Szerkesztő:Sándorbácsi/Benczur1

Benczur Sámuel kékfestő egykori vándorútjának naplója

Bevezető a vándorút naplójához

Benczur Sámuel kékfestő mester a működését Esztergomban kezdte, majd 1850-ben Szarvason folytatta és a Békés-megyei Békésen telepedett meg véglegesen. A korabeli szokásnak megfelelően, a mesterség elsajátításának fontos része és feltétele volt, hogy a tanonc fogja vándorbotját és induljon el a világba szakmát tanulni, világot látni és élettapasztalatot szerezni. A fiatal Benczur Sámuel idejében még élt a céhrendszer, bár leírásából is megtudhatjuk, hogy annak szigorú szabályai, kötöttségei akkortájt már oldódni kezdenek. Benczur Sámuel nem mai turistaként indul útjára, hanem társaihoz hasonlóan kis pénzecskéjével tarsolyában, gyalogszerrel vág neki Európának. Eljut Nyugateurópa középkor arculatát még magán viselő több nagy városáig. Rója az akkori utakat úgy, hogy még pontos útitervet sem tűzhet ki magának, hiszen honnan is tudhatta volna indulásakor, hogy merre talál számára megfelelő tanulási lehetőséget, őt befogadó szíves mesterembert és emberséges körülményeket. Barátunk részletesen leírja az 1843. esztendőben gyalogszerrel megtett sok száz kilométeres vándorútjának körülményeit, útjának stációit és emlékezik meg az őt ért kalandokról, megpróbáltatásokról. Aranyos humorral veti mindezt papírra úgy, hogy naplója a mai ember számára is tanulságos és élvezetes olvasmány. Milyen kár, hogy a naplónak csak egy részlete maradt fenn. Szerencsénkre az eredeti kézirat a békési lakosú leszármazott Drechsel család birtokába került és ott jó darabig fennmaradt. Báró Drechsel Géza békési földbirtokos és nyomdatulajdonos könyvnyomdájában közzé tett leírás a napló fennmaradt részét veszi alapul. E közzététel az érdeklődő olvasóval a naplórészletet a nyomtatvány szövegével azonos szövegezésében ismerheti meg. Feltételezhetjük, hogy a nyomda a naplórészletet a szöveg és helyesírás változatlanul hagyása mellett szedte- és nyomtatta ki.

'NAPLÓKIVONAT

Kivonat a - vándor életem naplójából

(Az eredeti kézirat alapján, a Békési nyomdában kinyomtatott szöveg írásmódjának változatlanul hagyásával)

1843. év február havában vettem a vándor botot kezembe, első műhelyem volt Esztergomban, mit nem is nagy örömmel fogadtam el, mivel ábrándaim tanuló koromba gondolatom szárnyain hazám határain jóval túl vittek, ezen külföldre való utazásom vágyait nagyba fokozta azon helyzet, hogy legtöbb esetben külföldi segédek dolgoztak azon mesternél, hol tanuló éveimet töltöttem, mert ha két magyar segéd munkában volt, akkor külföldi volt négy vagy hat, kik rendesen egyik jobban mint a másik igyekezett saját hazáját dicsérni.

Az én figyelmemet legjobban fokozta a kávé ivás. Mondták, hogy itt csak bort és kenyeret kapunk reggelizni, mig nálunk naponta reggel és uzsonyára kávét és vajas kenyeret kapnak a segédek. Tehát kétszer naponta gondolám magamba.

Tudni való, hogy még azon időben hazánkba csak ritka polgári háznál használták a kávé ivást vagy ha igen, akkor kivételes esetekben történt csak, p. névnap, keresztelő, vagy valami kiváló vendégség alkalmával fordult elő, néhányszor az akkori idő szerint én is megizleltem, s ez a bővelkedő kávé ország annál jobban ösztönözte a külföldre való menésemet és vissza tarthatatlan lett, azon képzelt Eldorádóba való oda jutásom. Három heti töprenkedés után Esztergom városát elhagytam, mesterem kérdé mi az oka, hogy oly hamar hagyom a műhelyt? Szándékozom külföldre menni. No csak siess, mert már várnak ! Egy tizenkilencz éves még rá ér külföldre utazni, mondá.

