandátumterülete (amiből 1932-ben Irak született meg) és a Palesztinai mandátumterület. A német gyarmatokat is népszövetségi mandátumterületekké tették. Közülük Namíbia, az egykori Német Délnyugat-Afrika rendelkezik említésre méltó német kisebbséggel. A brit és francia befolyási övezetek az első világháború után érték el a legnagyobb kiterjedésüket.

• Területi változások
• 
  Európa 1914-ben…
• 
  …és 1929-ben

A közel-keleti konfliktus

A Közel-Kelet felosztása a Sykes–Picot-egyezmény alapján

Fejszál delegációja a párizsi békekonferencián

A közel-keleti konfliktus „a legtágabb értelemben az első világháború terméke.” Szövetségeseket keresve a britek háromszor is felosztották a hadizsákmányként megszerezni szándékozott Palesztinát. A Huszein-McMahon korreszpondencia (levelezés), a Sykes–Picot-egyezmény és a Balfour-nyilatkozat ígéretei és egyezségei azonban gyakorlatilag kizárták egymást.

A csak 1939-ben nyilvánosságra hozott „Huszein-McMahon levelezés” során az egyiptomi brit főbiztos, Henry McMahon a Mekkai sarífnek, Huszein ibn Alinak ígéretet tett egy Nagyarab Birodalom létrehozásának támogatására, amit McMahon 1915. október 24-én így vetett papírra: Nagy-Britannia „kész az arabok függetlenségét elismerni és támogatni azokon a területeken belül, melyek a mekkai saríf által felvetett határokon belül fekszenek.” A britek később úgy nyilatkoztak, hogy a saríf nem teljesítette a szerződésben vállaltakat, mivel az arab felkelés nem a megállapodott általános felkelés volt.

Nagy-Britannia ténylegesen soha nem volt kész elfogadni egy Nagyarab Birodalmat, mint ahogy az az 1916. május 16-ai Sykes-Picot egyezményből is kitűnt. Ebben a szerződésben a franciák és a britek meghúzták az érdekszféráik határait és a britek már itt egy a Földközi-tengertől a mai Irakig húzódó befolyási zónát akartak szerezni maguknak. Palesztinát nemzetközi ellenőrzés alá akarták helyeztetni, leszámítva Haifát, melyet a britek maguknak akartak. Az araboknak odaígért állam északi része francia, déli része brit befolyási övezetnek lett kijelölve.

Az 1917. november 2-án tett Balfour-nyilatkozatot a brit külügyminiszter, Arthur Balfour tette egy levélben Walter Rothschildnek, a Cionista Világszervezet elnökének küldve és ebben a brit kormányzat támogatására tett ígéretet a zsidó nép számára egy nemzeti haza létrehozásához Palesztina területén, amit a zsidó szervezet hallatlanul nagy diplomáciai sikerként értékelt. 1919. január 3-án Huszein fia, Fejszál a párizsi békekonferencián a Cionista Világkongresszus későbbi elnökével, Háim Weizmann-nal megkötötte a Fejszál-Weizmann egyezményt, amiben Fejszál arab részről a zsidó állam létrehozásához alapvető hozzájárulását adta arra az esetre, ha az arab függetlenséget elismerik. Az antanthatalmak ígéretei az araboknak, főleg azok, melyeket 1918. november 7-én tett angol-francia nyilatkozat, csak részben lettek betartva.

Az érdekellentétek már 1920. április 4-én zsidóellenes akciókhoz vezettek Jeruzsálemben (Nabi Músza-zavargások). Palesztinát hivatalosan 1922. július 24-én a Népszövetség mandátumterületként Nagy-Britanniának adta át és ekkor a Balfour-nyilatkozatot többek – köztük George Curzon külügyminiszter – kifogása ellenére szó szerint átvették. A zsidók és az arabok közötti összecsapások ezután egyre gyakoribbá váltak, 1929-ben pedig első ízben már mészárlássá is fajultak (Hebroni mészárlás).

Háborús bűntettek

George Bellows A németek érkezése című festménye, amelyen a németek vélt atrocitásait igyekszik ábrázolni a festő

Az U 86 által elsüllyesztett Llandovery Castle kórházhajó

A Baralong Q-hajó (tengeralattjárócsapda)

A háborús bűncselekmény nemzetközi jogi definiálása az 1899–1907. közötti hágai egyezményekben lett rögzítve, de előtte is ismertek voltak önálló, egymástól eltérő jogi fogalmak. Az első világháborút joggal tartják az első totális háborúnak, amely túllépett a 19. századi jogi normákon: a legtöbb hadviselő fél már a háborúba lépésekor internálta az ellenséges államhoz tartozó polgárokat és elkobozta vagyonukat, a hátországot a hadigazdaság szolgálatába állították, illetve tömegpusztító fegyvereket (harci gázt) vetettek be a frontokon. A civilek elleni atrocitások ugyanakkor az Oszmán Birodalomban végrehajtott mészárlások kivételével korlátozottak voltak.

A keleti fronton két hullámban került sor orosz atrocitásokra. A galíciai és kelet-poroszországi betörések fosztogatásokkal és civilek elleni akciókkal jártak, de ez eltörpült az 1915-ös gorlicei áttörést követő visszavonulás eseményei mellett. Ekkor a kelet-galíciai orosz katonai közigazgatás lengyelek, zsidók és németek ezreit (egyes források szerint százezreit) deportálta. Az 1916-os erdélyi román betöréskor is zajlottak atrocitások. A román katonaság általában fegyelmezetten viselkedett az elfoglalt területeken, de az utánuk érkező félkatonai alakulatok kegyetlenkedtek, gyújtogattak és fosztogattak. Többek között szinte teljesen felégették Csíkszeredát és súlyos károkat okoztak Brassóban. Az Erdélyből kiszorított román hadsereg több ezer magyar túszt hurcolt magával.

Az 1914–1918 között német megszállás alatt álló Belgiumban zajló vagy feltételezett eseményeknek kiemelt szerepe volt az antant propagandájában. A polgári lakosság összes vesztesége meghaladta a 92 000 főt, amelynek elsődleges oka a háború alatt kitört éhínség, illetve a háború után a spanyolnátha. Ugyanakkor a katonaság több helyen fellépett a lakosság ellen, melyeknek körülményei a mai napig vitatottak, mivel az akkor érvényben lévő nemzetközi jog normáinak megfelelően a németeknek joguk volt a polgári ruhás ellenállókat (franc-tireuröket) kivégezni. Egyes források szerint németek élő pajzsként is használták a lakosságot; a német megtorlás egyik példája Leuven, ahol a városban eldördülő lövésekre válaszul kivégeztek 218 leuveni polgárt, leégettek hat lakóházat és a leuveni egyetem híres könyvtárát.

Az ifjútörök kormány uralma alatt 1915 és 1917 között zajló örmény népirtás során tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600–800 ezren vesztették életüket. Erre széles körben úgy tekintenek, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra.

Észak-Mezopotámia (Tur Abdin és Sziirt régiók), a mai Északkelet-Törökország (Hakkari és Van tartományok) és a mai Irán Urmia tartományának asszír lakossága ellen szintén a törökök követtek el népirtást. A kínzások és kivégzések során becslések szerint mintegy 275 000 ember – köztük sok nő, öreg és gyerek – vesztette életét.

A Llandovery Castle kórházhajó azzal vált ismertté, hogy amikor a német tengeralattjáró 1918. június 27-én megtorpedózta, a menekülőket lemészárolták, egy csónakkal azonban sikerült néhány embernek elmenekülnie. Később a britek eljárást kezdeményeztek a német tengeralattjáró kapitánya, Helmut Patzig ellen, aki viszont megszökött.

Német vizsgálóbizottság és a háborús bűnösök pere

A lipcsei perek első ülésnapja (1923. május 23.)

A háborút megnyerő antanthatalmak képviselői a központi hatalmakat tekintették a háború egyedüli felelőseinek: így határozott a párizsi békekonferencia egyik albizottsága, és ez került bele a békeszerződések megszövegezésébe is (231. cikk).

A weimari nemzetgyűlés 1919. augusztus 21-én felállított egy vizsgálóbizottságot, mely azt a folyamatot vizsgálta, hogy mi vezetett a háború kitöréséhez, elhúzódásához és elveszítéséhez. A kiadatásokról és a háborús felelősség kérdésében folytatott viták miatt a konzervatívok már a bizottság létjogosultságát is eleve hevesen kétségbe vonták. A bizottság pártpolitikai összetétele ahhoz vezetett, hogy a többségi akarat gyorsan azon meghatározó erőkhöz tevődött át, akiknek a kérdések megválaszolása nem állt érdekében. A bizottság ennek megfelelően végső soron csak funkcionális jelleggel bírt a hivatalos német külpolitika számára.

1920. február 3-án az antanthatalmak a német békedelegáció vezetőjének, Kurt von Lersnernek átadtak egy jegyzéket, melyben mintegy 900 feltételezett háborús bűnelkövető neve szerepelt. Lersner tiltakozásként először megtagadta a jegyzék továbbítását a birodalmi kormányzatnak és lemondását helyezte kilátásba. Gustav Bauer birodalmi kancellár nyíltan elhatárolódott Lersner magatartásától, ami után 1920. február 7-én megtörtént a kiadatási követeléseket tartalmazó jegyzék hivatalos átadása. Azonban meglepő módon egy 1920. február 16-ai jegyzékükben az antanthatalmak visszavonták a kiadatási követelésüket és ezzel beleegyezésüket adták abba, hogy a vádlottakkal szemben Németországban folytassák le az eljárást. Az ellenőrzési jogot továbbra is fenntartották volna maguknak és adott esetben az eljárást magukhoz vehették volna. Az antant engedésének az oka a kiadatási követelések kérdésében tapasztalt „osztályokon és pártokon átívelő” ellenállás valamint a győztesek között 1918 novembere óta jelentősen megnőtt nézetkülönbség volt.

Már ezt megelőzően, 1920. január 15-én küldött az antant egy jegyzéket Hollandiának, amiben Vilmos császár kiadatását kérték. Hollandia visszautasította ezt azzal az indokkal, hogy az ország nem részese a békeszerződésnek, a háború előtt nem létezett szabályzat a bűncselekmények tényállásáról (amivel a császárt vádolták?) és azok büntethetőségéről, a menedékjog biztosítása pedig kifejezése az alapvető jogi meggyőződésnek, ami több évszázados hagyományra tekint vissza.

Az 1921. május 5-ei londoni ultimátumban az antant részéről többek között azt kifogásolták, hogy még nem ítéltek el egyetlen háborús bűnelkövetőt sem. A német kormányzat ebben az időpontban utalni tudott arra, hogy az eljárások a lipcsei birodalmi törvényszék előtt 1921 májusától kezdődnek meg. A háborús bűnök elkövetésével vádolt személyek (Kriegsbeschuldigte) ügyével 1921 és 1931 között foglalkozott a birodalmi főtörvényszék (Reichsgericht) és a birodalmi főügyészség. A legtöbb esetet zárt ülések során tárgyalták és határozattal vagy a birodalmi főügyész rendelkezésével zárták le. A 17 lefolytatott eljárás végén 7 elmarasztaló ítélet született. A nyílt eljárásokat az antant két jegyzékét követően már 1922-ben felfüggesztették. A jegyzékeikben az antant a birodalmi főtörvényszék munkáját kritizálta és bejelentette, hogy a német bíróságokkal nem működik tovább együtt és nem folytat le velük távolléti eljárásokat. A versailles-i békeszerződés 228. cikkelyében az antant lemondott a kiadatási követelésekről. Franciaországban és Belgiumban 493 eljárást folytattak le távollétben. A külügyminisztérium tanácsára a birodalmi főügyészség minden külföldi ítélet esetében leállította a németországi eljárást. Az U 86 jelzésű tengeralattjáró két tisztjének elítélése a Llandovery Castle kórházhajó hajótörötteinek lelövetéséért azonban hatással volt a nemzetközi jog további alakulására, mivel a birodalmi főtörvényszék ebben az esetben kivételes módon nyomatékosan emelte ki azt, hogy amennyiben egy „parancs nyilvánvalóan, mindenki számára, a beosztottak számára is, kétségtelenül bűnnek mutatkozik”, akkor a parancsot vételező bűntetőjogi felelősség terheli és nem hivatkozhat arra, hogy parancsot teljesített. Hankel 2003-ban megjelent munkájában erről a következőképpen ír:

„Habár jog szerint követniük kellett volna, a birodalmi főügyészség és a birodalmi főbíróság csak nagyon kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy a vélt háborús bűnösöket kellően megalapozott gyanú esete mellett is komolyan megszorongassa […] Bizonyosan nincs közvetlen kapcsolat a németek által 1914-ben Belgiumban és a Szovjetunió területén 1941-től tanúsított magatartás között […] Azonban párhuzam mutatkozik a jogszerűtlen háborús erőszak elfogadására való készség [iránt a két esetben], és ez megtalálható ott is, ahol a háború nem meghirdetett megsemmisítő háború volt.”

