Harkályfélék

Harkályfélék
	Evolúciós időszak: Késő oligocén - jelen
	Szőrös hőcsik (Picoides villosus)
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata);
Altörzság:	Állkapcsosok (Gnathostomata);
Főosztály:	Négylábúak (Tetrapoda);
Csoport:	Magzatburkosok (Amniota);
Osztály:	Madarak (Aves);
Csoport:	Carinatae;
Alosztály:	Neornithes;
Alosztályág:	Újmadárszabásúak (Neognathae);
Csoport:	Neoaves;
Csoport:	Passerea;
Öregrend:	Telluraves;
Csoport:	Coraciimorphae;
Csoport:	Eucavitaves;
Csoport:	Cavitaves;
Rend:	Harkályalakúak (Piciformes);
Alrend:	Pici;
Alrendág:	Picides; Meyer & Wolf, 1810
Család:	Picidae; Vigors, 1825
Alcsaládok és nemek
	Jynginae; Picumninae; Nesoctitinae; Picinae;
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Harkályfélék témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Harkályfélék témájú médiaállományokat és Harkályfélék témájú kategóriát.

A harkályfélék (Picidae) a madarak (Aves) osztályába és a harkályalakúak (Piciformes) rendjébe tartozó család. Magyarországon élő fajaikat a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1997-ben és 1998-ban „Az év madaraivá” választotta.

Ebbe a madárcsaládba 35 recens nem és 249 faj tartozik.

Előfordulásuk

A családhoz tartozó fajok világszerte megtalálhatóak, kivéve Ausztráliát, Új-Zélandot, Új-Guineát, Madagaszkárt, a Csendes-óceán szigeteit és a szélsőséges sarkvidékeket. A legtöbb faj erdei élőhelyeken él, bár néhány faj fátlan területeken, sziklás domboldalakon és a sivatagokban is megtalálható.

Több mint 100 faj otthona Közép- és Dél-Amerika. A törpeharkályok kizárólag a trópusokon élnek. Nyaktekercsek csak az Óvilágban találhatók.

Kárpát-medencei előfordulásuk

Jellemző magyarországi képviselői a nagy fakopáncs (Dendrocopos major) és más fakopáncsfajok (más néven tarkaharkályok) (Dendrocopos), a zöld küllő (Picus viridis), a fekete harkály (Dryocopus martius) és a nyaktekercs (Jynx torquilla). Közép-Európa más harkályfajai: hamvas küllő, közép fakopáncs, kis fakopáncs, a háromujjú hőcsik, a fehérhátú fakopáncs és a balkáni fakopáncs.

Megjelenésük

A legkisebb a Picumnus aurifrons 8 centiméter, testtömege 7 gramm. A legnagyobb a kihalófélben lévő császárharkály (Campephilus imperialis), átlagos 58 centiméteres hosszával és valószínűleg több mint 600 grammos tömegével. A harkályok vetélőujja és erőteljes, a test súlyát alátámasztó kemény tollú farktollai lehetővé teszik a függőleges fatörzseken való mozgást. Hosszú, vésőszerű csőrükkel vájják ki a fa kérgét, és hosszan kiölthető nyelvükkel húzzák ki alóla az élősködőket. Télen előfordul, hogy méhkaptárakon kopogtatnak, vagy a házak szigetelését teszik tönkre. A kaptárak védelmére Örösi dróthálót vagy zárt helyi teleltetést javasol.

A koponya alkalmazkodott a rázkódások elviseléséhez. Nyelvük lapos, vékony, enyhén elszarusodott, a végén kis, visszafelé hajló kampókkal. Szárnyuk közepesen hosszú, lekerekített. Egyes fajok (például a háromujjú hőcsik) lábáról hiányzik a vetélőujj, nekik két ujj néz előre, egy hátra.

Életmódjuk

Harkály

A kopácsolás hangja

Probléma esetén lásd:Médiafájlok kezelése.

A legtöbb faj párban él erdőkben, kertekben, faültetvényeken. Nagyobb csoportokba csak kivételesen, költési időn kívül csoportosulnak. Többnyire a fatörzseken másznak; ügyetlenül járnak a földön, és rövid szakaszokon repülnek.

