Széll György (karmester)
Széll György Endre, George Szell, Széll (Budapest, 1897. június 7. – Cleveland, 1970. július 30.) karmester, zongoraművész. Hosszú ideig volt elismert, sikeres vezető karmestere a Cleveland Orchestrának, akikkel – és más zenekarokkal is – a standard zenei repertoár javát lemezre rögzítette.
| Széll György | |
 | |
| Született | 1897. június 7.[1][2][3][4][5] Budapest[6] |
| Elhunyt | 1970. július 30. (73 évesen)[1][2][3][4][5] Cleveland[7] |
| Állampolgársága | |
| Foglalkozása |
|
| Tisztsége | professzor |
| Iskolái | Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem |
| Kitüntetései |
|
| Halál oka | mielóma multiplex |
| Sírhelye | Arlington Memorial Park[8] |
| Zenei pályafutása | |
| Műfajok | komolyzene |
| Kiadók | Epic Records His Master’s Voice |
| Hangszer | zongora |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Széll György témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete és pályafutása
szerkesztésA kezdetek
szerkesztés.jpg)
Széll György Budapesten született, apja Széll György Károly kereskedő, anyja Harmat Margaréta. Széllék a fiú hároméves korában Bécsbe költöztek. A fiú Bécsben kezdte szervezett zenei tanulmányait, Richard Robertnél tanult zongorázni. Robert egy másik tanítványa volt Rudolf Serkin, a később világhírű zongoraművész, akivel Széll örök barátságot kötött. A zongora mellett Eusebius Mandyczewskinél (Brahms barátjánál), majd egy rövid ideig Lipcsében Max Regernél zeneszerzést tanult. Zeneszerzői munkássága nem ismert ebből az időből, de tizennégy éves korából ismert egy exkluzív kiadói szerződés a bécsi Universal Editionnal. Saját darabok írásán kívül átírta zenekarra Bedřich Smetana 1., e-moll („Életemből”) vonósnégyesét.
Mindössze tizenegy éves korában kezdte meg európai turnéját, először Londonban mutatkozott be, ahol műveivel és zongorajátékával hatalmas sikereket aratott. Az újságok „második Mozartnak” nevezték. Tizenévesen karmesterként, zeneszerzőként és zongoristaként szerepelt, és 17 éves korában a Berlini Filharmonikus Zenekart vezényelte. Úgy vélte, hogy egyszerre zongoristaként és karmesterként nem csinálhat karriert, ezért egyre inkább a dirigálást választotta. Amikor a Bécsi Szimfonikus Zenekar karmestere megsérült a karján, Széllt kérték fel a helyettesítésére. Ettől kezdve a dirigálásnak élt. Abbahagyta a komponálást, csak alkalmanként zongorázott kamaraegyüttesekkel vagy kísérőként, de azért rendszeresen gyakorolt. Később, clevelandi tartózkodásakor bizonyította is jó zongorista formáját.
Karrierjének indulása
szerkesztés1915-ben, 18 éves korában, a Berlini Királyi Operaház (ma Staatsoper) főzeneigazgatója, Richard Strauss, az opera karnagyává nevezte ki. Strauss azonnal felismerte a fiatal karmester tehetségét. Részben Széll vezényelte Strauss Don Juanja hangfelvételének világpremierjét. Strauss eredetileg a próbák levezénylésével bízta meg Széllt, ám egy alkalommal elaludt, s emiatt csak egy órával később érkezett a stúdióba, amikor a felvétel fele már elkészült. Széll már a második részt vezényelte, és Strauss szerint ez annyira jó volt, mintha ő maga állt volna a zenekar élén. A további másik két részt már Strauss vezényelte, de a felvételen megmaradtak a Széll által dirigált részek is. Strauss komoly hatással volt Széll karmesteri stílusára, és ezzel a hatással tudott majdan Clevelandben zenekarépítő tevékenységet kifejteni, valamint a zenekar kivételes hangzását elérni.
1917-ben – Richard Strauss ajánlatára – a Strassburgi Városi Színházhoz hívták meg karmesternek, majd 1919-ben Prágába, a Német Színházhoz szerződött, és dolgozott Darmstadtban is. 1920. február 13-án mutatkozott be Budapesten, a Carment vezényelte az Operaházban. 1922-ben Düsseldorfban vállalt állást, majd 1924-ben ismét a berlini Staatsoper vezető karmestere lett. 1930-ban megint Prágában vállalt állást, a Német Színház karmestere volt, s emellett a Német Zene- és Képzőművészeti Főiskolán tanított. Közben, 1932-től, szerte Európában hívták vendégszereplésekre. 1937-ben a Scottish Philharmony vezető karnagya lett Glasgowban, de Hágában is adott néhány koncertet a Residentie Orkesttel. 1930-ban mutatkozott be Amerikában a Saint Louis-i Szimfonikus Zenekarral. Ebben az időben inkább operákat vezényelt.
Amerikában
szerkesztésSzéll György 1939-ben, a második világháború kitörésekor, egy ausztráliai turné után érkezett az USA-ba, és családjával New Yorkban telepedett le. Egy évig tanított, s egyre gyakrabban kapott vendégkarmesteri meghívásokat. Ezek között az egyik legfontosabb az a négyes hangversenysorozat volt 1941-ben, amihez Arturo Toscanini segítette hozzá: az NBC Szimfonikus Zenekarát vezényelte. 1942-ben debütált a Metropolitan Operában, és a következő négy évben rendszeresen vezényelte a társulatot, 1943-ban pedig a New York-i Filharmonikusokat vezényelte. 1946-ban megkapta az amerikai állampolgárságot.