A lipcsei perek kudarca a második világháborús szövetségeseket 1943-tól (a moszkvai deklarációtól) megerősítette abban, hogy a nemzetiszocialista bűnelkövetők bűntetőjogi felelősségre vonását – többek között a nürnbergi perek keretében – inkább a saját kezükbe vegyék.

A háborús bűnök megítélésével kapcsolatos anomáliákra többen is rámutattak: a háborús bűnösök névsorát az antanthatalmak állították össze; olyan cselekményekért is felelősségre akarták vonni a központi hatalmakat, melyeket az antant is elkövetett például a lángszóró használatáért, illetve a németeket és a magyarokat keményebben sújtotta az antant országok közvéleménye, mint a törököket. Az antanthatalmak nem állítottak fel vizsgálóbizottságot saját háborús bűneik kivizsgálására. Egyes történészek szerint az antant tengeri blokádja, mely a polgári lakosság kiéheztetését célozta és többszázezer ember alultápláltság miatti halálát okozta, szintén háborús bűncselekménynek számít. A brit blokád ráadásul jelentős éhínséget okozott több semleges országban és az élelmiszerhiány következtében több ezren hunytak el Skandináviában is.

Befolyása a fasizmusra és a nemzetiszocializmusra

A nemzetiszocializmus és a fasizmus a jellegük alapvető vonásait és a legitimációjukat az első világháborúból merítették. Ian Kershaw ezt így fogalmazta meg:

„Az első világháború nélkül és annak hagyatéka nélkül a Harmadik Birodalmat nem lehet elképzelni. A nemzetiszocializmus népszerűsége döntő pszichológiai gyökerekkel bírt, amik ezen örökség nélkül nem magyarázhatók meg. Ugyanez vonatkozik azon képességére, hogy a világháborúra való emlékezésre és az ez által kétségtelenül kiváltott traumára befolyással legyenek és politikai célokra használják fel […] Ez mindenekelőtt arra a véleményre áll, hogy Németország az 1918-as veresége által egy tartós katasztrófába lett taszítva. Adolf Hitler és a rezsim vezető rétegének a második világháború az első elintézetlen öröksége volt.”

A németek többsége a vereséget sem elfogadni, sem megérteni nem tudta, így a nemzetiszocialisták által az első világháborúról és a vereség okairól kultivált, meghamisított kép termékeny talajra talált. A vereség ezen minta szerint a baloldali pártok forradalmi tevékenységével és mindenekelőtt a tőrdöfés-legenda egy rasszista változatával volt magyarázva, amiért a „világ zsidóságát” tették felelőssé.

„1933 után a háború ezen interpretációja az új Németország politikai és ideológiai formálásának alapja lett: a háború nem a béke tanítómestere, hanem a következő háború és az arra való felkészülés tanítómestere lett, így lehet azokat az értelmezéseket összefoglalni, melyek 1919-től megfogalmazódtak és 1945-ig meghatározóak voltak – sőt még azon is túl, mi által a Szövetségi Köztársaság idején is még Versailles-t a második világháború legitimációjaként hozták fel.”

A győztesek közé tartozó Olaszország ellenben szenvedett attól a „gőgtől, amivel a szövetségesei viszonyultak hozzá, másrészt az elégedetlenségtől, ami az elért nyereségeket illette […] A csalódottság frusztrációs hangulatot keltett, ami a „megcsonkított győzelem” jelszavában fejeződött ki.”

Az 1919-20-as, Gabriele D’Annunzio fémjelezte Carnarói Olasz Kormányzóság számít az első pre-fasiszta politikai rendszernek, mely a nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus számos alapvető elemét mutatta már és irányt mutatott egy olyan „modern politikai irányzatnak”, mely a tömegek bevonására és azok manipulációjára épített. Benito Mussolini és az ő Nemzeti Fasiszta Pártja a háborút leginkább megszenvedő vidéki és kispolgári alsó rétegek mély csalódottságát használta ki. Az illegális és erőszakos fasiszta hatalomátvétel társadalmi elfogadottsága nem utolsó sorban a háborús tapasztalatra vezethető vissza.

Feldolgozása

„A kortársak szerint és sok országban mindmáig ez a háború a hosszúsága, az intenzitása és gazdasági, technikai és intellektuális tekintetben és nem utolsó sorban a számtalan katonaáldozata miatt a ‚nagy háború‘, ‚großer Krieg‘, ‚the Great War‘, ‚la Grande Guerre‘ és ‚la Grande Guerra‘.” Különösen Németországban került az első világháború a második árnyékába, egyrészt a civilizációs törés miatt, amit a nemzetiszocialista uralom a keleti hadjárat és a Holocaust során véghez vitt, másrészt mert az első világháborúban csak csekély anyagi károk érték a német állam területét.

Már évekkel a háború 1914-es kitörése előtt szóbeszéd tárgyát képezte a közeledő „Világháború” a Német Birodalomban, August Wilhelm Otto Niemann 1904-ben megjelent britellenes könyve például a „Der Weltkrieg” címet viselte. Az „első” jelzőt Ernst Haeckel 1914 szeptemberében használta elsőként, az „erster” vagy a „first” jelzők a német és angol nyelvű sajtótermékekben 1920-21 táján jelennek meg és ezért csak korlátoltan lehet retronímiának tekinteni a sorszámozást.

A háború történelmi kutatása

Az első világháború a történelemtudomány számára az újabbkori történelem legfontosabb témái közé tartozik. A világháború kutatása olyan szakterületet képez, melyben az általános kutatási tendenciák tükröződnek vissza: az 1980-as évektől a kutatás egyre inkább a mindennapok történéseire, a „kisemberek” élményei felé fordult, „hogy az elit történetének kutatásának dominanciáját feltörje és a háborús társadalom történetét alulról is megvilágítsa.”

„Míg az 1960-as években a politikatörténeti kérdések voltak a meghatározók, azóta egyre inkább a szociáltörténeti súlypontok kerültek előtérbe. Az 1990-es évek közepe óta olyan tanulmányok dominálják a szakirodalmat, melyek a tapasztalati elbeszélések (Erfahrungsgeschichte) mellett kötelezik el magukat vagy igyekeznek bemutatni a háborút. Időközben egy diszparát és kiegyensúlyozott kutatási terület jött létre, amelyben szociál- és kultúrtörténeti szempontokat vonnak egybe.”

A gondolkodásmód historiográfiáját ezentúl egy ideje alakítja már a nemzetközi mértékben domináló „háborús kultúra” kutatása („Kriegskultur”-Forschung). Ebben a témában a mentalitás, egyéni tapasztalatok, propaganda és ideológia ismét erősebben fonódik össze, mint a puszta „élménykutatás” során. Ebben különös figyelmet kap a „háborús élmények mítosza.” Ebben a folyamatban a hadtörténet közelebb kerül a történelemtudományhoz.

A háború általános jelentősége

Az első világháborút „korszakhatárnak”, „őskatasztrófának” és politikai-kulturális „váltótérnek” tartják, ami a régi rend legitimitásvesztését hozta el és amivel az új rend megvalósítása járt együtt. A háború áttörést hozott a nemzetközi kapcsolatokban azáltal, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok emelkedtek fel vezető hatalmakká, míg Európa világpolitikai szerepe lecsökkent. Messzemenő egyetértés van a kutatók között abban, hogy az első világháború – mint ahogy azt az amerikai diplomata és történész George F. Kennan is kifejezte – politikailag a „20. század őskatasztrófája” volt. Olyan esemény, ami végzetes hatással volt Európa történetére: az orosz forradalom, a sztálinizmus, a fasizmus, a nemzetiszocializmus és végül a második világháború az első világháború okozta megrázkódtatások nélkül elképzelhetetlenek lettek volna. Egyes történészek az 1914-től 1945-ig tartó időszakot a „második harmincéves háború” névvel illetik. A háborút emellett az addigi Európa politikai, gazdasági és strukturális összeomlásának tekintik. Ernst Schulin erről így írt:

„Ezzel a nagyhatalmak működőképességének kudarcát értjük, a külpolitikai összejátszásuk kudarcát, melyen a világban való érvényesülésük jelentős része nyugodott. Egyesek ezt a kudarcot már magában a háború kitörésében látják, mások abban az alkalmatlanságban, hogy ezt a háborút időben és külső segítség nélkül befejezzék.”

Míg a világ gazdasági teljesítményéből Európa 1913-ban 43%-kal részesedett, addig tíz évvel később, 1923-ban már csak 34%-kal. Emellett a háborúnak éles belpolitikai, társadalmi és (egyéb) gazdasági következményei voltak továbbá „lelki” és szociokulturális változások mentek végbe miatta. A háború tönkretette vagy megváltoztatta a társadalmi normákat, szabályokat és a politikai rendről alkotott elképzeléseket. Nincs egyetértés azonban abban a kérdésben, hogy a háború teljesen új fejlődési irányt mutatott, avagy csak az eddigieket erősítette meg.

Az első világháborúval sok tudós szerint egy korszak zárult le, amit a „hosszú 19. századnak” neveznek. Ezt a francia forradalom 1789-es kezdetétől számolják és a „polgári korként” aposztrofálják. Más kutatók kétségbe vonják ezt, szerintük a háború egy belső cezúra volt egy korszakon belül, mivel a 19. században megindult változási folyamatokat inkább előrevitte, mintsem megszakította. Az első világháborúnak így inkább egy katalizátorszerű funkciót tulajdonítanak, amely már beindított folyamatokat erősített fel vagy segítette ezeket hozzá az áttöréshez. Így például a modern tömegtársadalmak fontos ötletei, művészeti irányzatai már 1914 előtt megjelentek.

A háború okai körüli vita

A weimari köztársaságban a háború utáni években átfogó és védekező irodalom született a „háborús felelősség hazugságának” (Kriegsschuldlüge) a cáfolatára, amit a versailles-i békeszerződésben megfogalmazott német háborús felelősség váltott ki. A próbálkozás, hogy egy a Reichstag segítségével 1919 augusztusában felállított parlamenti vizsgálóbizottság nevezze meg a háború kitörésének, elnyúlásának és elvesztésének felelőseit, nem járt sikerrel. A győztes hatalmak történészei túlnyomórészt Németországot és szövetségeseit tették egyedül felelőssé a háború kitöréséért. A nemzetiszocializmus kora Németországban megszakította a komoly kutatói munkát és elkülönítette a németet a nyugati történelemtudománytól. A második világháború után a brit miniszterelnök, David Lloyd George azon nézete honosodott meg, miszerint Európa népei „belecsúsztak a világháborúba”. Az 1960-as években a hamburgi Fritz Fischer történész megkérdőjelezte ezt a képet, és egy évtizedekig elhúzódó történészvitát gerjesztett a „Historische Zeitschrift” lapjain 1959-ben, majd főként az 1962-ben megjelent „Griff nach der Weltmacht” című könyvével, melyben azt állítja, hogy a „német birodalmi vezetést az általános háború kitöréséért a történelmi felelősség jelentős része” terheli. Az ez utáni, érzelmekkel töltött Fischer-vita során – mely a német történelem egy részének tekinthető – a német birodalmi vezetés háborús felelősségével kapcsolatos téziseit a történész tovább erősítette.