Különleges képességük, hogy nagy erővel, gyorsan és hosszasan képesek a fán kopácsolni csőrükkel, és üreget vájni, akár táplálékért, akár fészkelőodú készítésének céljából, akár a terület megjelöléséért, akár párkeresés céljából. A kontyos feketeharkály képes egy nap akár 12 ezerszer a fához csapni a csőrét, és nem szenved agykárosodást.^[1] Egy harkály egy másodperc alatt 20 ütést is leadhat, és minden ütés sebessége 25 km/h a Nature 2006. októberi száma szerint. Ez akár az 1200 g-t is elérheti, ami több mint százszorosa annak, amit az ember el tud viselni.

A Nature több korábbi eredményt idéz a harkályok különleges képességének megmagyarázásáért. Egyrészt, agyuk viszonylag mereven rögzül a koponyájukban, mert kevés folyadékkal van körülvéve.^[2] Másrészt az agyat különösen erős izmok veszik körbe, amik tompítják az ütközés erejét. Mielőtt a csőr a fához ütközik, ezek az izmok megfeszülnek, és elnyelik a becsapódás erejét. Harmadrészt a kopácsolás vállból indul, a nyak és a fej merev marad. Minden vízszintes és függőleges irányú elfordulás akadályozva van, ezzel a nyíróerő minimalizálódik. Végül a harkály az ütközés előtt egy ezredmásodperccel becsukja a szemét, ezzel védi a szálló forgácsoktól.

Táplálkozásuk

Harkály a madáretetőnél

A legtöbb faj rovarevő, és zsákmányát fakéreg alatt, vagy pudvás fában keresi. Ehhez felfelé másznak a fán, és kopácsolással keresik az üreges helyeket.

Egyes fajok, mint a nyaktekercs és a zöld küllő a felszínen táplálkoznak, és főként hangyákon élnek. Egyes fajok, mint például az amerikai Sphyrapicus nem tagjai buzgón nyalogatja a fák nedveit, amihez maguk is felsértik a fa kérgét. Egyes fajok magvakat, gyümölcsöket, rügyeket és gombákat esznek, és készletet is gyűjtenek.

A nagy fakopáncsok mogyorót, fenyőtobozt szorítanak az általuk kivájt kis üregbe, utána csőrükkel feltörik. Ezt kihasználják más madarak, például a szarkák, akik elkergetik a harkályt, és elfogyasztják a magot.

Szaporodásuk

Hím fekete harkály fiókáival

Rendszerint fák odvaiban költenek. Sok fajuk hímje odvas fatörzsön vagy valamilyen más, jól kongó aljzaton dobolva ad hangjeleket. Erdőkben a többi faj számára is hasznosak, hiszen odúkat készítenek, és így lakóhely jut más madaraknak, emlősöknek (mókus) is.

Maguk vájta odújukban csak egy kis forgács képezi az aljzatot. A tojások fehérek, számuk három-nyolc. A szülők felváltva kotlanak, majd ha kikeltek a fiókák, azonnal elkezdik etetni őket. Ha már tudnak repülni, akkor a szülők elkergetik őket.

Rendszerezésük

A családba az alábbi 4 alcsalád tartozik:

nyaktekercsformák (Jynginae) Leach, 1820 - 1 nem és 2 faj
Nesoctitinae - 1 nem és 1 faj
harkályformák (Picinae) Bonaparte 1838 – 31 nem és 216 faj
törpeharkályformák (Picumninae) G. R. Gray, 1840 - 2 nem és 30 faj

Jegyzetek

↑ Nature Band 443 vom 12. Oktober 2006, S. 616
↑ Philip R. May u. a. (1976): In: Lancet 7957, S. 454–455; derselbe: In: Arch. Neurol. 36 (1979), S. 370–373; Ivan R. Schwab (2002): In: British Journal of Ophthalmology 86, S. 843

Források

Örösi Pál Zoltán: Méhek között. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 1957

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Spechte című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

Jboyd.net szerinti rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2010. május 21.)
ITIS szerinti rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2010. május 21.)

Madárportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[1] Nature Band 443 vom 12. Oktober 2006, S. 616

[2] Philip R. May u. a. (1976): In: Lancet 7957, S. 454–455; derselbe: In: Arch. Neurol. 36 (1979), S. 370–373; Ivan R. Schwab (2002): In: British Journal of Ophthalmology 86, S. 843

[1]

[2]