Sztereokémia
A sztereokémia a kémiának az az ága, amely az atomok térbeli szerkezetét vizsgálja egy molekulán belül. Főleg az egyetlen központi atom köré csoportosuló atomok konfigurációját, a geometriai és optikai izomereket kutatja.
Az elnevezés a görög sztereosz (στέρεος = kemény, merev, szilárd) és khémia (χυμεία = olvasztás) összetételéből származik.[1]
A kiroptikai spektroszkópia
szerkesztés
A sztereokémia fejlődését a molekulák és anyagok optikai forgatóképességének mérésére szolgáló eszközök – a polariméterek – vitték előre. A vizsgálatok alapján a forgató-képesség függ a polarizált fény hullámhosszától ami az optikai rotációs diszperzió (ORD) spektroszkópiai eszközök kifejlesztését tette lehetővé. A Paul Drude német fizikus a színek észlelésének megértését segítette elektromágneses elméletével. A forgatást először kvantumkémiai szempontból Léon Rosenfeld (1928) vizsgálta, aki megalkotta a rotátorerősség (R) fogalmát. Az 1960-as évektől az ORD technikát felváltotta a cirkuláris dikroizmus (CD) módszer, ami matematikailag jobban kezelhető. A szerves molekulák vizsgálatában nagy előrelépést hozott Chou és Fasman[2] három-komponensű CD felbontása, mely a fehérjék összetett szerkezetébe is betekintést engedett.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Fülöp József: Rövid kémiai értelmező és etimológiai szótár. Celldömölk: Pauz–Westermann Könyvkiadó Kft. 1998. 13 és 135. o. ISBN 963 8334 96 7
- ↑ Prediction of the Secondary Structure of Proteins from their Amino Acid Sequence
Források, külső hivatkozások
szerkesztés- Hollósi Miklós, Vass Elemér, Laczkó Ilona: A kiroptikai spektroszkópia Műszaki Szemle 6. évf. 24. sz. (2003.)