A háborúhoz vezető események újabb rekonstrukciói abból indulnak ki, hogy a német politika a júliusi válság idején egy nagyon kockázatos válságkezelési stratégiát folytatott, mely „egy nagy háború lehetőségét tudatosan számításba vette anélkül, hogy ezt feltétlenül akarta volna.” A saját pozíció szükségesnek érzett javítását „a ‚korlátolt offenzíva politikájának‘ segítségével, és az azzal járó ‚belekalkulált rizikóval‘” kellett elérni. A „korlátolt offenzíva” és a „belekalkulált rizikó” Jürgen Angelow meglátása szerint azonban nem elegendőek a német pozíció felelőtlenségét teljes mértékben kifejezni. Ehelyett ő a fiatalabb történészek által alkalmazott Brinkmanship (katasztrófapolitika) kifejezést használja, „a ‚ki nem számított rizikó‘ merész politikáját, a szakadék szélén való járkálást.” Christopher Clark az európai háború keletkezését kutatva azt az irányvonalat támogatja, amely a háború kitörését „egy közös politikai kultúra gyümölcsének” tartja és ebben egy közös „paranoiát” lát. Clark ezzel nem akarja Fischer eredményeit általánosságban megkérdőjelezni. Ian Kershaw Németországot, Ausztria-Magyarországot és Oroszországot nevezi meg a háború fő felelőseiként, amiben „a meghatározó szerepet Németország játszotta.” Annika Mombauer szerint Oroszország és Franciaország a kezdeti közvetítői próbálkozások után üdvözölték a közelgő háborút, miután az már elkerülhetetlennek tűnt. „Végül azonban a berlini és a bécsi kormányzat voltak azok, melyek hagyták kitörni a háborút, mivel a meghatározó döntéseket már közvetlenül a merénylet után meghozták.” Holger Afflerbach a háború kitörése tekintetében elsősorban a központi hatalmak és Oroszország felelősségét látja.

Manapság egyetértés van arról, hogy a háború 1914-es kitörése „egyike az újkori történelem legösszetettebb eseményeinek” és ezért az első világháború okai körüli vita tovább folytatódik. Az azonban kérdéses, „hogy fogják-e a jövőben valóban új ismeretek gazdagítani a vitát.”

Fő témák

Az ezredforduló óta folytatott kutatást különböző kiemelt témákra osztják be, melyekből jól kirajzolódik az a sokfajta módszer és szempont, melyekkel a történészek megközelítik az első világháborút. Így az egyes meghatározott szociális csoportok vizsgálata gyakran együtt jár az őket képviselő médiumok és szimbólumok elemzésével. A postai képeslapok elemzése viszonylag új forrásként lett megnyitva az első világháború történetének kutatásában, de a hivatalos jelentések harci cselekményekről szóló tudósításai és a tömegmédiumok is felkeltették a kutatók érdeklődését. A háború különböző csoportokra gyakorolt hatásainak kiegyensúlyozott vizsgálatainak tárgyát képezték a gyermekek, asszonyok, korporációkba tömörült diákok, a hadirokkantak és az eddig hanyagolt szolgálatmegtagadók is. Kiegyensúlyozott vizsgálatok tárgyát képezték a háború különböző csoportokra tett hatásai, így a gyermekekre, asszonyokra, korporációkba tömörült diákokra, a hadirokkantakra és az eddig hanyagolt szolgálatmegtagadókra is. Az kitüntetéseket és katonai rendeket sem kontextus nélkül elemzik már az újabb kutatások, hanem az anyagi és szimbolikai jelentőségükkel összefüggésben a katonai becsület koncepciójával.

A személyes feljegyzések, mint például a naplók vagy levelek vizsgálata mindenkor fontos részét képezték a világháború tanulmányozásának. „Mivel a személyes feljegyzések gyakran időben közvetlen az esemény közelében születtek, későbbi események és később megszerzett ismeretek nem formálták át őket” és legtöbbször ezért különösen értékes forrásként lehet rájuk tekinteni és az elmúlt években ennek megfelelően adták ki őket. A kétségtelenül legjelentősebb ilyen kiadás Ernst Jünger 2010-ben megjelent Kriegstagebuch 1914–1918 (Háborús napló 1914–1918) című kötete, melyből Jünger számos irodalmi művéhez merített ihletet. De szocialista katonák számos háborúval szembeni kritikát tartalmazó levelét vagy értelmiségiek naplóbejegyzéseit publikálták forráskiadásokként, így például Karl Rosner vagy Harry Graf Kessler naplóit.

A hazaküldött tábori képeslapjaikon kívül más nem nagyon maradt fent a katonáktól, levelek csak ritkán. Az újabb kiadásaikban „a katonák és az otthonmaradottak igyekeznek áthidalni a köztük lévő távolságokat és bepillantást nyújtani a front illetve az otthon mindennapjaiba.”

A jelenlegi (21. század elejei) világháborús kutatás fő témái közé tartoznak a fronton és a front mögötti területeken elkövetett erőszakos cselekedetek. Az első világháború erőszakos eseményeit az erőszak korábbi formái, a századforduló óta lezajlott technikai fejlődés és a második világháborús erőszak határtalansága közötti összekötő egységnek tekintik. A pusztítás dinamikáját itt a hadviselő társadalmak gondolkodásmódjának történetéből fakadónak gondolják. A Szerbia megszállásával kapcsolatos tanulmányokban vitatott, hogy az itteni erőszakos cselekedetekre többnyire véletlenszerűen került sor, avagy szisztematikusak voltak-e. Románia megszállása ellenben a helyi elittel való közreműködéssel történt, így nem a kényszerintézkedések képezték a meghatározó elemét a központi hatalmak ottlétének. Más vonatkozik Belgium német megszállására, melyben kitűnik a világháború „ipari országok közötti globális gazdasági konfliktus” jellege. 1916 őszén és telén a belga munkaerőt nem toborozták, hanem kényszermunkára vitték. Ez a gyakorlat azonban nem bizonyult sikeresnek, ezért a megszállók a nemzetközi tiltakozás hatására hamarosan elálltak tőle. Pár újabb tanulmány a hadifogolytáborokkal foglalkozik, a kutatás tárgya egyre inkább az internált civilekre esik. „Itt is megmutatkozik, hogy a harcolók és a polgárok közötti választóvonal az első világháborúban elhomályosodott.” A kutatások további súlypontjait képezik a központi hatalmak utódállamainak gyakran nemzetiségek szerint eltérő emlékezetkultúrái, mint például az olasz front hegyi harcai Tirolban.

A frontkatonák háborús tapasztalatai közé tartozott, hogy a sport – a labdarúgás népszerűsítésével – és az állatokkal való bánásmód új figyelmet kapott. A történelmi háborús élmények közé tartozott a német és a brit tengerésztisztek „hosszú várakozása” a tengeri háborúra, „amire végül alig került sor.” A klasszikus hadműveletelemzés hagyományos témáit – hadműveleti tervezést, taktikákat, harcokat és csataleírásokat – a kutatás sokáig alig vette figyelembe: „Publikációk, melyek elkötelezettséget éreztek a katonai történetíráshoz, gyakran kerülték az ilyen kérdéseket és a katonai műveleteket tágabb értelemben tematizálták. Időközben a katonaság harci bevetése témáját képezi már néhány vizsgálatnak.” Ennek során azok a változási folyamatok kerültek képbe, mint például a francia „offenzíva-fetisizmus” a lövészárokháború idején és a tanulási folyamatok, melyek során a harcoló felek az ellenség taktikáit átvették. A frontkatonák pszichikai terhelése és a háborús szituációban való „kitartáshoz” hozzásegítő tényezőket is vizsgálták már tudományosan. Ennek során Alexander Watson új magyarázattal állt elő a Német Birodalom nyugati fronton elszenvedett vereségéhez: a frontvonalbeli tisztek az egységeiket a rossz helyzetükből – különösen a hiányos ellátmány miatt – hogy kivezessék, hadifogságba vezették őket azáltal, hogy még számbelileg kisebb erőknek is megadták magukat.

A front mindkét oldalán figyelmet kapott már a városok szerepe, így például Roger Chickering „Freiburg im Ersten Weltkrieg” című művével teljes képet igyekezett alkotni arról, hogy a háború miként befolyásolta a hétköznapi élet minden területét. Itt is döntő szerepet játszik az 1916-17-es tél után a „kitartás” iránti csökkenő képesség. Nagy-Britannia is hátországának viszonyairól Adrian Gregory írását Nübel így jellemezte: „Ő az 1914-es háborús lelkesedés azóta már relativizált tézisére utal vissza és analizálja a német háborús rémtettekről szóló jelentéseket. A propaganda egyáltalán nem vezette félre a tömegeket, sokkal inkább „valódi események” támasztották alá a démoni Németország képét.” A német és a brit társadalomban is fontos szerepet játszott a nyilvános kommunikáció feletti állami felügyelet.

A keleti front története az 1914 és 1918 közötti (nyugati?) irodalomban kevés helyet kapott. Az itteni események kutatása iránti mérsékelt érdeklődés egyik oka a hidegháború volt, ami megnehezítette a nyugati kutatók számára a keleti archívumok felkeresését. Lenin alatt a cári birodalom idejéből származó katonasírokat lerombolták és ezáltal igyekeztek a velük összefüggésben lévő eseményeket az emberek történelmi tudatából kitörölni. A Szovjetunióban a Cári Orosz Hadsereg negatív illetve pozitív és hazafias beállítása is problémákat okozhatott a szerzőnek, ezért a témát inkább kerülték. Norman Stone 1975-ben megjelent könyve volt az első, a keleti front eseményeivel átfogóan foglalkozó munka. Stone kétségbe vonta az Orosz Birodalom gazdasági elmaradottságát. Számára Oroszország gyengesége az elmaradott adminisztrációban, az ellátási nehézségekben és a hadseregek nem hatékony módon való vezetésében rejlett. A keleten zajló háború markánsan eltért a nyugati frontétól. Míg keleten megmaradt mozgóháborúnak, addig nyugaton állóháború alakult ki. Ennek oka a szegényes kommunikációs lehetőségek és a hiányos közlekedési infrastruktúra volt, ami miatt a védelmi vonalakon ütött réseket nem lehetett olyan gyorsan lezárni, mint nyugaton. A keleti front több 1000 km-es hosszával szemben nyugaton csak 800 km hosszúságú volt a frontvonal. A keleti front csak az újabb nyugati munkákban kerül ismét a látótérbe. A Potsdam székhelyű Hadtörténeti Kutatási Hivatal (Militärgeschichtliche Forschungsamt) 2004 augusztusában tartott konferenciát „Az elfeledett front” címmel a keleti eseményekről.

Máig hat a kérdés az európai öntudatra, hogy az európai hatalmaknak miért nem sikerült megegyezéssel lezárni a háborút. Holger Afflerbach azt a tézist állította fel, hogy a háború kimenetele sokáig nyitott volt és késhegyen táncolt: Nem egy német győzelem, hanem egy katonai döntetlen értelmében. Egyik fél sem kívánt ezért engedni, ehhez pedig járultak még végzetes félreértelmezések is. A háborút elkeseredett módon folytatták a katonai győzelem reményében. A hosszan tartó háború és a vele járó jelentős veszteségek voltak végül azért felelősek, hogy mindegyik oldal az ellenség teljes vereségét tekintette az egyetlen kielégítő kimenetelnek. Afflerbach a hosszú háborúért első sorban a nyugati szövetségeseket és Olaszországot teszi felelőssé, mivel számukra a döntetlen kimenetel nem jöhetett szóba és minden áron a teljes győzelemre törekedtek.