Határozatomnál maradtam a csomagot hátamra vettem és igy megkezdtem rózsás reményeimmel a külföldre való utazásomat keresztül Bécsen, itt a vándor könyvemnek rendbe hozására két napi időt kellett, a magyar kanczelláriánál három évi engedélyt kaptam külföldi utazásra, továbbá minden egyes küldöttségnél láttamozni kellett, ennek végeztével útra keltem, nem törődve tovább ritkaságainak és nevezetességeinek meg tekintésével. Igaz, hogy arra volt is okom, mert egész pénztáram 30 fit váltó pénzbe volt, vagy a mostani pénz szerint 12 frt 60 kr. és már maga Bécs is meg apasztotta ezen csekély összeget, s igy a szükség parancsolta, hogy haladjak, mert minél tovább mentem naponta, annál több uti költséget kaptam a mesterektől, úgy igyekeztem beosztani, hogy saját pénztáram csak csekély hozzáadással, vagy ha lehet séges volt a mesterektől kapott költséggel napi kiadásaimat fedezzem, s igy Lincz és Salzbugon keresztül az osztrák határt elértem. Salzburgba ugyan egy napot töltöttem nevezetességeinek megtekintése végett. Másnap jól megázva 15 vagy 16 kl. batyummal a Bajor határt léptem át hol is az útiköltség felmutatása után szabad volt tovább haladnom, csak az volt a baj, hogy hetekig tartó esőzés naponta kisebb-nagyobb mértékben megáztatott, Azért kedvem még sem szünt további haladásra, mert itt uj világ terült fel előttem, az országutak naponta takaritva lettek, két oldalt végig gyümölcs fákkal egyenes vonalba megörökitve. Mértföld kövek lerakva, ¼ fél és egy mértföld, külön-külön megjelölve és a kövön kivésve, hogy hány mértföld még azon város melyet ki tűztem magamnak elérni. A hol az országut kétfelé vezetett, ott állott az utmutató felirattal, melyik út hová vezet. Ez mind meg annyi ösztönt ébresztett bennem, hogy mennyi idő alatt gyalogolok egy mértföldet, hány mértföldet hagyok hátra naponta, sőt hány lépésből áll egy mértföld volt időm kiszámitani, annál inkább, mert társaságba nem voltam képes annyira haladni, mint magam és igy legtöbbet csak magamba utazgattam. Mindennap öt mértföld volt a szakmám hátra hagyni, hat nap alatt pedig harmincz mértföldet mentem. Vasárnap kiválóbb városokat tűztem ki magamnak, hogy legyen időm megtisztázni magamat és ki pihenni. Naponta négy bajor krajczárért türhető ágyat kaptam, Éjjeli rendes pihehenésem után mindég jó kedvvel és uj erővel folytattam utamat, sőt azt is észrevettem, hogy kevésbé módos családoknál is kávét reggeliztek, Remélve, hogy munkát kapok, akkor majd teljesedik régi óhajtásom. Ekkor már kereszül utaztam München, Augsburg, Stutgard, Mancheim. De már akkor kezdtem hinni, hogy az esztergomi mesterem mondása: ,,csak siessek külföldre mert várnak” alig ha igaz lesz, annál inkább, mivel minden nap találkoztam szakmámhoz tartozó utas segédekkel, kik onnan jöttek a merre én czélomat tüztem ki tovább haladni és pedig szakálas és kipróbált ifjakkal. De azért csak folytattam utamat Darmstadtig. Itt a szállón találkoztam két utas segéddel kik Casselből jöttek, én pedig éppen oda igyekeztem, kérdem hát ott nincs munka ? az volt a felelet, hogy ha Hamburgig megyek sem kapok, mert ahol kettö van az egyiket munka hiány miatt elküldik. Nekem már semmi kedvem arra menni nem volt és láttamoztam a vándor könyvem Mainczba, hogy a Rajna vizén tul megyek szerencsét próbálni, Rajna vizének tulsó partján. Már akkori időbe a czéheket nem ösmerték, ezen oknál fogva kollegáim egyik sem ajánlotta arra forditani utamat, de én szándékom nem változtattam meg, hanem óhajtottam éppen arra menni, merre mások nem mennek, s igy gondolva hamarabb találok munkát és Frankfurton keresztül vettem utamat Mainicz felé. E két Város közt utamba esett egy Epstein nevű mező város, hol egy mesterre is akadtam, nem hogy munkát adott volna, hanem éjjeli szállást adott mivel ő is meg fordult segéd korában Magyarországon és igy egyről-másról kérdezősködött, tehát a bevezetés eléggé szives volt. Vacsora után korcsmába együtt mentünk, ott egy pohár sört is fizetett részeimre, ágyat pedig az ő számlájára rendelt és igy a legjobb viszonyban hagytuk el az nap egymást. Szerencsétlenségemre másnap már hét órát is elütötte mikor felkeltem, az éjszakai hálást meg köszönve mentem én általam igen tisztelt mesteremhez reggelizni, itt kezdődött köztünk nagy nézet különbség, először is azzal, hogy már ők reggeliztek. Már magába engem az is zavarba hozott, mert szerettem volna látni, hogy bánnak ők el vele, én is a szerint cselekedtem volna, láttam az asztalon irósvajat, egy csészét, és egy jókora nagy kávés kandlit, az asztalhoz ültettek, a házi asszony pedig a legnagyobb készséggel töltötte csészémbe a kész kávét, már magától a szinétől idegenkedtem, de mikor meg izleltem akkor a szine igazolva volt előttem izével együtt. Nem akarván háládatlan lenni szájam ize ellenére is meg ittam az első csésze kávét. A házi asszony nyomba teli tölti másodszor is minden szabadkozásom daczára, és kinál hogy egyek hozzá irósvajjal kenyeret is, azt nem tehettem mert csupa keserű volt a kávé, és még vajas kenyeret hozzá enni azt még akkor nem láttam sehol. Tehát elhatároztam, hogy a már csészébe uj fent töltött kávét, akaratom ellen is meg fogom illem szabályai szerint inni, majd azután esek neki az irós vajnak, s ugy cselekedtem. Hirtelen az asszony magamra hagyott és a mester jött be. Azzal a kérdéssel támad meg, ugy látszik, hogy ó Burkos orszagi vagyok, mert azok sem szeretik a kávét, hanem egy ujnyi vastagon az irós vajat szeretik a kenyérre kenni. Én meg kértem ha talán illetlenül viseltem magam bocsásson meg. Igen de hát miért nem iszom a kávét? erre a kérdésre akartom ellen ki csuszot, a végzetes szó, azért mert rosz? ingerülten ki szalad a konyhába, talán meg is izlelte. Vissza jött de kávé felől nem szólt egy hangot sem, csak azt követelte tőlem, hogy a kenyeret mely már elvolt evésre készitve fogyasszam el. Nékem az étvágyam azt nagyon meg engedte, és el is fogyassztottam. Utána következett némi aprehenzióval fűszerezve a bucsuzás. Ez után utra kelve volt időm elmélkedni a kávé ivás előnyei felet, mennyire sóvárogtam utána, és rózsás reményeimben mennyire csalódtam. Ilyen előzmények után csüggedt kedvvel de még is haladtam tovább utamban. Tizenkét heti utazásom után Koblenczbe a szállón, meg kináltak munkával Mayen nevű mező varosba, mit örömest elfogadtam. Mert abba az időben jóravaló segédet kapni nem oly nehéz volt, mint mostaná, és ha munkát kapott, mint én, még fiatal igyekeztem tehetségemhez képest tőlem telhetőleg a munkát mesterem tetszése szerint késziteni, mivel ritka volt olyan mester, a ki a segédet csak sok magyarázat után tudta volna használni, mert ha ma egy elment holnap kaphatott helyébe kettőt. Mai idöbe éppen az ellenkező helyzetbe jutottunk, most segédet munkába kap a mester, ha csak félig meddig is használható hibáit el kell türni szó nélkül, mert már ugy is hivják más mühelybe, tehát ez idő szerint nincs nyomasztó ok arra, hogy igyekezzen minél jobban ki képezni magát, söt ezen rosz szokás által mesterek hivása után, hiúvá lesz, és már félig képzett korába magát egészen kiképzetnek hiszi, tisztelet a kivételeknek. Ezen csekély kitérés után vissza térek tárgyamhoz, megjegyzendő, hogy azon évbe oly sok esőzés volt, hogy külföldön a gabona ára annak következtében jóval drágább ltt miután a vetések is kezdtek már sárgulni, az eső szünte után ismét vissza eset az ára. Mayenból levelet, irtam haza, többek közt kérdeztem, hogy áll nálunk a gabona ára. Itt az alföldön igen bő termés volt tiszta buza köble 4 frt váltó pénzbe legszebb árpa „ 2 frt „ „ kukoricza „ 2 frt „ „ (ezen tételeket az akkori levél állitása szerint jegyzem, mely ma is kezeim közt van.)

Tehát Mayenba volt első külföldi műhelyem már az első napokba hallottam, hogy Genovéva, az itteni várkastélyba élt, és két óra járás a várostól az a kápolna a hol el van temetve. Egy vasárnap magam is kimentem megtekinteni, utamba reméltem ős erdőket látni, de még élő fa is csak itt ott az ut mellett, volt látható a legszebb szántó földekkel boritva lapájos hegy oldalal diszelegtek. Végre egy kolostort és a kápolnát meg láttam, oda érve előbb is a Genovéva tartózkodási barlangját óhajtottam volna látni, de annak semmi nemű nyomára már nem lehetett találni, ezután a kápolnába menve az Oltár Genovéva életének főbb eseményei egész Golónak haláláig, kőből kifaragva diszitik az egy-szerü kápolnát. A város dél nyugati sarkán ott áll omladozó félben levö régi vár, a külsö része még azon idöböl sánczczal körül véve, az állitólagos Genovéva börtöne egy bástya, vastag falai közt, gömbolyü erös vasrácsozattal ellátott ablak volt látható, azonban a föld alatti kijárások láthatók voltak, össze vissza, omladozott részei. Három hónapi ott létem után 1843. év Okt. elsö felébe .ismét kezembe vettem a vándor botot, ezen meglehetős siker után felbátoritva, Belga ország felé vettem utamat, Brüssel fövárost tűztem ki czélul magamnak. Luzenburgon keresztül el értem minden baj nélkül a Belga határt, itt a határ örök megállitanak vándor könyvemet, kérték. utána tört németséggel, hogy mi van a batyumba? Ruháim! természetes ők azt nem hitték, és kikellet egészen rakodnom, midön ez meg történt semmi tilalmast sem találtak, akkor kérdé hová megyek ? mondám Brüsselbe! van ott ismeröse, vagy ajánló le-velet visz ? nincsen sem egyik sem másik ! Akkor össze csapta tenyerét, sajnálta bizonytalan reményeimet, ezek után össze rendeztem podgyászomat és folytattam tovább utamat, de a határ őr sajnálkozása nyughatatlanná tett. gondolkodva mentem, ez a határ őr nem is kerdi, hogy van e uti költségem, (minő baj ha az ember túl becsüli magát,) talán azt hiszi, hogy nincs pénzem és azért sajnál, pedig van, mert Luzenburgba át váltottam a német pénzt frankokra, osszes pénzem volt 60 franc mí pénzünk szerint 24 f. tehát én még annyi pénznek birtokossa odáig nem voltam soha, ez kissé bátoritott, még az nap Arlon városába mentem.