Emlékezete és emlékhelyek

A háború elesetteinek nürnbergi emlékcsarnoka

Az emlékcsarnok már a felavatása előtt is az NSDAP birodalmi pártnapjainak helyszínéül szolgált

A douaumont-i csontház

Az ismeretlen katona sírja a Westminster apátságban

A legismertebb első világháborús emlékhelyek Verdun környékén találhatók és ezek részben múzeumokként is szolgálnak. A Fort de Douaumont, a Fort Vaux, douaumont-i csontház, a hozzátartozó katonatemető és a verduni csata fennmaradt egyéb tárgyai ma egy nagy kiterjedésű komplexumot alkotnak. 1984. szeptember 22-én az emlékhely volt a helyszíne Helmut Kohl és François Mitterrand demonstratív kézfogójának egy a franciák és németek közötti háborúk áldozataira emlékező nagy ceremónia során. A Notre-Dame-de-Lorette-i elesettek emlékművét 2014. november 11-én nyitották meg. Az itteni francia nemzeti temető a legnagyobb első ilyen fajta temetője Franciaországnak Ablain-Saint-Nazaire mellett. Douaumont-t és Notre Dame de Lorette-et mellett a dormans-i Mémorial des batailles de la Marne és a Hartmannswillerkopfnál lévő emlékhely tartoznak a négy francia első világháborús emlékhelyhez. A Fort Loncin romjai jelentős belga emlékhelynek számítanak.

A német vladslói katonatemető leginkább a Käthe Kollwitz alkotta „Gyászoló szülőpár” (Trauerndes Elternpaar) szoborcsoport után ismert. A Langemarki Német Katonatemető létrejötte a Langemarck-mítoszhoz kapcsolódik. Ypern környékén számos emlékhely található, melyek főleg brit katonákra emlékeznek. Az yperni Menenpoortnál minden nap 20:00-kor az elesettek tiszteletére eljátszák a The Last Post dallamát. A Fricourt-i Német Haditemetőben 2016. július 1-én a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge szervezett meg egy központi emlékrendezvényt „100 éve somme-i csata” címmel. A britek és a franciák a napot közös emlékezéssel töltötték François Hollande államelnök, David Cameron brit miniszterelnök, Károly herceg és a brit királyi család további tagjainak jelenlétében a Thiepval-emlékműnél. A közelben lévő Lochnagar-kráter a háború legnagyobb aknákkal robbantott krátere. A monumentális Canadian National Vimy Memorial és a Beaumont-Hamel Newfoundland Memorial emlékművek közelében a csatamezők még fennmaradtak, így láthatók a lövészárokrendszerek és robbanások kráterei a topográfián. A compiègne-i tisztáson lévő emlékhely a 20. század két német inváziójának állít emléket.

Olaszországban a redipugliai szentély (Sacrario di Redipuglia), a Monte Grappánál lévő hősi emlékmű (Monumento ai Caduti del Monte Grappa), a Fagarè-i Katonai Szentély (Sacrario Militare di Fagarè della Battaglia) és a roveretói emlékharang (Campana dei Caduti Maria Dolens) a legismertebbek.

A weimari köztársaság ideje alatt nem született Németországban konszenzus egy az elesetteknek emléket állító központi emlékmű felállításáról, 1935-ben Hitler a tannenbergi emlékművet ilyennek tette meg. Az 1930-ban felszentelt Becsület Csarnoka (Ehrenhalle) az elesetteknek állított emléket a nürnbergi Luitpoldhainon és köréje szerveződtek a nemzetiszocialista birodalmi pártnapok, egyben a párt halotti kultuszának fő helyszíne lett. A Neue Wache (Új Őrség) épülete Berlinben 1931 és 1945 között „A háború elesetteinek emlékműve” szerepet töltötte be a fővárosban, 1993 óta ez a Szövetségi Köztársaság központi emlékhelye a háború és az önkényuralom áldozatainak. A német hadsereg emlékműve 1972 óta az Ehrenbreitstein erődben áll Koblenzben, a haditengerészeti emlékmű Laboe-ben, a tengeralattjáró-háború halottainak emlékműve pedig a Kiel melletti Heikendorfban.

Főleg Franciaországban és Nagy-Britanniában hoztak létre egyszerűen kialakított nemzeti emlékhelyeket, mint például az ismeretlen katona sírját az Arc de Triomphe de l’Étoile alatt. Az újfajta emlékművel a háború számos azonosítatlan és eltűnt katonájára emlékeznek. Ezt a fajta emlékezést sok más állam is magáévá tette, Németországban azonban a két háború közötti időszakban a konzervatív és jobboldali csoportok ellenezték hasonlóak létrehozását, mert az ilyen emlékhelyeket túlzottan pacifistának találták. Németországban gyakran ellenségesen fogadták az olyan műveket, melyek a katonák halálát nem idealizálták és az ilyeneket a nemzetiszocialista uralom alatt eltávolították helyükről. Az első világháború áldozataira emlékezve vezették be a népi gyásznapot (Volkstrauertag) 1926-ban. Németországban és Franciaországban főként a kisebb településeken hoztak létre emlékműveket, melyeken név szerint felsorolták a község áldozatait. Ritkább esetben nagyobb településeken is emeltek ilyeneket, például a müncheni Hofgartenben a harcosok emlékművét (Kriegerdenkmal) és hasonló névvel Heilbronnban is.

Nemzeti jelentőséggel bírnak a központi emlékhelyek az egykori brit domíniumokban, melyek közül főleg Kanada, Ausztrália és Új-Zéland esetében jelentett az első világháborús részvétel fontos lépést a nemzetté válás felé. Ausztráliában a Shrine of Remembrance, az Australian War Memorial és több Avenue of Honour emlékezik meg a háborúról, Kanadában a nemzeti háborús emlékmű, Új-Zélandon a wellingtoni első világháborús emlékmű (World War One Memorial) és a Christchurchben lévő Bridge of Remembrance szolgálja ezt a célt. Nagy-Britanniában és azon belül is főként Londonban található több kisebb és nagyobb emlékmű. Szimbolikus jelentőséggel bír az ismeretlen katona sírja a Westminsteri apátság középhajójában, „királyok között, mert az Istenét és Hazáját jól szolgálta” a magyarázó felirat szerint. Nagy feltűnést keltett és nagyszámú látogatót vonzott a 2014-ben „Blood Swept Lands and Seas of Red” (Véráztatta föld és vörös tengerek) címet viselő, a Tower várárkában berendezett installáció. A Brit Nemzetközösségben és Franciaországban november 11-ét az „emlékezés napjaként” tartják számon. Április 25-ike Ausztráliában, Új-Zélandon és Tongán az ANZAC-nap a Dardanellák ostromának kezdőnapjára emlékezve.

A compiègne-i fegyverszünet 100. évfordulójára főleg Franciaországban emlékeztek meg számos rendezvénnyel. Emmanuel Macron 2018. november 4. és 11. között emlékhelyeket kereset fel, köztük november 7-én a Monument de la Pierre d’Haudroy-t, ahol a német fegyverszüneti delegáció átlépte a frontvonalat La Capelle közelében, november 9-én a péronne-i Historial de la Grande Guerre-t, majd november 10-én Angela Merkel német kancellárral a compiègne-i tisztást. Macron és Merkel egy kétnyelvű emléktáblát leplezett le, amely a „német-francia megbékülés Európa szolgálatában és a béke megerősítésében való jelentőségét erősíti”, majd az ottani múzeumban megszemlélték a compiègne-i vagonkocsi utánépített mását, melyben 1918. november 11-én a fegyverszüneti megállapodás aláírásra került.

Frank-Walter Steinmeier német államfő Macronnal 2018. november 4-én részt vett a Straßburger Münsterben tartott békekoncerten, majd Károly herceggel egy Londonban tartott megemlékezésen. 2018. november 11-re tucatnyi kormányfő, köztük Merkel, Donald Trump és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin utazott el a párizsi rendezvényekre.

Múzeumok

Csak Európában több mint 750 múzeum rendelkezik az első világháborúhoz kapcsolódó tárlattal. A bécsi Hadtörténeti Múzeum (Heeresgeschichtliches Museum) tárlatában szerepel az az automobil is, amiben utazva a trónörököspárt meggyilkolták. A londoni Imperial War Museum az emlékév alkalmára egy új, átfogóan összeállított gyűjteménnyel állt elő. Jelentős tárlattal vagy egyedi tárgyakkal rendelkezik a párizsi Musée de l’Armée, a bukaresti nemzeti hadimúzeum (Muzeul Militar Naţional) és a Bundeswehr hadtörténeti múzeuma Drezdában (Militärhistorisches Museum der Bundeswehr). Németországban az Ingolstadtban lévő Bayerisches Armeemuseum rendelkezik a legnagyobb állandó kiállítással az első világháború témakörében. A világháborúból fennmaradt egyetlen eredeti A7V német harckocsi Ausztráliában a Queensland Museum birtokában van, átmenetileg 2015-ben az Australian War Museumhoz került.

Kizárólag az első világháborúval foglalkozó múzeumok főként Franciaország északi részén találhatók, közülük megemlíthető a Historial de la Grande Guerre Péronne-ban és a Musée de la Grande Guerre du Pays de Meaux. Az amerikai Frederick William MacMonnies 26 méter magas La Liberté éplorée szobra közvetlenül a meaux-i múzeum mellett az 1914 szeptemberi Párizs elleni német támadás végpontját jelöli. 2017. november 10-én nyitotta meg Emmanuel Macron és Frank-Walter Steinmeier az első közös német-francia múzeumot a Hartmannswillerkopf emlékhelyen.

A Mémorial de Verdun és az In Flanders Fields Museum Ypernben szintén kiváló tárlatokkal rendelkeznek, Heuvelland település Nyugat-Flandriában Ypern közelében az archeológiai vizsgálatok eredményei alapján restaurálta a német Bayernwald hadállás lövészárokrendszerét és látogathatóvá tette a nagyközönség számára.

Külön említésre méltó a Roveretóban található háborús múzeum a Rete Trentino Grande Guerra hálózatában, amit a trentinói emlékhelyek összekapcsolásából hoztak létre az első világháború 100 éves évfordulója alkalmából, valamint a Kobarid-Museum Szlovéniában, melynek témái az isonzói csaták, azokon belül is leginkább tizenkettedikre fókuszálva.

Első világháború a művészetekben

Irodalmi művek

Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versének kézirata

A Nagy Háború jelentős hatással volt a nemzetközi irodalomra és a képzőművészetre, leginkább az irodalmi expresszionizmusra. A konfliktus megihletett számos verset és versgyűjteményt, többek között a brit Wilfred Owen (Dulce et Decorum est), Laurence Binyon (For the Fallen) és Isaac Rosenberg, az olasz Giuseppe Ungaretti, a német August Stramm verseit. A művekben gyakran kritizálták a háborús propagandát, és főleg a katonák szenvedéseire koncentráltak. Henri Barbusse A tűz című regénye, amely 1916-ban jelent meg a cenzúrától éles kritikát kapott a militarizmus és a háború borzalmainak bemutatása miatt. A regény még abban az évben elnyerte a Goncourt-díjat. A háború után több egykori katona és túlélő fogott tollat és írta le élményeit versben vagy prózában: Thomas Edward Lawrence, Robert Graves, Ernest Hemingway, illetve Ady Endre és Babits Mihály. A kezdeti lelkesedést előbb a kiábrándulás, majd a pacifizmus váltotta fel a művekben.