A mint a városba alig egy két, házat haladtam az utcákon levő gyerekek mind kisértek, és minél beljebb hatoltam annál jobban szaporodott a kisérők serege, néztem jobbra balra, végre láttam egy sör mérő korcsmát, oda betérve, s igy szabadultam meg a boszantó kisérőktől. Szerencsémre izraelita, volt, kihez beköszöntem, németül tudott, kérdezte hova megyek? elmondám az egész útí tervem, ő sem hagyta helybe, arra hiába megyek mert ajánló levél nélkül igen bajos munkát kapni, hanem van itt egy mester, Koblenczi születésű próbalja meg hátha kap munkát, én mindjárt el is mentem de nem találtam otthon, a cselédséggel pedig nem tudtam beszélni. ők németül nem tudtak, én meg Francziául nem értettem semmit, vissza mentem s elmondtam, hogy nem volt szerencsém magával az urral találkozni. mellém ült a korcsmáros és tovább folytattuk a beszélgetést, kérdtem tőle, hogy mi oka annak, hogy oly gyerek csődületett idézet elő az én ide jöveteleim? Barátom ilyesmit itt látni csak nagyon ritkán lehet, egy utast viaszkos vászonnal behuzott kalap, derék öv, uti kulacs, azon kivül hogy még az uti podgyászát a hátán vigye? hát, hogy járnak itt az utas iparosok ? Itt leginkább társas kocsin mennek, vagy ha maga nem is ül fel, hanem a podgyászát azon küldi, ő pedig botot vesz kezébe és ugy megy ajánlot helyére, s igy tudtam meg hogy miért is lettem oly bámulat tárgyá ezután kérdem, hogy éjszakai hálásra itt maradhatok e? Azt néki nem szabad tenni mert meg büntetnék, azért van a Hotel, hogy az utasok ott száljanak éjszakai hálásra, mit tegyek, gondolám magamba, egy szobát váltaní magába az érzékenyen fogja érinteni a pénztáramat, tehát itt végzem el a vacsorát, egy pohár sör és egy pár kifli elég lesz nékem, és ugy cselekedtem, ekkor mohár beállott az alkonyodás ezt fel használva, hogy az ucán feltűnést ismét. ne okozzak, busan indultam az ajánlott vendég fogadóba. Oda érve a pinczér legnagyobb előzékenységgel fogadott, válamról lesegitette podgyászom, és én egy külön álló asztalhoz ültem, azonnal ott termet a pinczér, gyertyát gyujtott és kérde mit parancsolok ? Egy pohár sört kértem, az után vallatott, hogy mit vacsorálok, természetes a felelet az volt, hogy semmit, avval magamra hagyott kilencz óra körül, én pinczérem meg szólitom, hogy lefekszem, egy pillanat alatt a gyertyát, kulcsot kezébe vette, és szólit, hogy kövessem, kisértem emeletröl emeletre, végre meg áll és kinyitja az ajtót, amint beléptem meglepet a háló szobám berendezése, láb szőnyeg, nagy tükör, mosdó ahhoz egész a fűl piszkálóig minden aprólékos kellékel ellátva, hófehér ágy fehér függönyel körül borítva, a pinczér pedig bent vár, kérdem tőle talán az ingem mint szokás volt akkoriba a szállókon, megvizsgálni kivánja óh, nem ! hanem várom az felsö ruháit és lábbelit ki kell vinnem megtakaritás véget, kérem ne tessék avval bajolni, én azt magam szoktam elvégezni ? De ö nem tágitott, talán sejtete, hogy a fizetéstől borzadok, ez kérem nem kerül semmibe, hanem ezt nem szabad el mulasztanom, mert a főnököm ilyen mulasztásért nagyon meg piszkolna, akaratom ellen is kellett engedni, hozzá fogtam a levetkezéshez, a pinczér minden darab ruhámat szedte össze, még a foltos bagaria czizmát is kivitte takaritaní. Ezután már nem volt más hátra mint lefeküdni, olyan pompás ágyba, hogy még sem az előtt sem azóta olyanba feküdni nem voltam szerencsés. De kárba veszett, mivel egy pillanatig nem voltam képes egész éjjen át aludni, úti terveimmel foglalkozva, de még jobban avval, hogy mennyibe fog kerülni ezen gyötrelmes éjszaka, sokára virradni kezdet, várom türelmetlenül pinczér által elvitt ruháimat, már hat órát elütötte utána sokára hetet, még sem érkeznek meg kopott úti ruháim fél nyolczat ütött az óra, de már akkor türelemből kifogyva. mivel a podgyászom lent maradt a pinczér felügyelete alatt, azon szándékkal, hogy lármát csapok, hol van a felsö öltözékem, az ajtót boszúsan kinyitom, nagy meglepetésemre egy álló fogason kitakaritva, (ha csak ugyan takaritottak rajta) ott csüngött összes öltözékem, csizmám pedig az ajtóhoz támaszva be billent a szobába, szerencsésemre ezen vastag tévedést nem vette senki észre, hamar felöltöztem és siettem meg tudni a számla összegét, a mint le érkeztem első volt, már az ismert pinczér kivel találkoztam egy-mást szivélyesen üdvözölve, kérdem mennyivel tartozik? hátreggelit nem parancsol ? de hogy kérek sietnem kell? tehát vacsora, szoba és reggeli, öt frank, én tévedést gondoltam találni a számlába, mivel sem vacsorát sem reggelit nem kértem, figyelmeztetem a pinczért, azt én tudom? de mit felelnének az utazó urak, ha avval állanánk elő, nincs vacsora, nincs reggeli, az el volt készitve és annak az árát követeljük, igy hát a reggeli is bele van számitva az öt frankba ? Igen mondá ? de ha ugy van, minden sietőségem daczára kértem a reggelit és nagyon is reám fért, azután első teendőm volt könyvemet látomozni, hivatalba érve egy tisztes hivatalnokkal volt ügyem. Hát, hogy utazik vissza felé ? nincs reményem itt munkát kaphatni! s igy kényszerülve vagyok uti tervem megváltoztatni, azt kár tenni mondá van itt egy koblenczi születésű német, keressem fel hátha kapok nála munkát; hol már az előtti napon voltam, és csak ki nem taszitottak olyan fogadásba részesültem, tehát semmi kedvem nem volt ujra szerencsét próbálni. Belgiába pedig beljebb hatolni reám nézve valóságos vakmerőség lett volna, mert nyolcz vagy tiz nap alatt ki lett volna üritve általom olyan sokra becsült pénztáram, tehát nem volt mást mit tennem mint vissza látomozni. Vendégfogadóba térve kifizettem az öt frankot. Vállamra véve podgyászom Arlon városát ott hagyva minden feltűnés nélkül, mivel az előtti napon kisérőim igen csak az iskolába voltak, én pedig szivesen elengedtem nekik ezen mulasztást.

Visszautazás folytatása

Tehát a vissza utazást folytattam Luxemburg és Trier ős régi városokon keresztül. Okt. második felébe Vithchbe kaptam munkát, itt létem alatt történt; padlásra menve egy sarokba zsinóron csüngve találtam két vagy három levél dohányt, leszakasztottam és elbeszéltem munkás társamnak, hogy most majd minö jó dohányt fogunk szivni, szép sárga szinű volt, hogy gondolod azt, nem volt még az Tabak Spinnernél? kell is annak, meg vágom és rá gyujtok ; csak hogy nem fogod tudni szivni, azt meg-már én nem hittem, azonnal bicskámmal egy pipára valót vágtam, rá gyujtok de szivni semmi kép sem lehetett, mert a füstje olyan volt, akár a szalma tüzé, fejem csóválva félre tettem a pipát és igyekeztem őt meggyőzni abba, hogy nálunk a dohány ha meg szárad azonnal szivható. Igen csak állitsd te, azt hiszed ki Magyarországon nem volt az kész holmi mesés állitásokat elhinni, engem pedig bántott, hogy igaz mondásom nem tudtam bebizonyitani. Rajna vize mentén szöllőt és dohányt termelnek ugy mint nálunk, a szöllő vagy must csak olyan mint Magyarországon, de a dohányt ha nem próbáltam volna ma sem hinném, hogy minden előkészités nélkül ne lehetne szivni.

1844. év Márcz. elején kiléptem munkából utamat folytattam, Landau, Veiszenburg és Strasburgon keresztül, e hó második felébe kaptam munkát ismét Benfeldenbe, nem is sejtvén, hogy minő sors vár itt reám, külföldiek voltunk mindössze nyolcz vagy tizen segédek, a többi vagy Elszaszi, vagy épen helybeliek voltak, de sem az oda valók, nem tudtak francziául beszélni, csak németül, én a külföldi segédekkel barátkoztam, s igy én is a sváb nevet örököltem az Elszaszi segédektől, kik büszkén vallották magukat Francziáknak. (Nem tudom most, hogy gondolkoznak) engem ezen gunyolódás legkevésbbé sem sértett, csak csudáltam, hogy lehet egy német még a francziánál is francziább. Augusztus hó egy vasárnap estéjén, város körül beörökitett séta helyen egy Badeni barátommal beszélgetve haladtunk az fasorok mentén, s egy sör mérés mellett haladva, egyik a helybeli segédek közül reánk kiált, svábok még sem mentek aludni, ezen szó az én utitársamat szerfelett bosszantotta, menés közbe vissza feleselt és a szabó ipart gúnyolta, mivel az megtámadó azon iparághoz tartozott, tovább haladva csend lett. De csak hamar észrevettük a hold világánál, hogy egy csapat, körülbelül tizen utánunk iramodtak, mondám a bajtársnak, azt kár volt tenned azokkal most meggyűlik a bajunk.

Másik pillanatba már utolértek, igaz hogy az én Badeni lakatos barátomra röffent mind, botot egy sem használt csak ököllel döngették. Én pedig jó hiszeműleg béke birói szerepre vállalkoztam, hogy majd felvilágositom a dulakodókat, mondám a szabó volt a támadó, de alig hogy ezen szavakat kiejtém, már akkor éreztem én is ökleiknek csapását a fójemen, körül lettem fogva, tartott, mig meg nem elégedtek az ütlegek osztásával, de csak ugy talpon állva ment végbe az első felvonás.

Ekkor elbocsájtottak, mi pedig szépen hallgatva búsan folytattuk tovább utunkat, pár percz mulva utánunk küldtek egy futárt azzal a parancscsal, hogy szaladjunk, mert ha nem, ujra vereséget fogunk szenvedni, az én bajtársam előttem késznek nyilatkozott a futásra. De én, mint kivel o1y méltatlanul bántak, nem egyeztem bele, annál inkább nem, mert már a városba vezető utca igen közel volt, es hittem hogy ott majd nem mernek bántalmazni, már az utczába betértünk midőn ujra utolértek és igéretükhöz híven elbántak velünk, a csoport kétfelé oszlott, engem az utczán lévő folyókába gyűrtek, egyik ház emeletes ablaka megnyilt, azon kérdést intézték a hősökhöz, kit vertek ? Svábokat volt a felelet, a kérdőnek teljesen elég volt, tovább mi történik nem is törődött vele, ilyen körülmények közt nem maradt részemre egyéb hátra mint jajgatni, akkor a csata nyerők szépen ott hagytak mint ha semmi baj sem lett volna, én pedig fekvő árkomból kitápászkodva, köcsög kalapom egészen meg semmisülve, pipám összetörve, mellény és felső kabátom megszaggatva, szemeimmel keresve bajtársam, de sem barátot, sem ellenfelet már nem látva, egyedül magamra hagyva tanácsosnak véltem a szaladást, (menynyivel jobb lett volna azt elöbb cselekedni, és ilyen állapotba hajdan fővel elértem mesterem lakását. Másnap az eddigi munkát mesteremnek megköszöntem. És miért! kérdé tőleim ? elmondtam a velem történtet, és kik voltak azok? nehányat azon Franczia hősökböl névről is ösmertem, például Haaz, Grundmann, Máyer, tehát csak maradj, én még ma fehívatom a biróhoz, elég e három azok majd tudják a többit; és mesterem úgy cselekedett addig én munkához akartam fogni, de nem voltam képes dolgozni különösen egyik szemem nagyon feldagadt, a fejem kerülete pedig oly nagy lett, hogy egy sapkám melyet azért gyűlöltem mert nagyon kitágult, de akkor az is igen szűk volt fejemnek, mesterem haza jött és tudatta velem hogy holnap délelőtti órára mind a biróhoz van rendelve.

Tehát az eredményt be kellett várnom, másnap megjelentünk a biró elött, előbb is a vert fél lett kihallgatva, utánunk a győztesek, ezek után pedig ismét kettőnktől kérdezte, hogy menynyi kárpótlást kivánunk? én részemről 25 frankot, bajtársam ugyan annyit az sok ! volt a válasz a birótól, mi pedig a testi sérülést illeti, hozzám szólva, az ön sérelme látható, még ellenben az alperesek közt van egy ki orvosi bizonyitványnyal ellátva jelent meg, hogy öntöl veszélyes ágyék rugást kapott, uj fe.nt az alperesek mentek be, kijövetelök ntán csak hamar tudatta velünk a biró, hogy öt frank kárpótlásra itélte őket, mit mi nem fogadtunk el, mesterem is jelen volt és igyekezett rá beszélni, hogy fogadjuk el, mert többet nem itélhet ez a biró, fellebbezni pedig csak ügyvéddel lehet a mi sokba kerül, ilyen sikertelen eredmény után én még az nap több barátaim kisérete mellett elhagytam a várost augusztus utólján, az én bajtársam pedig daczára ezen kadarcznak továbbra is megmaradt munkába.

Nekem ezen szerencsétlen csatározás után, volt töbször alkalmam jó kedvel elő idézni az által, hogy folytonosan csakis olyan segédekkel találkoztam kik azzal dicsekedtek én magam kivertem a korcsmából ennyit és annyit és ahoz hasonlókat meséltek, arra én leginkább azt felelém, hogy sajnálom ! mit sajnálok volt a kérdés ? azt, hogy én ugyan nem vertem senkit, de bezzeg meg vertek engem és nagyon szeretnék találkozni azokkal, kik meg lettek verve, de már az én szerepemre nem igen vállalkoztak.

Utazásomat folytattam Kolmar Mülhausen és Bazelen keresztül. Szeptember elején kaptam ismét munkát Laufenbe, itt azon idö alatt mig ott voltam semmi emlitésre való nem történt, ugyan ez évbe deczember utolján utaztam. Bern és Luczenen keresztül, az utóbbi városba 1845. év január 2-ikán érkeztem, itt ismét volt egy kis kaland, nevezetesen Jézsuita rendből folyamodtak, Lucern város tanácsához, az ottani letelepedés végett, a mint a tanács el is fogadott, Zürich kantón pedig ellenezte, és mielőtt én oda érkeztem előzőleg már volt Luczern alatt Zürichiekkel össze ütközésük, utóbbiak vissza lettek veretve Luczerni polgárság állitása szerint nagy vesztességgel, ezen idö allatt utasokra szigoru felügyelet volt.

Én és egy Vesztfélinger együtt mentnnk a szálloba szives fogadásba részesültünk, kevés idő mulva betoppan még két utas segéd szakmánkhoz tartozó, szokás szerint kérdezi a Fater, hová valók? az egyik badeni a másik pedig Magyar, e véletlen találkozásra nagy lett az öröm mind kettönk részéről, az én földim jól volt ellátva uti költséggel, én sem akartam hátra maradni, a szokotnán sokkal többet költöttünk, annak az örömére, hogy a sors össze hozott bennünket, a többiek bámulatára még magyarul is beszélhettünk, Vesztféli szinte rendes fiu volt és velünk tartott, de a Badenninak pénze nem volt, ez okozta a másnapi bajunkat, reánk következő reggel arról volt szó, hogy mere menjünk szét nézni a városba. Szerettünk volna a bádeni kolegától szabadulni, de ö követett nyomról nyomra, tehát elhatároztuk, hogy kivül a városon egy sziklába van egy oroszlán kivésve, me1y remek mü, megis érdemli a megtekintést, oda is elkisért bennünket, ahoz közel van egy kolostor, s ő inditványozta, hogy menjünk be, ott kapunk ebédett, de mi mind a hárman egyhangulag elhatároztuk, hogy a szállóra megyünk ebédelni, és igy tőle megszabadnlunk, hanem ö magába meg nem akart be menni, velünk indul ö is a szállóra. pedig éhes volt, tehát az ö kedvéért tettük meg, mivel ő érte fizetni egyikünknek sem volt kedve.