A német expresszionisták részéről elhanyagolt regény a világháborúval ismét az irodalom kedvelt műfajává vált, mivel az események, következmények és az okok ismertetése az eposz nagy formátumát igényelték. A dadaizmus keletkezése a háborúval van összefüggésben. A legismertebb német nyelven íródott háborús beszámolók Ernst Jünger „In Stahlgewittern” (Acélviharokban), Walter Flex „Der Wanderer zwischen beiden Welten” (A vándor a két világ között), ami az egyik legnagyobb példányszámban eladott németnyelvű könyvnek számít és Erich Maria Remarque „Im Westen nichts Neues” (Nyugaton a helyzet változatlan) című művei. A német drámák közül Karl Kraus „Die letzten Tagen der Menschheit” (Az emberiség utolsó napjai) valamint Bertolt Brecht „Trommeln in der Nacht” (Dobolás az éjszakában) című művei születtek válaszul a háborúra.

A katonák verseket küldtek a hátország újságjainak, amelyek, ha jónak tartották azokat, megvették. Így tett Dr. John McCrae alezredes, aki az I. Kanadai Gyalogos hadtestnél szolgált, és 1915. május 3-án megírta a Flandria mezején (In Flanders Fields) című versét. A magyar irodalomban a harcokban részt vett művészek közül kiemelkedik a költő Gyóni Géza alakja, aki 1914 végén, a Przemyśl körüli harcok alatt írta meg híressé vált Csak egy éjszakára… című költeményét.

Képzőművészet

Albin Egger-Lienz: Den Namenlosen 1914 (1916)

Trauerndes Elternpaar – Käthe Kollwitz alkotása (vladslói katonatemető)

A háború arra ösztönözte a propagandistákat, hogy ne csak a fronton filmezzenek és fényképezzenek, de a hátországban is dokumentálják a történteket. Tervezőirodákat létesítettek a plakátok és az illusztrációk elkészítéséhez. A britek a saját halott katonáikat nem ábrázolták gyakran, inkább a német veszteségeket mutatták be. A közvéleményt így is megosztották ezek a fényképek. A háború alatt az avantgárd irányzatokat részesítették előnyben a hagyományos irányzatokkal szemben. A szürrealista Paul Nash és a vorticista Wyndham Lewis a háború barbár természetét is az új irányzatokkal ábrázolta.

Az első világháború kezdetéig a művészek főként távolmaradó szemtanúi voltak a hadi eseményeknek. Ebben a háborúban azonban a háborús festők mellett számos szabadon alkotó művész is volt a katonák között. A legtöbbjük munkássága a háború után nem sok figyelmet kapott, és Otto Dixet leszámítva sokuk el is távolodott a háborús műveitől. Egyes művészek, mint pl. Max Beckmann és Fernand Léger, meg sem próbálták ezeket kiállítani, hanem a leszerelésüket követően azonnal más témákkal kezdtek foglalkozni.

Az ismertebb alkotások közé Otto Dix „Rohamcsapat előnyomulása gáztámadás közben” (Sturmtruppe geht unter Gas vor) című festménye 1924-ből, John Singer Sargent „Elgázosítva” (Gassed) című munkája 1918-ból, Albin Egger-Lienz „A névteleneknek 1914” (Den Namenslosen 1914) 1916-ból valamint Ernst Ludwig Kirchner „Önkép katonaként” (Selbstbildnis als Soldat) műve 1915-ből tartozik.

Az európai avantgárd művészei a világháború hatására végképp szakítottak azokkal a szabályokkal, melyek addig a csatákról készült festményeket jellemezték. Új eszközöket kerestek a megrázó valóság hű ábrázolásához és főként a kubizmus, a futurizmus, az expresszionizmus és az absztrakt művészet irányzatai voltak ezek az eszközök.

„A hősi realizmus és a hazafias allegóriák kora végképp leáldozott. A lövedékek robbanása, a tüzérség teljhatalma, a totális háborút nem lehetett többé utánozni, hanem el kellett hozni. Elszakadt vonalakra, rikító színekre volt szükség, nem azért, hogy a csatát ábrázolják velük, hanem hogy annak embertelen erőszakát kifejezésre juttassák.”

A világháború azonnal véget vetett a historizáló építészetnek és a szecessziónak, mivel az ornamentumok alkalmazása a velük járó többletköltségek miatt a háború nélkülözései közepette már nem tűntek megengedhetőnek. A háború így az építészet területén a modernitás és a funkcionalitás (form follows function) áttörését hozta magával, valamint Adolf Loosnak az 1908-ban megjelent „Ornamentum és bűn” (Ornament und Verbrechen) vitairatában felvázolt elképzelésének térnyerését, miszerint az ornamentumok és a dekorációk alkalmazása felesleges dolog.

Főként a háborús emlékhelyekhez kapcsolódóan számos szobrászati alkotás keletkezett. Ismert alkotásnak számít Käthe Kollwitz „Gyászoló szülői pár” alkotása és Ernst Barlach „A lebegő” nevet viselő alkotása Magdeburgban. A kor szellemének megfelelően készültek műalkotások „szegezéssel” is, ami egy propagandamozgalom volt és 1915 első felében Bécsből indult ki. Az ilyen szegezések alkalmával egy bizonyos pénzösszeg fejében az adományozó maga szegelhetett fel egy fémlemezt a fából készült szoborra. Különösen ismert ilyen alkotás volt a „Vas Hindenburg” (Eiserner Hindenburg) Berlinben, egy Oroszlán Henriket ábrázoló alkotás Braunschweigban, a Dä kölsche Boor en Iser Kölnben, a Nagelsäule (Szegoszlop) Mainzban és az Isern Hinnerk Oldenburgban. Az ilyen alkotásokat magyarul a vaskatona, vasvitéz, vashonvéd névvel illették, a legismertebb ilyen Budapesten a Nemzeti Áldozatkészség Szobra volt, mely a Deák téren volt kiállítva 1924-ig. Hasonló szobrok kerültek kiállításra Székesfehérváron és Szegeden is.

Zene

Postai képeslap az első világháborúból az Argonnerwald-Lieddel

A zene számára az első világháború nem számított korszakhatárnak, mivel a fordulópontot jelentő atonális zene már 1908-1909-ben megjelent. Ettől eltekintve a zene sok mai előadásban szinte semmi szerepet nem játszott. Az új szerzeményeket tekintve az első világháborúnak mégis volt jelentősége, a műzene meghonosodott, még nagyobb szerepet kapott természetszerűleg a katonazene és a populáris zene katonadalok formájában, mint például az Argonnerwaldlied vagy a Wildgänse rauschen durch die Nacht!. Minden német katonának volt egy énekeskönyve (zsoltárkönyve), melyből a legismertebb dal a Wir treten zum Beten volt. Az egyházi énekeket a háborúban vegyesen alkalmazták, így például a Nun danket alle Gott és az Ein feste Burg ist unser Gott „éppenséggel a porosz-protestáns Németország harci dalainak nevezhetők.” A zenének a háborúban való felhasználása nem volt új jelenség és Németországban csakúgy, mint a többi hadviselő államban zeneszerzők, szövegírók, és kiadók a háború kezdetén nagy igyekezettel álltak át a háborút éltető, nemzeti és hősies zenék szerzésére. Az ellenséges országokból származó zeneszerzők darabjait a háború elején részben levették a koncerttermek kínálatából. A zeneszínházak több hazafias operát tűztek műsorukra, így például Németországban Richard Wagnertől A nürnbergi mesterdalnokokat vagy Heinrich Zöllnertől a Der Überfallt (A rajtaütés). Szereztek néhány háborús operát is, de az aktuális háborús eseményekkel foglalkozó hazafias darabok 1915 februárjától eltűntek a színpadokról és a biedermaier operettek és a klasszikus operák tértek vissza ismét. Egyedül Walter Kollo háborús operettje tudott az egész háború ideje alatt a színpadon maradni, a „Vaterländische Volksstück mit Gesang in 4 Bildern – Immer feste druff!”.

A zene a fronton segített a háborús mindennapoktól való eltávolodásban, még ha csak rövid időkre is. Az 1914-es karácsonyi barátkozások alkalmával a zene segített összehozni a két ellenséges tábort, mikor mindkét fél számára ismert melódiákat énekeltek együtt, mint például a Csendes éjt (Stille Nacht/Silent night) vagy a Heil Dir im Siegerkranz/God save the Kinget.

Említésre méltó, a háborús eseményekhez kapcsolódó zeneművek Edward Elgartól a Carillon, Claude Debussy Berceuse héroïque-ja, Igor Sztravinszkij Souvenir d’une marche boche-ja és Vincent d’Indy La légende de Saint Christophe-ja. A háború tragédiájához kapcsolódó műdalokat szerzett Franz Schreker, Lehár Ferenc, Charles Ives, Erich Wolfgang Korngold, Richard Strauss, Lili Boulanger, Giacomo Puccini, Hanns Eisler és Paul Hindemith.

Az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából komponált Altuğ Ünlü egy rekviemet, aminek 1914. november 1-én volt az ősbemutatója.

Filmek

A Nyugaton a helyzet változatlan film plakátja

Az első világháború számos filmet inspirált. A háború alatt a hazafiasság, a bátorság volt a fő irányvonal propaganda céljából, míg a háború után a konfliktus alatt megélt borzalmak bemutatására törekedtek. A propagandacélokból 1916-ban felvett The Battle of the Somme brit dokumentumfilmet Nagy-Britanniában 20 millióan nézték meg a mozikban hat hét alatt. Ezt a nézettséget csak 60 évvel később tudta felülmúlni a Csillagok háborúja. 2005-ben mint első brit kordokumentumfilm került be a világ emlékezete programba. A legnívósabb díjat, az Oscar-díjat a legjobb film kategóriájában az Erich Maria Remarque azonos című regénye alapján 1930-ban készült Nyugaton a helyzet változatlan című háborús film kapta meg. 1937-ben forgatták A nagy ábránd című filmet, amely 1958-ban felkerült a világ legjobb filmjeiként elismert Brüsszeli tizenkettő listájára. A 21. század elejéig elkészült filmek közül a legismertebbek az Erich Maria Remarque regénye alapján készült Nyugaton a helyzet változatlan (1930-ból). Remarque könyvének megfilmesítése mellett ismert filmnek számít még a háború utáni évtizedekből A dicsőség ösvényei (1957) és az Arábiai Lawrence (1962).

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Erster Weltkrieg című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

Az irodalomról 2014-ig bezárólag Christoph Nübel készített áttekintést, a sehepunkte 14 (2014) tartalmaz könyveket kitárgyaló linkeket. (Nils Freytag: Neuerscheinungen zum 1. Weltkrieg. Einführung in: sehepunkte 14 (2014), Nr. 7/8, 2014. július 15.. (Hozzáférés: 2014. július 15.))