A mint a kolostor külső ajtaját benyitottuk, rideg falai közt a tornáczon állva, kevés idő multával egy barát jelent meg, ki hozva egy jókora nagy tálat s a fenekén apritott száraz kenyér volt látható, az asztalra tette, utánna nyomban hozott egy jó nagy kancsó ficzkót a száraz kenyérre töltötte, számunkra pedig négy kanalat tett le s magunkra hagyott, (megjegyzendő, hogy böjti nap volt,) éhes társunk hozzá látott és jól is lakott, mi hárman részünket szivesen átengedtük neki, ámbár ő maga még nem volt képes az egészet elfogyasztani. mikor már ő is bele veresedett az evésbe le tette a kanalat, mit mi nehezen várva indultunk kifelé, az ajtótól alig tiz lépést haladva két csendör meg állit bennünket, mit kerestek a kolostorba? Ebédeltünk, kapu elismervény meg van? (ThórSchein) igen ? mutassák, mindnyájunktól elvette csákóba helyezte, és felszólitott az előre való menésre, egyenesen a Policzájra kisértek, no biztunk abba, hogy majd védelmünkre tudnak felelni, sőt uti költséget is tudunk bőven felmutatni, a kéregetés bár megvan tiltva. de a kolostorokba szabad menni ebédre, igy gondolkoztunk.

De nem úgy történt hanem nékünk egy szobát mutattak, hogy menjünk be és várjunk, hiába mondtuk, hogy ügyünkbe magunk akarunk szóllani, nem engedte a csendőr hanem egyik ott maradt velünk, a másik pedig kikerestette vándor könyveinket, és beleirták egyformán mind a négybe, koldulás végett Luczerni kanton határából kiutasittatnak, ilyen elpiszkoltan jutottunk vándor könyveink birtokába, és azonnal két csendőr kiséretébe a szállóra mentünk a Fatertól arcz pirulva bucsuztunk, mit a jó öreg maga is restelt, mert szerette volna tudni az okát, de nem volt szabad semmit beszélni, hanem rögtön a városból kapun kivül kisértek és ott magunkra hagytak, az én földim volt leg-vadabb a Badeninak mondva bosszusan most már velem ne jöj tovább, mert én megfojtalak, s igy a kellemetlen uti társtól megszabadultunk. Továbbá mondá, hogy menjek és inmost már haza szüleimhez, de mi több ha mester akarok lenni, hogy mutassam be a czéhbe ilyen elkevert állapotba könyvemet, ezen aggodalmát én is helyeseltem, mivel tudtam hogy már hazafelé utazik, a könyve pedig mind ez ideig tiszta volt, és most ön hibáján kivül be lett piszkolva, magamat pedig avval vigasztaltam, nemsokára megtelik a vándor könyvem, és ujat fogok kapni akkor ezen lealázó beiratástól szépen megszabadulok, természetes ez idő szerint bele kellett nyugodni mint több más verességbe, s igy folytatva tovább utunkat. Veszféli pár nap mulva munkát kapott, mi pedig ketten maradtunk földimmel utazva Szt.-Gallen, Konstancz, Boden taván keresztül, Kemten, Ausburg, Neuburgig együtt, öt heti barátságos utazásunk után, utóbbi városba el értük a kitüzött vál pontot, mivel ő már haza felé igyekezet, földimnek szivélyes elbucsuzása után, kedves emlékei maradtak velem, ezen ifju Duna-földvári volt Köhler János, ki ma már mint hallásból tudom, kimult az élök soraiból.

Ezután megint csak magam utaztam Fürthtbe, itt már vasuton mentem, de csak azért, mivel hogy ez a vasut egész Németországba volt az első kiépítve, és még inkább azért, mivel nem sokba került, mert csak három negyed mértföld a hossza Nürnbergig. Nehány nap mulva Beireuht-ba kaptam munkát. Február első felébe, Ápril utóljáig ott maradtam, utaztam ismét tovább, Hof, és Chemnitzen keresztül, Nossen-be munkát vállaltam, itt már a vándor könyvem teli lett irva, Szászországi uj vándor könyvet kaptam Szeptemberbe, és utaztam Meisen felé egy hegy lejtőn utólért egy tej árus, két szelindek huzta tejes edényekkel meg rakott kis kocsiját. Tej árus pedig meglehetős jó kedvibe volt, engem felszólit, hogy üljek ffel, kérdem hová nincs ülés csak egy einbere a többi része pedig tele tejes edényekkel rakva ? Üljön azokra fel! azt már nem teszem? tehát tegyem fel a batyumat, daczára hogy volt mit huzni a két szelindek, szíves rá beszélése folytán terhemet én is reá tettem, beszélgetve halladtunk ut mentébe egy korcsmáig, itt meg áll és mondá: itt reggelizünk, még akkor én sem estem tul rajta, hajlandó voltam vele tartani, e közbe a kantárt levette a fogatoknak fejéröl, hámot rajta hagyta, edénybe vizet és egy jó darab kenyeret adott nekik, mi pedig bementünk reggelizni a korcsmába, én ugy foglaltam helyet az ablaknál, hogy vigyázhasak podgyászomra, az én jó akaróm pedig gondnélkül és igen hosszasan végezte a reggelizést, én azon napra is kitűztem magamnak mennyire akarok menni, s igy nyugtalan voltam ha itt soká időzök, nem érhetek idejébe ki tűzött helyemre. Elhatároztam megköszönni szivessegét, és majd halladok tovább, ugy cselekedtem : Tehát nem akar reám várni ? Nem mert siettek ? mondá hát csak menjen ; kimenve a kis kocsihoz közeledtem, a fogatok rohanva ugattak, szerencse volt reám nézve, hogy a hám rajtok volt különben igen csak meg fogták volna a felső ruhám bélésestől, vissza menve kértem, hogy vegye le a kocsijáról batyumat, mit ő kész volt megteni nevetve mondá, tudom én azt, hogy még én kinem jövök addig a kocsiról senki semmit le nem vesz. Ezen kis ijedelem után folytattam utamat, de fuvarosom soká időzhetett mivel többé nem találkoztam vele.