Bevezetők

• ↑ Berghahn: Volker R. Berghahn: Der Erste Weltkrieg. Beck Wissen, München 2014, ISBN 978-3-406-66365-9.
• ↑ Henke-Bockschatz: Gerhard Henke-Bockschatz: Der Erste Weltkrieg. Eine kurze Geschichte. Reclam, Stuttgart 2014, ISBN 978-3-15-010974-8.
• ↑ Kolb: Eberhard Kolb. Der Frieden von Versailles. München: C. H. Beck (2019). ISBN 978-3-406-72928-7 
• ↑ Kruse: Wolfgang Kruse. Der Erste Weltkrieg (2014). ISBN 978-3-534-26447-6 
• ↑ Mombauer: Annika Mombauer: Die Julikrise: Europas Weg in den Ersten Weltkrieg. Beck Wissen, C.H. Beck, München 2014, ISBN 978-3-406-66108-2. (Zusammenfassung des aktuellen Forschungsstandes).
• ↑ Neitzel 2014: Sönke Neitzel: Zeitalter der Weltkriege. (= Bundeszentrale für politische Bildung (Hrsg.): Informationen zur politischen Bildung. 1/2014. Nr. 321). Bonn 2014, ISSN 0046-9408.
• ↑ Marc Segesser: Daniel Marc Segesser. Der Erste Weltkrieg in globaler Perspektive. Wiesbaden: Marix (2014). ISBN 978-3-86539-953-3 
• ↑ Zuber: Inventing the Schlieffen Plan: German War Planning 1871–1914, 2014, OUP (2011. november 23.). ISBN 978-0-19-871805-5 
• ↑ Sheffield: Forgotten Victory. Review (2002. november 23.). ISBN 978-0-7472-7157-4 

Átfogó művek

• ↑ Afflerbach: Holger Afflerbach: Auf Messers Schneide. Wie das Deutsche Reich den Ersten Weltkrieg verlor. Beck, München 2018, ISBN 978-3-406-71969-1.
• ↑ Becker & Krumeich: Jean-Jacques Becker, Gerd Krumeich: Der große Krieg. Deutschland und Frankreich 1914–1918. Aus dem Französischen von Marcel Küstner und Peter Böttner. Klartext-Verlag, Essen 2010, ISBN 978-3-8375-0171-1.
• ↑ Bihl: Wolfdieter Bihl: Der Erste Weltkrieg 1914–1918: Chronik – Daten – Fakten. Böhlau, Wien 2010, ISBN 978-3-205-78379-4.
• ↑ Borodziej Górny: Wlodzimierz Borodziej, Maciej Górny: Der vergessene Weltkrieg. Europas Osten 1912–1923. Aus dem Polnischen von Bernhard Hartmann. Wbg Theiss, Darmstadt 2018, ISBN 978-3-8062-3820-4.
• Bundeszentrale für politische Bildung (kiad.): 90 Jahre Erster Weltkrieg. (= Aus Politik und Zeitgeschichte, B 29–30/2004). Frankfurter Societäts-Druckerei, Frankfurt am Main 2004, ISSN 0479-611X (PDF; 457 kB).
• ↑ Chickering: Roger Chickering: Das Deutsche Reich und der Erste Weltkrieg. Beck, München 2005, ISBN 3-406-47592-2.
• ↑ Epkenhans: Michael Epkenhans: Der Erste Weltkrieg. Ferdinand Schöningh, Paderborn 2015, ISBN 978-3-8252-4085-1.
• ↑ Ferguson: Niall Ferguson: Der falsche Krieg. Der Erste Weltkrieg und das 20. Jahrhundert. Aus dem Englischen für die deutsche Ausgabe leicht gekürzt und überarbeitet. Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart 1999, ISBN 3-421-05175-5 (Taschenbuchausgabe DTV, München 2001, ISBN 3-423-30808-7) (Orig.: The pity of war. London 1998).
• ↑ Hirschfeld et al.: Gerhard Hirschfeld, Gerd Krumeich, Irina Renz in Verbindung mit Markus Pöhlmann (Hrsg.): Enzyklopädie Erster Weltkrieg. Ferdinand Schöningh, Paderborn 2003, ISBN 3-506-73913-1. (Erweiterte und aktualisierte Studienausgabe Paderborn 2009, ISBN 978-3-506-76578-9; Erneut aktualisierte und erweiterte Studienausgabe Paderborn 2014, ISBN 978-3-8252-8551-7) (Standardwerk; teilw. online bei Google Books)
• ↑ Hirschfeld & Krumeich: Gerhard Hirschfeld, Gerd Krumeich: Deutschland im Ersten Weltkrieg. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2013, ISBN 978-3-10-029411-1.
• ↑ Howard: Michael Howard: Kurze Geschichte des Ersten Weltkriegs. Aus dem Englischen von Helmut Reuter. Piper, München/ Zürich 2004, ISBN 3-492-04588-X (Originalausgabe Oxford 2002 unter dem Titel: The First World War).
• ↑ Keegan: John Keegan: Der Erste Weltkrieg. Eine europäische Tragödie. Aus dem Englischen von Karl und Heidi Nicolai. Kindler, Reinbek bei Hamburg 2000, ISBN 3-463-40390-0 (Weitere Ausgabe Rowohlt Taschenbuch Verlag, Reinbek bei Hamburg 2001, ISBN 3-499-61194-5).
• ↑ Leonhard: Jörn Leonhard: Die Büchse der Pandora. Geschichte des Ersten Weltkrieges. Beck, München 2014, ISBN 978-3-406-66191-4 (Fachbesprechung und Sammelbesprechung).
• ↑ März: Peter März: Der Erste Weltkrieg. Deutschland zwischen dem langen 19. und dem kurzen 20. Jahrhundert. Verlag Ernst Vögel, Stamsried 2004, ISBN 3-89650-193-3.
• ↑ Michalka: Wolfgang Michalka (kiad.): Der Erste Weltkrieg. Wirkung – Wahrnehmung – Analyse. Im Auftrag des Militärgeschichtlichen Forschungsamtes. Piper, München 1994, ISBN 3-492-11927-1 (Genehmigte Lizenzausgabe Seehamer Verlag, Weyarn 1997, ISBN 3-932131-37-1).
• ↑ Mommsen 2002 Essen Der Grosse Krieg und die Historiker Wolfgang J. Mommsen: Der Grosse Krieg und die Historiker. Neue Wege der Geschichtsschreibung über den Ersten Weltkrieg. Klartext, Essen 2002, ISBN 3-89861-098-5.
• ↑ Mommsen 2002 Stuttgart Die Urkatastrophe Deutschlands Wolfgang J. Mommsen: Die Urkatastrophe Deutschlands. Der Erste Weltkrieg 1914–1918. Hrsg. Jürgen Kocka, (= Gebhardt. Handbuch der deutschen Geschichte. Band 17). 10., völlig neu bearbeitete Auflage. Klett-Cotta, Stuttgart 2002, ISBN 3-608-60017-5 (enthält Quellen- und Forschungsüberblick).
• ↑ Mommsen 2004: Wolfgang J. Mommsen: Der Erste Weltkrieg – Anfang vom Ende des bürgerlichen Zeitalters. Bundeszentrale für politische Bildung, Bonn 2004 (Weitere Ausgabe Taschenbuch S. Fischer, Frankfurt 2004, ISBN 3-596-15773-0).
• ↑ Münkler: Herfried Münkler: Der Große Krieg. Die Welt 1914 bis 1918. Rowohlt, Berlin 2013, ISBN 978-3-87134-720-7 (Sammelbesprechung).
• ↑ Neitzel 2003: Sönke Neitzel: Blut und Eisen. Deutschland im Ersten Weltkrieg (= Deutsche Geschichte im 20. Jahrhundert). Pendo Verlag, Zürich 2003, ISBN 3-85842-448-X.
• ↑ Neitzel 2008: Sönke Neitzel: Weltkrieg und Revolution (= Deutsche Geschichte im 20. Jahrhundert. Band 3). bebra-Verlag, Berlin 2008, ISBN 978-3-89809-403-0.
• ↑ Ortner: Christian Ortner: Die k.u.k. Armee und ihr letzter Krieg. Verlag Carl Gerold’s Sohn, Wien 2013, ISBN 978-3-900812-93-5.
• ↑ Piekałkiewicz: Janusz Piekałkiewicz: Der Erste Weltkrieg. Econ Verlag, Düsseldorf 1988, ISBN 3-430-17481-3.
• ↑ Pöhlmann et al.: Markus Pöhlmann, Harald Potempa, Thomas Vogel (Hrsg.): Der Erste Weltkrieg 1914–1918. Der deutsche Aufmarsch in ein kriegerisches Jahrhundert. Bucher, München 2014, ISBN 978-3-7658-2033-5.
• ↑ Rauchensteiner 1994: Manfried Rauchensteiner: Der Tod des Doppeladlers. Österreich-Ungarn und der Erste Weltkrieg. Styria-Verlag, Wien/Graz 1994, ISBN 3-222-12116-8.
• ↑ Rauchensteiner 2013: Manfried Rauchensteiner: Der Erste Weltkrieg und das Ende der Habsburgermonarchie 1914–1918. Böhlau, Wien 2013, ISBN 978-3-205-78283-4.
• ↑ Rogan: Eugene L. Rogan: Der Untergang des Osmanischen Reichs: der Erste Weltkrieg im Nahen Osten 1914-1920. Aus dem Englischen von Tobias Gabel und Jörn Pinnow, Konrad Theiss Verlag, Darmstadt 2021, ISBN 978-3-8062-4307-9.
• ↑ Schöllgen & Kießling: Gregor Schöllgen, Friedrich Kießling: Das Zeitalter des Imperialismus. (= Oldenbourg Grundriss der Geschichte. Band 15), 5. Auflage, Oldenbourg Wissenschaftsverlag, München 2009, ISBN 978-3-486-58868-2.
• ↑ Stevenson: David Stevenson: 1914–1918. Der Erste Weltkrieg. Aus dem Englischen von Harald Eckhardt und Ursula Vones-Liebenstein. Düsseldorf 2006, ISBN 3-538-07214-0. (Zweite Auflage. Düsseldorf 2010, ISBN 978-3-491-96274-3) (Wichtige Gesamtdarstellung; Orig. 1914–1918. The History of the first World War. London 2004).
• ↑ Strachan 2001: Hew Strachan: The First World War. Band 1: To Arms. Oxford University Press, Oxford 2001, ISBN 0-19-820877-4. Band 2: The outbreak of the First World War. Oxford University Press, Oxford 2003, ISBN 0-19-925726-4. (Zwei Bände einer auf drei Bände geplanten umfassenden Darstellung, verfasst von einem anerkannten modernen Militärhistoriker.)
• ↑ Strachan 2006: Hew Strachan: Der Erste Weltkrieg. Eine neue illustrierte Geschichte. Aus dem Englischen von Helmut Ettinger, Bertelsmann, München 2004, ISBN 3-570-00777-4. (Taschenbuch Pantheon Verlag, München 2006, ISBN 3-570-55005-2) (Orig.: The Oxford illustrated history of the First World War. New York 2000).
• ↑ Ullrich: Volker Ullrich: Die nervöse Großmacht 1871–1918. Aufstieg und Untergang des deutschen Kaiserreichs. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2010, ISBN 978-3-596-17240-5.
• ↑ Westwell: Ian Westwell: Der 1. Weltkrieg. Eine Chronik. Aus dem Englischen von Heiko Nonnenmann. Gondrom Verlag, Bindlach 2000, ISBN 3-8112-1748-8.
• ↑ Winter: Jay Winter (kiad.): The Cambridge History of the First World War. 3 Bände. Cambridge University Press, Cambridge 2014 (Sammelbesprechung). olasz kiadás: )
  Winter, J. M.. Il mondo in guerra - Prima guerra mondiale (olasz nyelven). Milano: Selezione dal Reader's Digest (1996). ISBN 88-442-0462-2 
• ↑ Tucker & Spencer: Tucker, Spencer, Priscilla Mary Roberts.szerk.: Spencer Tucker, Priscilla Mary Roberts: The encyclopedia of World War I (angol nyelven). Santa Barbara: ABC-CLIO [2005]. ISBN 1851094202 
• ↑ Galántai: Galántai, József. Az első világháború. Budapest: Gondolat Kiadó, 546. o. (1988). ISBN 9632820045 
• ↑ Gilbert: Gilbert, Martin. First World War. Stoddart Publishing (1994). ISBN 978-077372848-6 

Előtörténet, okok és a júliusi válság

• ↑ Albertini: Luigi Albertini: The Origins of the War of 1914. Aus dem Italienischen von Isabella M. Massey. Oxford University Press, London 1952–1957 (3 Bände) (Reprint: Enigma Books, New York 2005, ISBN 1-929631-26-X) (Original: Le origini della guerra del 1914. Mailand 1942/43).
• ↑ Angelow: Jürgen Angelow: Der Weg in die Urkatastrophe. Der Zerfall des alten Europa 1900–1914. Be.bra-Verlag, Berlin 2010, ISBN 978-3-89809-402-3.
• ↑ Clark: Christopher Clark: Die Schlafwandler: Wie Europa in den Ersten Weltkrieg zog. Aus dem Englischen von Norbert Juraschitz. Deutsche Verlags-Anstalt, München 2013, ISBN 978-3-421-04359-7.
• ↑ Fischer: Fritz Fischer: Krieg der Illusionen. Die Deutsche Politik von 1911–1914. 2. Auflage. Düsseldorf 1970, ISBN 3-7700-0913-4. (Untermauerung und Verschärfung der Thesen von Griff nach der Weltmacht)
• ↑ Geiss 1963: Imanuel Geiss (kiad.): Julikrise und Kriegsausbruch 1914. Eine Dokumentensammlung. Band I. Bearbeitet und eingeleitet von Imanuel Geiss. Mit einem Vorwort von Fritz Fischer. Verlag für Literatur und Zeitgeschichte, Hannover 1963, 451465709 dokumentumai a Német Nemzeti Könyvtár (DNB) állományában. (Standardwerk).
• ↑ Geiss 1964: Imanuel Geiss (kiad.): Julikrise und Kriegsausbruch 1914. Eine Dokumentensammlung. Band II. Bearbeitet und eingeleitet von Imanuel Geiss. Verlag für Literatur und Zeitgeschichte, Hannover 1964, 451465717 dokumentumai a Német Nemzeti Könyvtár (DNB) állományában. (Standardwerk).
• ↑ Geiss 1986: Imanuel Geiss (kiad.): Juli 1914. Die europäische Krise und der Ausbruch des Ersten Weltkrieges. 3. Auflage. München 1986, ISBN 3-423-02921-8 (Veröffentlichung der wichtigsten Dokumente durch den bekannten Schüler von Fritz Fischer).
• ↑ Geiss 1991: Imanuel Geiss: Der lange Weg in die Katastrophe. Die Vorgeschichte des Ersten Weltkrieges 1815–1914. 2. Auflage. Piper, München 1991, ISBN 3-492-10943-8.
• ↑ Geiss 1995: Geiss, Imanuel. Geschichte im Überblick. Daten und Zusammenhänge der Weltgeschichte (német nyelven). Reinbeck bei Hamburg: Rowohlt Taschenbuch Verlag [1995]. ISBN 3499165112 
• ↑ Hamilton & Herwig: Richard F. Hamilton, Holger H. Herwig: The Origins of World War I. Cambridge 2004, ISBN 0-521-81735-8.
• ↑ Krumeich 2014 Gerd Krumeich: Juli 1914. Eine Bilanz. Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn 2014, ISBN 978-3-506-77592-4.
• ↑ McMeekin: Sean McMeekin: Russlands Weg in den Krieg. Der Erste Weltkrieg – Ursprung der Jahrhundertkatastrophe. Europa Verlag, Berlin 2014, ISBN 978-3-944305-63-9.
• ↑ Neiberg: Michael S. Neiberg: Dance of the Furies. Europe and the Outbreak of World War I. Harvard University Press, Cambridge (MA) 2011.
• ↑ Nelson: Keith Nelson, Zara Steiner: Britain and the Origins of the First World War. 2. Auflage. Macmillan, 2003, ISBN 0-333-73467-X.
• ↑ Schmidt 2021: Rainer F. Schmidt: Kaiserdämmerung. Berlin, London, Paris, St. Petersburg und der Weg in den Untergang. Klett-Cotta Verlag, Stuttgart 2021, ISBN 3-608-98318-X.
• ↑ Schmidt 2009: Stefan Schmidt: Frankreichs Außenpolitik in der Julikrise 1914. Ein Beitrag zur Geschichte des Ausbruchs des Ersten Weltkrieges. (= Pariser Historische Studien. Band 90). Verlag Oldenbourg, München 2009, ISBN 978-3-486-59016-6. Online auf perspectivia.net.
• ↑ Butcher: The Trigger: Hunting the Assassin Who Brought the World to War, 2015, Vintage (2014). ISBN 978-0-09-958133-8 

Korabeli feljegyzések

• A Brit Nemzeti Archívum online forráskiadása: Operation War Diary. 2014. (parancsnokló tisztek hadinaplói; Angol nyelvű oldal, több mint 2000 hadinaplóval)
• Deutsches Historisches Museum (kiad.): Der Erste Weltkrieg in deutschen Bildpostkarten, CD–ROM, Directmedia Publishing, Berlin 2004, ISBN 978-3-89853-766-7.
• Deutschlandfunk (kiad.): Feldpostbriefe / Lettres de poilus 1914–1918. (Audio-CD) Összeállítás: Peter Lieck, Philipp Schepmann, Cedrik Piquard. Berlin 1999, ISBN 3-89813-027-4. (A Radio France és a Deutschlandfunk közös hanganyaga 1998-ból)
• ↑ Erdmann: Karl Dietrich Erdmann (kiad.): Kurt Riezler. Tagebücher-Aufsätze-Dokumente. Eingeleitet und herausgegeben von Karl Dietrich Erdmann. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen 1972, ISBN 3-525-35817-2 (Fontos forrásmunka, Riezler Bethmann Hollweg kancellár munkatársa és bizalmasa volt)
• ↑ Exner/Kapfer 2014: Lisbeth Exner / Herbert Kapfer (kiad. Deutsches Tagebucharchiv): Verborgene Chronik 1914. Galiani Verlag, Berlin 2014, ISBN 978-3-86971-086-0.
• ↑ Exner/Kapfer 2017: Lisbeth Exner / Herbert Kapfer (kiad. Deutsches Tagebucharchiv): Verborgene Chronik 1915–1918. Galiani Verlag, Berlin 2017, ISBN 978-3-86971-090-7.
• ↑ Hirschfeld et al. 1996: Gerhard Hirschfeld, Gerd Krumeich, Irina Renz (kiad.): „Keiner fühlt sich hier mehr als Mensch…“ Erlebnis und Wirkung des Ersten Weltkrieges. Fischer-Taschenbuch-Verlag, Frankfurt 1996, ISBN 3-596-13096-4. (A mentalitástörténetet kutató újabb perspektívákhoz kapcsolódóan)
• ↑ Miller: Susanne Miller (feld.), Erich Matthiasszal együttműködve: Das Kriegstagebuch des Reichstagsabgeordneten Eduard David 1914 bis 1918. (= Quellen zur Geschichte des Parlamentarismus und der politischen Parteien. Reihe 1: Von der konstitutionellen Monarchie zur parlamentarischen Republik. Band 4). Droste, Düsseldorf 1966.
• ↑ Ulrich 1994 Bernd Ulrich, Benjamin Ziemann (kiad.): Frontalltag im Ersten Weltkrieg. Quellen und Dokumente. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main 1994, ISBN 3-596-12544-8.
  • ↑ Ulrich Ziemann: Bernd Ulrich, Benjamin Ziemann (kiad.): Frontalltag im Ersten Weltkrieg. Ein historisches Lesebuch. Klartext Verlag, Essen 2008, ISBN 978-3-8375-0015-8.
• ↑ Wolff: Theodor Wolff: Tagebücher 1914–1919. Der Erste Weltkrieg und die Entstehung der Weimarer Republik in Tagebüchern, Leitartikeln und Briefen des Chefredakteurs am „Berliner Tageblatt“ und Mitbegründer der „Deutschen Demokratischen Partei“. (2 részes), kiad. von Bernd Sösemann. Boldt, Boppard am Rhein 1984, ISBN 3-7646-1835-3 (fontos forrásmunka).
• ↑ Erzberger: Erzberger, Matthias. Erlebnisse im Weltkrieg (német nyelven). Stuttgart/Berlin: Deutsche Verlagsanstalt [1920] 

A háború vége és következmények

• ↑ Conze: Eckart Conze: Die große Illusion. Versailles 1919 und die Neuordnung der Welt. Siedler Verlag, München 2018, ISBN 978-3-8275-0055-7.
• ↑ Duppler & Groß: Jörg Duppler, Gerhard P. Groß (kiad.): Kriegsende 1918. Ereignis, Wirkung, Nachwirkung (= Beiträge zur Militärgeschichte. Schriftenreihe des Militärgeschichtlichen Forschungsamtes. Band 53). R. Oldenbourg Verlag, München 1999, ISBN 3-486-56443-9.
• ↑ Fellner: Fritz Fellner; Heidrun Maschl, Brigitte Mazohl-Wallnig (kiad.): Der Zerfall der Donaumonarchie in weltgeschichtlicher Perspektive. és Der Vertrag von St. Germain. In: Vom Dreibund zum Völkerbund: Studien zur Geschichte der internationalen Beziehungen 1882–1919. Verlag R. Oldenbourg, München 1994, ISBN 3-486-56091-3.
• ↑ Fussell: Paul Fussell: The Great War and Modern Memory. Oxford University Press, New York 1975. (2011: ISBN 0-19-513331-5)
• ↑ Hankel: Gerd Hankel: Die Leipziger Prozesse. Deutsche Kriegsverbrechen und ihre strafrechtliche Verfolgung nach dem Ersten Weltkrieg. Hamburger Edition HIS Verlagsgesellschaft, Hamburg 2003, ISBN 3-930908-85-9.
• ↑ Krumeich et al. 2010: Gerd Krumeich (kiad.) mit Anke Hoffstadt und Arndt Weinrich: Nationalsozialismus und Erster Weltkrieg (= Schriften der Bibliothek für Zeitgeschichte. NF Band 24). Klartext-Verlag, Essen 2010, ISBN 978-3-8375-0195-7.
• ↑ Krumeich 2018: Gerd Krumeich: Die unbewältigte Niederlage. Das Trauma des Ersten Weltkriegs und die Weimarer Republik. Verlag Herder, Freiburg im Breisgau 2018, ISBN 978-3-451-39970-1.
• ↑ Leonhard: Jörn Leonhard: Der überforderte Frieden. Versailles und die Welt 1918–1923. Verlag C.H. Beck, München 2018, ISBN 978-3-406-72506-7.
• ↑ MacMillan: Margaret MacMillan: Die Friedensmacher: Wie der Versailler Vertrag die Welt veränderte. Propyläen Verlag, Berlin 2015 (3. kiad.), ISBN 978-3-549-07459-6.