Meisenböl, Dresdába mentem ott felkerestem az Osztrák küldöttséget a három év hosszabitása végett, mit megtagadtak tőlem, és utasitottak Bécsbe a magyar kanczellariához, én épen csak azért Bécsbe menni nem voltam hajlandó, és még volt is időm hátra, azon hiszembe majd megteszi a Berlini küldötség tehát Dresdából Szászországi Sveitzon mentem végig mely méltán viseli kicsibe a nagyobb Sveitznak nevét, továbbá Bauczen, Breszlaá, Berlinbe érkezve ott uj fent felkerestem az Osztrák küldötséget, hosszabbitási ügyembe, de itt is Bécsbe lettem utasitva, már meg innen vissza Bécsbe még kevésbé volt kedvem menni, rászántam magamat, hogy azon három évet én magam fogom, hátra kiigazitani. Szállóra érve tilalom daczára is megtettem, és utazásom folytattam szerencsésen minden fel akadás nélkül Rostok, és Sverinen keresztül. Hagenov-ba okt. elején kaptam munkát, mindjárt első hétbe a házi kertbe menve láttam egy szölő tőkét, mesterem kérdé ilyen bokron szokott a bor termeni ? Igen mondám, de e szőllő nincs még meg érve mert apró szemű, és még egészen kemény, ugy van kiigazitá mert igen savanyu. 1834. évben szépen megért, és kissé édes is volt. Egész telet ott eltöltve igyekeztem köteleségeimnek eleget tenni, mesterem jó szivű ember volt, hanem Husvéti ünnepekre igen becses vendége érkezett, Sverini herczegnek egy hivatalnoka, az elsö ünnep napon felettünk szólitva, hogy mi is a vendéggel fogunk ebédelni, különben olyan ebédem külföldön nem is volt sehol, mikor már a pecsenyéböl is ettünk s mi fel akarunk állani az ebédtöl, mesterünk végig marasztalt az ebédnél, utoljára egy sárga dinyét hoztak az asztalra; nagyságra mint a két öklöm lehetett, ize pedig olyan volt mint jo uborka szokott lenni, mi is kaptnnk egy egy szeletett, de csak czukorral édesitve lehetett elfogyasztani. Mesterem kérdé tölem, hogy ösmerem e ezen gyümölcsöt ? Felelém igen ? és hogy hivják ? Czukor Melaun, mely nálunk néha igen sok terem ? az is oly jó mint ez ? kérem még ennél jóval jobbat csak a sertéseknek dobják ? ezen szavam után a vendég reám igen mogorva pillantást vetett, magam is igaz állitásom oly gyarló kifejezése után, inkább kint mint bent szerettem volna lenni. Ebéd után csak hamar kijött utánam Mesterem is, és jó akarólag figyelmeztetett, hogy máskor a szót jobban válasszam meg, annál inkább most lett volna reá szükseg mivel rokon vendége hozta a dinyét ajándékba, Sverini Herczeg üveg házából, miről én csak utólagosan vettem tndomást, bocsánatkérésem mellett megköszönve figyelmeztetését, igyekeztem őt meggyőzni igaz állitásomról, mi ugyan nem sikerült, második ünnep napon már nem is ebédeltünk együtt a vendéggel. Ezen esetett nagyon resteltem, annál inkább mivel a Magyar segédeket több helyeken előnybe részesitették, az én mesterem reám szinte büszke volt, hogy az utánam jövő földiemet is ugyan abba részesitette e, azt már nem tudom.

1846. év máj. második felébe a legjobb viszonyba elváltunk egymástol, vándor könyvem kezemhez vétele után, első teendőm volt megnézni, hogy néz ki a hat évi engedély kiigazitás, elég jónak találtam, és tovább utaztam, Lübek, Kiel, Hamburg, Bremen, Oldenburgon keresztül daczára annak, hogy a három évi külföldön való tartózkodásom már le telt, minden fel akadás nélkül Leerbe munkát vállaltam, négy heti ott létem után, ismét könyvem birtokába jutottam, elsö teendőm volt megnézni hogy a vonásokon a tenta szine mennyire kulönbözik kiigazitott helyeken, bár én a külömbséget láttam, de bátoritott az hogy már anynyi helyt volt a kézbe, és senki sem vette észre, tovább utazva Hannover, Brauntsveig Halberstad és Mülhausen, itt már nem találtam eléggé megnyugtatónak reám nézve a könyvem, mivel az általam ejtett vonások sárgas szinüek voltak, az eredeti pedig kékes tehát kértem a szállón tentát, hozzá fogtam a szükséges vonások kiigazitásához, nem néztem előbb meg a tentát szerencsétlenségemre, az pedig korom fekete volt, s igy az renoválás által bele jutottam a kelepczébe, mert másnap Eiznach-ba már kérdőre vontak, honnan erednek ezen uj vonások ? Én magamat csak azzal védtem, hogy nem tudom ? ez természetes nem volt kielégítő, tehát részemre egy utazasi jegy állittatott ki, Gotha, Erfurt, Veimár és Leipzigen keresztül, nyolcz nap alatt tartozik megjelenni Nossenbe az ottani hatóságnál, mely részemre a könyvet kiállitotta, vándor könyvem pedig postán küldetett szinte oda.

Érkezés Nossenbe

Nossenbe való érkezésemkor első teendőm volt, az előbbi való évbe volt mesteremhez menni, elpanaszoltam minő viszás helyzetbe jutottam, ő bátoritott, igaz hogy baj, de nem nagy és ajánlotta hogy magamra ne vállaljam hanem egy ösmeretlenre utaljak, podgyászom és egyéb értékes tárgyaimat nála hagytam, és csak az utazó ruhámba jelentem meg a hatóságnál. Oda érkezve azonnal elővettek, hogy mertem ilyesmit elköetni, én nem vállaltam magamra s avval mentettem magamat, hogy mig a magyar irásba is igen gyenge vagyok, a németbe pedig egy átaljába nem vagyok jártás. Tehát ki cselekedte azt? egy német születésű ? hol? Mülbausenbe a szállon? hogy hivták? azt nem tudom? És hova való volt? azt sem tudom, akkor először találkoztam vele és azóta nem láttam; ezen kihallgatás után kimentem és rövid idö mulva behívattak, a végzésbe nyolcz napi börtönre lettem elitélve. Ilyen esetekbe a legkisebb büntetés a nyolcz napi börtön s igy reám nézve az itélet kimondását elfogadtam, azonnal át lettem adva a börtön őrnek, ö pedig kötelességét teljesitve, zsebeimet megvizsgálta, hogy nincs e valami tilos eszköz nálam, utasitott a börtönbe, az ajtót pedig reám zárta, két bajtárst már a börtönbe találtam, s igy első napom hamar eltelt, ők az én ügyem kérdezték, én meg tőlök kérdezösködtem hogy jutottak ide, az egyik, azt mondta, hogy már másodszor kapták a koldulással foglalkozni azért tizennégy napi börtönre lett itélve, de mig csak három napot töltött el, a másik tréfásan mondta, hogy gazdájával szóváltásba keveredett a padlásról nadrágját lelökte, de gazdája is benne volt, ez kapott egy hónapot, ezek vigasztaltak engem, mivel én voltam első kiszabaduló, és takarítani sem tartoztam hanem a két elődöm végezte, másnap küldetett mesterem ebédet, börtön őr szives volt azt nékem beadni, de hozzá tette, hogy többször ne küldjenek mert mert nem fogja beadni hanem vissza küldi, tehát a börtönbeli étkezéssel be kellett érnem.

A hosszu nyolcz nap eltelt, en pedig türelmetlenül vártam azon pillanatot, melyben felszólitanak a kimenésre, végre az ajtó megnyilt, és fel lettem szólitva börtön ör által hogy kövessem, a hivatalba érve tudatták velem hogy a reám szabott időt kitöltöttem, a számlát is felolvasták előttem, erre azt feleltem hogy összes pénzem egy tallér és néhány ezüst garas uti költségem van, az kevés? különben gyűrű, óra, vagy óra láncz, egyéb nélkülözhető értékes tárgyaim vannak e? nincsen? hát ruhanemü? az van egy ünneplő és egy dolgozó öltözékem, és kinél van? a volt mesteremre hivatkoztam, tehát nyugodt voltam hogy ő is a szerint fog beszélni. A törvény szolga vissza jövetele után igazolva volt vallomásom. Ekkor már a vándor könyvbe bele volt irva, nyolcz napi letartóztatásom azonkivül Freiburg és Schneebergen keresztul a határon kiutasitva. Akkor szerettem volna találkozni a földimmel és megkérdeni tőle hát ehhez mit mond, igaz nem lehetett mondani, hogy önhibámon kivül jutottam bele, hanem magam szereztem magamnak, hogy olyan csattanós vége lett. Át jőve Csehországba, Carlsbádban látamoztam vándor könyvemet, ott uj fent kaptam egy erős leczkét, és egyenes uton hazámba lettem utasitva, ugyan ez év aug. második felébe, elértem felsorolt viszontagságaim közt szerencsésen Magyarország határát.

Benczur Samu.