Különböző aspektusok

• ↑ Campion/López/Payen: Jonas Campion/Laurent López/Guillaume Payen (Hg.): European Police Forces and Law Enforcement in the First World War, Cham/Schweiz (palgrave macmillan) 2019. ISBN 978-3-030-26101-6. ISBN 978-3-030-26102-3
• ↑ Doenecke: Justus D. Doenecke: Nothing Less than War. A New History of America’s Entry into World War I. The University Press of Kentucky, Lexington (Kentucky) 2011, ISBN 978-0-8131-3002-6.
• ↑ Englund: Peter Englund: Schönheit und Schrecken. Eine Geschichte des Ersten Weltkriegs, erzählt in neunzehn Schicksalen. Aus dem Schwedischen von Wolfgang Butt. Rowohlt, Berlin 2011, ISBN 978-3-87134-670-5.
• ↑ Ernesti: Jörg Ernesti: Benedikt XV. Papst zwischen den Fronten. Herder, Freiburg i. Br. et al 2016, ISBN 978-3-451-31015-7.
• ↑ Farndale: Martin Farndale: Western front, 1914–1918. London 1986, ISBN 1-870114-00-0.
• ↑ Fischer 2000: Fritz Fischer: Griff nach der Weltmacht. Düsseldorf 1961, 2000, ISBN 3-7700-0902-9. (főleg a két kezdő fejezet járult hozzá a Fischer-vitához)
• ↑ Giesbrecht: Sabine Giesbrecht: Musik und Propaganda. Der Erste Weltkrieg im Spiegel deutscher Bildpostkarten. epOs-Music, Osnabrück 2014, ISBN 978-3-940255-51-8.
• ↑ Ehrmann-Hämmerle: Christa Hämmerle (kiad.): Kindheit im Ersten Weltkrieg. Böhlau Verlag, Wien 1993, ISBN 3-205-05498-9.
• ↑ Hanheide et al.: Stefan Hanheide, Dietrich Helms, Claudia Glunz, Thomas F. Schneider (kiad.): Musik bezieht Stellung. Funktionalisierung der Musik im Ersten Weltkrieg. V&R unipress, Göttingen 2013, ISBN 978-3-8471-0206-9.
• ↑ Haffner: Sebastian Haffner: Die sieben Todsünden des Deutschen Reiches im Ersten Weltkrieg. Lübbe, Bergisch Gladbach 2001, ISBN 3-7857-2077-7.
• ↑ Halpern: Paul G. Halpern: A naval history of World War I. Naval Institute Press, Annapolis, MD 1994, ISBN 0-87021-266-4.
• ↑ Horne: John Horne, Alan Kramer: Deutsche Kriegsgreuel 1914. Die umstrittene Wahrheit. Aus dem Englischen von Udo Rennert. Hamburger Edition, Hamburg 2004, ISBN 3-930908-94-8. (Recenzió)
• ↑ Jacob/Altieri: Frank Jacob, Riccardo Altieri (kiad.): Krieg und Frieden im Spiegel des Sozialismus 1914–1918. Metropol, Berlin 2018.
• ↑ Johann: Ernst Johann (kiad.): Innenansicht eines Krieges. Bilder, Briefe, Dokumente 1914–1918. Scheffler, Frankfurt am Main 1968 (Kronológiailag rendezett dokumentumok és jelentések az első világháború történetével kapcsolatban.)
• ↑ Kennan: George F. Kennan: Die schicksalhafte Allianz. Frankreich und Rußland am Vorabend des Ersten Weltkrieges. Kiepenheuer & Witsch, Köln 1990, ISBN 3-462-02036-6.
• ↑ Kühn: Hartmut Kühn: Polen im Ersten Weltkrieg. Der Kampf um einen polnischen Staat bis zu dessen Neugründung 1918/1919. Peter Lang Verlag, Berlin 2018, ISBN 978-3-631-76530-2.
• ↑ Labanca/Überegger: Nicola Labanca, Oswald Überegger (kiad.): Krieg in den Alpen: Österreich-Ungarn und Italien im Ersten Weltkrieg (1914–1918). Böhlau, Wien 2013, ISBN 978-3-205-79472-1.
• ↑ von Lichem: Heinz von Lichem: Der Tiroler Hochgebirgskrieg 1915–1918 im Luftbild. Steiger, Innsbruck 1986, ISBN 3-85423-052-4.
• ↑ Leipold: Andreas Leipold: Die deutsche Seekriegsführung im Pazifik in den Jahren 1914 und 1915. Harrassowitz, Wiesbaden 2012, ISBN 978-3-447-06602-0.
• ↑ Linnenkohl: Hans Linnenkohl: Vom Einzelschuss zur Feuerwalze. Der Wettlauf zwischen Technik und Taktik im Ersten Weltkrieg. Bernard & Graefe Verlag, Koblenz 1990, ISBN 3-7637-5866-6.
• ↑ Liulevicius: Vejas Gabriel Liulevicius: Kriegsland im Osten. Eroberung, Kolonisierung und Militärherrschaft im Ersten Weltkrieg 1914–1918. Hamburger Edition, Hamburg 2002, ISBN 3-930908-81-6.
• ↑ Martinetz: Dieter Martinetz: Der Gaskrieg 1914/18. Entwicklung, Herstellung und Einsatz chemischer Kampfstoffe. Das Zusammenwirken von militärischer Führung, Wissenschaft und Industrie. Bernard & Graefe Verlag, Bonn 1996, ISBN 3-7637-5952-2.
• ↑ Mommsen 1995 Wolfgang J. Mommsen (kiad.): Kultur und Krieg. Die Rolle der Intellektuellen, Künstler und Schriftsteller im Ersten Weltkrieg (= Schriften des Historischen Kollegs. Kolloquien 34). München 1995, ISBN 978-3-486-56085-5 (Digitalisat)
• ↑ Morrow: John H. Morrow: The Great War in the air. Military aviation from 1909 to 1921. Airlife, Shrewsbury 1993, ISBN 1-85310-445-0.
• ↑ Ritter: Gerhard Ritter: Der Schlieffenplan. Kritik eines Mythos. Mit erstmaliger Veröffentlichung der Texte und 6 Kartenskizzen. Verlag R. Oldenbourg, München 1956.
• ↑ Rinke: Stefan Rinke: Im Sog der Katastrophe. Lateinamerika und der Erste Weltkrieg. Campus, Frankfurt am Main/ New York 2015, ISBN 978-3-593-50269-4.
• ↑ Stone: Norman Stone: The Eastern Front 1914–1917. Penguin Books, London 1975, ISBN 0-14-026725-5.
• ↑ Tuchmann: Barbara Tuchman: August 1914. 2. kiadás. Fischer-Taschenbuch-Verlag, Frankfurt am Main 2001, ISBN 3-596-15395-6.
• ↑ Rauh/Reitemeier/Schumann: Cornelia Rauh, Arnd Reitemeier, Dirk Schumann (kiad.): Kriegsbeginn in Norddeutschland. Zur Herausbildung einer „Kriegskultur“ 1914/15 in transnationaler Perspektive (= Veröffentlichungen der Historischen Kommission für Niedersachsen und Bremen. Band 284). Göttingen 2015, 199–221. o.
• ↑ Weipert et al.: Axel Weipert u. a.: Maschine zur Brutalisierung der Welt? Der Erste Weltkrieg – Deutungen und Haltungen 1914 bis heute, Westfälisches Dampfboot, Münster 2017, ISBN 978-3-89691-108-7.
• ↑ Werber: Niels Werber, Stefan Kaufmann, Lars Koch (kiad.): Erster Weltkrieg. Kulturwissenschaftliches Handbuch. Metzler, Stuttgart/Weimar 2014, ISBN 978-3-476-02445-9.
• ↑ Mirow: Mirow, Jürgen. Der Seekrieg 1914–1918 in Umrissen (német nyelven) [1976]. ISBN 378811682x 
• ↑ Klein-Arendt: Klein-Arendt, Reinhard. „Kamina ruft Nauen!“ – Die Funkstellen in den deutschen Kolonien 1904–1918 (német nyelven). Köln: Wilhelm Herbst Verlag [1995]. ISBN 3-923925-58-1 
• ↑ Afflerbach 1996: Afflerbach, Holger. Falkenhayn. Politisches Denken und Handeln im Kaiserreich (német nyelven). München: Oldenbourg [1996]. ISBN 3-486-56184-7 
• ↑ Hirschfeld et al. 2006: Hirschfeld, Gerhard, Gerd Krumeich, Irina Renz. Die Deutschen an der Somme 1914–1918. Krieg, Besatzung, Verbrannte Erde (német nyelven). Essen: Klartext Verlag [2006]. ISBN 3-89861-567-7 
• ↑ Vasold: Vasold, Manfred. Die Spanische Grippe. Die Seuche und der Erste Weltkrieg (német nyelven). Darmstadt: Primus Verlag [2009]. ISBN 978-3-89678-394-3 
• ↑ Röhl: Röhl, John C. G.. Wilhelm II. – Der Weg in den Abgrund, 1900–1941. (német nyelven). München: C.H. Beck [2009]. ISBN 978-3-406-57779-6 
• ↑ Hamann: Hamann, Brigitte. Der Erste Weltkrieg. Wahrheit und Lüge in Bildern und Texten (német nyelven). München: Piper [2004]. ISBN 3-492-04590-1 
• ↑ Schramm: Schramm, Martin. Das Deutschlandbild in der britischen Presse 1912–1919 (német nyelven) [2007] 
• ↑ Hagen: von Hagen, Mark, Andrea Romano. War, loyalties and identities in the Russian Empire. Russia in the Age of Wars, 1914–1955.. Milano: Feltrinelli Editore (2000). ISBN 88-07-99055-5 

Általános információk

• Erster Weltkrieg. bpb.de
• Themenportal Erster Weltkrieg. erster-weltkrieg.clio-online.de
• LeMO Kapitel - Erster Weltkrieg. dhm.de
• Fronterlebnis und Nachkriegsordnung. zeitgeschichte-online.de
• 100 Jahre Ende Erster Weltkrieg. politische-bildung.de
• 1914-1918-Online. International Encyclopedia of the First World War (WW1) (angol nyelven). encyclopedia.1914-1918-online.net
• Virtuelle Ausstellung „100 Jahre Erster Weltkrieg“ – Startseite. erster-weltkrieg.dnb.de – a Deutsche Nationalbibliothek virtuális kiállítása.
• Der Erste Weltkrieg. mediathek.at
• Hans Rudolf Fuhrer, Mauro Cerutti, Marc Perrenoud, Markus Bürgi: Erster Weltkrieg, 2015-01-11
• Suchergebnisse Verlustlisten 1. Weltkrieg. des.genealogy.net
• Deutschlandfunk – Sendungen : Feldpostbriefe – Lettres de poilus. dradio.de – A Deutschlandfunk és a Radio France 1998-as közös emlékezőműsorai az első világháborúról (kéziratok, audio-források és kísérő információk)
• A Bundesarchiv portálja az első világháborúhoz digitalizált forrásokkal

Történelmi kutatás

• Aribert Reimann: Der Erste Weltkrieg – Urkatastrophe oder Katalysator?. erster-weltkrieg.clio-online.de, 2004
• First World War.com – A Multimedia History of World War One. firstworldwar.com
• Christoph Nübel: Neue Forschungen zur Kultur- und Sozialgeschichte des Ersten Weltkriegs. Themen, Tendenzen, Perspektiven. hsozkult.de, 2011. július 8.

Képek és képeslapok

• Recherche – POP (francia nyelven). pop.culture.gouv.fr
• BBC – BBC World War One (angol nyelven). bbc.co.uk
• The World War I Era: 1914–1920 (angol nyelven). historyonthenet.com
• Erwin Biesenbach saját és gyűjtött fotói a keleti frontról
  • WWI Eastern Front Foto- Nachlass eines Soldaten. flickr.com
  • WWI Eastern Front Part 2. flickr.com
• Peter Walther: Fotografie – SPIEGEL ONLINE. spiegel.de, 2008. november 11.
• Österreichische Nationalbibliothek – Collections. onb.wg.picturemaxx.com
• 1914-1918 – Europeana Collections. europeana.eu

Filmek

• „Im Luftschiff auf den Schlachtfeldern.“ fr:„En dirigeable sur les champs de bataille.“ Mathias Greffrath kommentárja a filmhez

Újságok

• UB Heidelberg: Feldzeitungen aus dem 1. Weltkrieg – digital. ub.uni-heidelberg.de
• ANNO-Suche. anno.onb.ac.at
• Paul Schreckenbach: Illustrierte Weltkriegschronik der Leipziger Illustrirten Zeitung. Weber, Leipzig
  • 1917 október (2. kötet az 1915/16-ról (archive.org)
  • 1920 (3. kötet 1916–1918-ról (archive.org)

Kapcsolódó szócikkek

• Az első világháború évei (1914)
• Az első világháború évei (1915)
• Az első világháború évei (1916)
• Az első világháború évei (1917)
• Az első világháború évei (1918)
• Az első világháború fontosabb személyiségei
• A Magyar Királyság az első világháborúban
• Az Osztrák–Magyar Monarchia felelőssége az első világháború elindításában

{{kiemelt}} {{DEFAULTSORT:Világháború 01}} [[Kategória:Első világháború| ]] [[Kategória:Orosz–oszmán háborúk|Világháború]]