Üzletem kezdete és folytatása

1850 év Sz. Mihály-kor magam kezére kezdtem folytatni a mesterségem Szarvason egy évig, oly csekély összeggel, hogy a mesterségemhez még a legszükségesebb szerszámokat sem voltam képes beszerezni magamnak. azon időbe szinehagyott ruhák szőr és selyem szövetek festése honuuka csak kezdetleges volt, tehát még akkor abból valamit szerezni vagy csak megélni is, semmi nemű kilátás nem volt. Egy évet mégis eltöltöttem, mintázó for-mákat készitettem a többi festöknek, napszámra jártam hol az egyikhez hol a másikhoz, és az a kevés munkám a mi össze került szinte kikészitettem, 1851. kilett az adó reám is vetve 3 frt 54 kr p. p. a templom előtt kilett adva, hogy a ki sokalja reá kivetett adót jelentkezzen a szolgabirónál, én is kaptam rajta, meg jelenek a hivatalba, előadom körülményesen fentebb elősorolt állapotomat, hozzátéve még azt is mivel én még vásári munkát illetve mint a többi festök nem vagyok képes folytatni. És miért nem folytatja nem remekes mester ? De igen az vagyok, hanem ehez igen kevés pénzem van, és csak azon mulik? Tehát ahoz joga van, senki sem tilthatja vásári munka készitésétöl, ezen jogtól pedig tartozik adót fizetni, a mi a pénzt illeti annak a megszerzéséről mindenki maga tartozik gondoskodni, ezek szerint adóját nem kevésbithetem, különben folyamodást be adhat a megyéhez mi költségeibe kerül azt mint bizonyost mondhatom, hogy sikere nem lesz, ezek után én reám vetett adót kifizettem, és ugyan ez év nyarán már Békésen jelentkeztem lakositás végett. Sz. Mihály napján át költöztem Békésre azon szándékkal, hogy vásári munkát is fogok folytatni, atyám után voll némi ösmeretségem a kereskedőkkel, felmentem Pestre és kértem hitelbe portékát, mit ugyan nem tagadtak meg tőlem, de mivel egy krajczár arra való pénzem nem volt, hogy egyrészt kész pénzel fizessem, s igy a hitellel is csak igen kevésre lettem szoritva, ennél fogva. én a jövőmbe kivánt sikerrel nem kecsegtettem magamat, még akkor mint utas festő segédnek szükséges minden kellékeim megvoltak, de előre való látásból meg is tartottam, ha netalán nem lennék képes még ez évben sem eredményhez jutni, fel tett czélom volt azzonnal, ismét vándorbotot venni kezembe. Ugyan ez évben tehát igyekeztem ugy rendezni munkámat, hogy következő tavasszal sátorral áljak kint a vásárba és piaczokon, egy gyalog kocsit készitettem magamnak, egy jóravaló tanonczot is kaptam; igy ketten összes sátorfát és portékát képesek voltunk jó utca a piaczra ki, és haza hordani, szóval töllem minden telhetőt elkövettem, hogy az évi inventálásnál hanyagságom okul ne szolgáljon, és multával össze számitva az egésszet, ebből a függö adósság levonása után szerény szaporulat mutatkozott, és csak akkor tettem le további vándorlásaimról.

Ezen próbaév buzditólag hatott reám, igyekezetem, fokozódott gyarló berendezésemet szaporitani, mesterségemnél télen igen keveset vagy semmitse lehetett dolgozni, akkor készitettem jövő évre uj tarkázó formákat, nem csak részemre de más vidéki festőknek is, ezen munkát bár csekély haszonnal lehetet folytatni, és még is volt eredménye, mert minden tavasszal volt új mintára tarkázott és festett árum, továbbá az által a fogyasztó közönségnél terjedt az ösmeretségem, igaz az is ha vállaltam munkát azt igyekeztem az igért időre elkésziteni, az tagadhatatlan pedig, hogy a vállalt idöre a munkát elkésziteni bámely iparosnak előnyére szolgál, s igy három és fél évi üzlet folytatásom után 1854 évbe megnősültem, harmincz éves koromba, már akkor képes voltam mit mondani szokás asszonyt eltartani, ezután pedig kettőztetett erővel folytattam a mesterségem, én a műhelyembe, nőm pedig az elárusítással foglalkozott.

Tudni való, hogy az ötvenes évek a földmíves osztályra arany idők voltak, az ipar folytalása meg sem közelítette a földmveléssel foglalkozok hasznát. A földhaszonbére és örök ára, mostanihoz képest csak felét képezte, vagy sok esetbe annyit sem, daczára a jo termésnek a gabonának mindég magas ára volt, e szerint nem nagyott mondok ha azt álítom, hogy egy év alatt megkétszereztetett a befektetett tőke. llyen körülmények közt egy része tekintélyes vagyonhoz jutott, nagyobb része kik későben fogtak a gazdálkodáshoz, azt hitték, hogy már ez mindég igy fog maradni, tönkre mentek, hallatlan magas kamatra pénzt vettek fel uzsorásoktól, reményeikbe csalatkozva, mivel sem a termés nem oly jó volt, és az árak mindég lejebb mentek, szorult helyzetbe lévőknek a kamat pedig ment mindég feljebb, számításból ki hagyott eset után, tönkre jutottak, ezen áramlat számos iparost is magával sodrott, engem ezen földmívelés kitünő haszonnal járó foglakozási vállalat legkevésbé sem ingatott meg, hanem csak az iparom folytatása mellett maradtam, igaz hogy mesterségembe azon csekély megtakarított összeget, szét forgácsolnom nem is volt szabad, többször barátaim sőt rokonaim közzül is volt beszéd tárgya, miért nem foglalkozok haszinbérlettel, kimutatták számokba a biztos hasznot, és később kitünt, hogy többen azok közzül, sem gazda, de mi több még iparos sem lett belőlök.

Az én terveim a fent emlitetektöl egészen el ütüttek, megtakaritott pénzem mindég csak az üzletbe tőkésitettem, legfőbb óhajtásüm volt és minden igyekeztem oda irányult a hiteltöl szabadulni, bár egy töke nélküli kezdőnek a hitel igen jó szolgálatott tesz, és többeknek élet szükségök is van reá, de azért nem szabad szerintem egy iparosnak sem, a hitel mellett felejteni magát, mert idő multával gyógyithatatlan sebbé tapad reá, és nem tudja tőle szabad akaratát kifejteni, esetleg hasznosabb beruházás, vagy bevásárlásoktól elszigetelten marad, szóval nem magának hanem a hitelnek szolgál. Igaz ugyan az is, hogy nagy iparosnak nern nőheti ki magát, vagy ha igen, akkor igen kevés, hanem mint kis iparos polgári állását betölti, nem koczkáztatt semmit, független állást szerez magának, tűrhető körulmények közt élhet, és eléri azt, hogy nemcsak az eladásnál, de már a nyers anyagok bevásárlásnál is tud bizonyos hasznot biztositani maga részére. Sok iparosnak az a számitása, ha egy kis tőkepénzt megtakarit, vesz egy vagy két hold földet, vagy szőlős kertet, iparából ki veszi azon tőkét melyet évek alatt nehezen megtakaritott, és pénz hiányába iparában ismét kezdővé teszi magát, ezen hibát meg ujitja ahányszor csak teheti, szerintem nagyon rosz számitás, mivel tudjuk azt, hogy a kezdet legnehezebb, tehát elég egy iparosnak életébe egyszer is kezdőnek lenni, az is áll, hogy a mesterség ugy jövedelmez ha van annak alaptőkéje, és minél több annál jobb, fentebb emlitett terv szerint működö iparosok az ellenkezőt hiszik, hogy ellátja családját, kenyérrel és gyümölcsel, arra mit sem kell költeni, és minek heverjen iparába a tőke, mivel ha szükséges mindig kap hitelbe is, kisebb városokba egy vagy két kereskedő látja el az iparosokat nyers anyaggal, szinlelt jó akarással mondja, pénzre nincs szükség, hamis számlákat fel mutatt, titok tartásra fel szólitja mivel csak is néki és senki másnak oly olcsó árba nem adja, némely kereskedő arra is fel kéri, hogy birálja meg mint szakértö, hogy most megérkezett czikkekel valyon czélszerű bevásárlást tett e, mint a kinek tanácsára szorult, sok esetben pedig biztatja, hogy vegyen örökséget, s. a. t. és minö nagy baj ha a fogyasztó közönség is azon az áron kapja meg a nyers anyagot mint az iparos. Itt tűnik fel a nyers anyagok szövetkezetének a nagy szüksége, mibe meg most a bor, és szövettel foglalkozó iparosok nagy részét felvilágositani nem lehet, midőn már az iparos oda jut, hogy mesterségéből összes pénzét kivette akkor már máskép beszél a kereskedő. Nékem is szükségem van a pénzre, az örökséget biztositék képen betábláza, iparosnak már akkor nincs menedéke kénytelen bele egyezni, mikor már le van kötve, az anyag árakat feljebb teszi, az iparos akkor már belátja, hogy rá van szedve, de már későn, igyekszik, hogy szabaduljon töle, minden szégyent kikerülve becsületes uton, az pedig már olyan esetbe ritkán sikerül, s igy oda jut, hogy a legszigorubb takarékossággal meg él ugyan. De még az iparosok szövetkezeteket nem alakitanak, mai körülmények közt, a Lidércz nyomás alól nem tudnak megszabadulni.

Fentebb elősorolt eshetőségeket szem előtt tartva, semmitől sem féltem jobban mint uj fent azon nehézségekkel megküzdeni, midőn iparom kezdésénél meg voltam terhelve, akkori időben alföldről az iparosok nagy része, pesti és debreczeni vásárokat látogatták, és onnan szerezték be magoknak a nyers anyagot, nem vasuton mint most már lehet, hanem csak fuvarosokkal és társaságba, nyolcz nap, sőt többször rosz utat számitva, ily esetbe egyik a másik részére megbizás folytán bevásárolt.

Tizenhat éven át mindég csak a pesti kereskedőktől vásároltam. Tizenhetedik évbe már levél utján, egy két szövö Gyárossal ösmeretséget szereztem, és utánvétellel megrendeléseket is tettem, ugyan ez évbe szakmámhoz tartozó iparosokat felszólitottam, hogy csatlakozzunk többen össze, és bizzunk meg egyet közülünk, az uti költséget pedig bevásárlási arányba fedezzük együtt. De az én felszólitásom sok ellen vetésre adott alkalmat. Kapunk a mi kell Pesten is, ha eddig megtudtunk lenni, mire való volna oly költséges utazást szerezni magunknak, különben is csak nem minden héten jön egy utazó, hol egyiktől vagy másiktól, s igy Pestre sem szükséges ma már felutazni, és mi több jó hazafinak honunba kell bevásárlásokat elkövetni, ezelőtt természetes kis iparosnak az Alföldről tul Pesten még gondolni sem lehetett, mert vasutaink nem voltak és azért már formaszerű szövetkezetek léteztek, nem ugyan olyanok mint most már törvényes alapon nyugvókat lehetne fel állitani, hanem ember baráti sziveségből követték el egymás iránt, most már máskép idomultak közlekedési viszonyaink, az iparosoknak más kép kell forditani iparának kezelését, a mi pedig az uti költséget illeti magam sem kecsegtettem avval magamat, hogy az első csekély bevásárlásnál az ár külömbség fedezni fogja az egész kiadást, hanem erőssen hittem, hogy egyrésze vissza térül, később pedig jó eredményt várok, mert azt a barátságot a kereskedőtöl sem képzelek, hogy részünkre pusztán szivességből forgassa tőkéjét, hogy pedig az utazók felkeresnek, az való de az is áll, hogy az uti költséget a vevőnek kell megfizetni, ezek szerint az iparosnak tehetségéhez képest igyekezni kell a lehető jó forrást felfedezni, én részemről jobban szerettek ott vásárolni a kit nékem kell felkeresni, mint ki engemet felkeres, az meg már egy átaljába nem állja ki a tüz próbát, hogy a jó hazafi nem küldi országhatárán kivül a pénzt, mivel az egyre megy akár én küldöm ki, akár a kereskedő mert itthon ő sem vásárolhatja meg, az a hivatkozás leginkább fő urainkra szól, de különben is ugy hiszem, hogy elismerték igaz állitásom, de leginkább bizalmatlanság következtébe, és talán más okok miatt is, nem pártolták tervemet.

Én már abba az időbe csekély tőkével rendelkeztem és rá szántam magam Morva, Cseh és Sziléziába kör utat tenni, saját szükségletem fedezésére, utazásomba Czimtár könyvet és térképet használva, mult évből való levélbeli megrendeléseim után is volt kevés ösmeretségem, az is bátoritott, tervem kivételéhez hozzá fogtam 1869. év Január havába, ezen utamba találkoztam Neu Paka nevü mező városba egy idős takácscsal, bemutattam magam szivesen fogadott, ő mint nagy iparos folytatta még akkor is iparát, beszélt nékem a régi időkből, hogy folytatták akkor üzletet, és Magyarországgal mostanihoz képest minő gyarló összekötetésbe voltak. Ő, mondá az elsők közzé tartozott, kik a pesti vásárt látogatták, először csak egy szekér nyers pahmut szöveteket szállitott a vására, mit pár nap alatt eladott, késöbbi időbe mindég többet, ugy hogy öt, hat, szekérel szállitott, és mihelyt oda érkezett,már várták a kereskedők és azonnal az összes nyers gyapot szövetet megvették, azután mivel azon czikknek Magyar országon mindig nagyobb kelendősége volt, ki mentek helyökbe a pesti kereskedők és ott megvásárolták tőlök a készletet, ma pedig már három vagy négy havi megrendeléseket előre kötnek a gyárosokkal. Ezek elmondása vissza emlékeztetett engem. Atyám ki szinte ezen ipart folytatta, gyermek koromból jut eszembe, hogy még akkor gyapott szöveteket ruha festők nem készitettek, hanem csak házi vásznat, váltó munkába és Szepesi vagy Lengyel vásznat vásári munkához használtak.

Részemre fent érintett utazásom eléggé jól ütött ki, bár az uti költség a vásárlásból nem lett mind fedezve, de egy része igen, és azon időtől fogva iparomhoz szükséges nyers szöveteket onnan fedeztem.

Tehát feltett terveim kisebb mértékbe csak nem mind sikerültek. Nagy szabásu vállalatba nem bocsájtkoztam, vagy ha igen az rendesen csütörtököt mondott, azonban szem előtt tartottam három nélkülözhetetlen szabályt ugy mint: pontos számolás és jó munka beosztás, szorgalom és takarékosság, ezen három tétel együtt való megtartása szükséges, mert bármelyik figyelmen kivül marad a másik kettővel, már nem képes czélt érni egy iparos sem.

Ilyen uton türhető és független állást mint kis iparos szereztem magamnak. Volt még egy fiam is, szinte ruha festő iparos, már vándor idejét is betöltötte, katona kötelezettségen keresztül esett, a halál kiragadta az élők soraiból 25 éves korába.

E szerint iparom kezdetén igen kétes reményeket fűztem jövőmhöz a mi ugyan sikerült, az utóbbi tervemhez pedig melyre már mint biztosra számitottam, hogy utódom fog maradni ilyen érzékeny csapással végződött.

Ahol a könyvecskét kinyomtatták

A békési egykori Zöldfa utcai épület

A Drechsel nyomda Báró Drechsel Géza alapításában és tulajdonában Békésen, az akkor Zöldfa utca (ma Szabó Dezső utca) 10. szám alatt működött. A telken ma az utcai front lakóháza áll, és a nyomdaüzem egy ma már nem álló udvari épületrészben működött. A békési nyomda szakmai eredményei és múltja nem vesznek teljesen a múlt homályába, mert volt egy békéscsabai figyelmes és a nyomdász szakmát is szívén viselő személyiség, aki nem kevés időt és fáradságot áldozva számos érdekes és értékes szakmai adatot tárt fel a nyomda múltjából és működéséből.

Fájl:Vegdisz.jpg

Hivatkozások (szemelvények)

Kékfestők

Miket festettek meg a kékfestők

A békési Drechsel Nyomda történetének vázlata, 1895-1920 (NDA@SZTAKI)

Gyomai Kner nyomda RT. kiadványok