1946-ban lett a Cleveland Orchestra főzeneigazgatója, és egészen a haláláig betöltötte ezt a funkciót. A clevelandiek ekkor egy jónak számító vidéki zenekarnak számítottak, de a vezető zenekarok a Philadelphia Orchestra, a Boston Symphony Orchestra, a Chicago Symphony Orchestra, a New York-i Filharmonikusok és az NBC Symphony Orchestra voltak. Clevelandben lehetősége nyílott, hogy egy saját elképzelései szerinti zenekart építsen fel, amelyben kombinálná a legjobb amerikai együttesek virtuozitását az európai élvonal homogén hangzásával. Ezért azzal a feltétellel fogadta el a megbízatást, hogy a zenekar és vezetői valamennyi művészi jellegű feltételét elfogadják.
Az első évek azzal teltek, hogy a nem megfelelő zenészeket lecserélte, a zenekari tagok számát száz fölé emelte, emellett könyörtelenül gyakoroltatta a zenekart, abszolút tökéletességet követelt tőlük. Azokat a zenészeket elbocsátotta, akik túl sokat hibáztak, vagy megkérdőjelezték tekintélyét. Még Toscanini sem alkalmazott ilyen diktatórikus módszereket, de ekkor a zenész szakszervezetek még nem voltak olyan erősek, mint manapság. Néhány kritikus elismerte a zenekar teljesítményét, de hiányolt kis spontaneitást.
Az 1950-es évek végére kitisztult a helyzet a Cleveland Orchestra körül, kialakult tiszta, áttetsző, szinte kamarazenekari hangzása, és Amerika és Európa legjobb zenekarai közé emelkedett. Évi rendszerességgel tartottak koncerteket a Carnegie Hallban, turnékat teljesítettek a keleti parton, és mindemellett Széll még elvitte a zenekart Európába, a Szovjetunióba, Ausztráliába és Japánba is. Széll György módszerének meglett az eredménye: a másodrangú együttesből világhírű zenekar lett, 1969 és 1970 között Széll György a New York-i Filharmonikusok zenei tanácsadója lett.
Más zenekarok élén
szerkesztésA második világháború után Széll György szoros együttműködést alakított ki az amszterdami Concertgebouw Orchestra együttesével, ahol gyakran volt vendégkarmester, számos hangfelvételt rögzített velük, és élete utolsó évében az együttes művészeti vezetője is volt. Ugyancsak gyakori vendég volt a Londoni Szimfonikus Zenekarnál, a Bécsi Filharmonikusoknál, és többször szerepelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon (itt 1954-ben Rolf Liebermann Penelopé, 1957-ben Nők iskolája című operáját mutatta be. 1958-tól a New York-i Filharmonikusoknál volt ismét állandó vendégkarmester, és itt a művészeti vezető címet is elnyerte.
Magánélete
szerkesztés.jpg)
Széll György kétszer nősült. Első felesége Olga Band volt, akit 1920-ban vett feleségül, de 1926-ban elvált tőle. Második feleségével, a prágai Helena Schultz Teltsch-csel 1938-ban házasodott össze, és ez a házasság a karmester haláláig tartott. Amikor nem zenélt, szívesen és jól főzött, és rajongott az autókért. Gyakran ő maga vezette Cadillacjét a zenekari sofőr helyett.
Több egyetemnek lett a díszdoktora, 1963-ban elnyerte a Brit Birodalom Rendje kitüntetést. 1970-ben hunyt el Clevelandben.
Stílusa
szerkesztésSzéll aprólékos módon készült a próbáira, az adott darabot zongorán memorizálta. Tiszta megfogalmazás, átlátszóság, egyensúly és építkezés volt jellemző rá, és precíz ütemtartást követelt zenészeitől. Az eredmény a pontosság magas szintje volt, és a zenekar gyakran úgy szólt, mint a legjobb vonósnégyes. Széll György abszolutista módszerei ellenére a zenekari tagok büszkék voltak zenei integritásukra. Videófelvételek bizonyítják, hogy Széll milyen világosan fogalmazva tudta előadni elképzeléseit, és milyen megelégedettséget okozott számára, ha a zenekar azt valósította meg, amit ő akart. Bal kezét, amivel szinte minden hangot megformált, a legkönnyedebbnek nevezték.
Túlzott precizitása és munkamódszere miatt néhány zenész és kritikus bírálta, mert hiányolták az érzelmeket a zenekar produkcióiból. Széll az észrevételekre így reagált: „Igen keskeny a határvonal az érthetőség és a hűvösség között. A szenvedélynek árnyalatnyi különbségei vannak, Mozart tisztaságától Csajkovszkij érzékiségéig, a Fidelio nemes szenvedélyétől a Salome bujaságáig. Nem tudok csokoládéöntetet használni spárgához.” „Teljesen szabályos lehet előnyben részesíteni a hektikusságot, a ritmustalanságot, a tisztátlanságot. De úgy vélem, az igazi művészet nem rendetlenség.”
Repertoárja
szerkesztésSzéll leggyakrabban a német klasszikus és romantikus szerzők műveit vezényelte, Haydntól, Mozarttól és Beethoventől Mendelssohnon, Schumannon és Brahmson át Brucknerig, Mahlerig és Straussig. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy tudatosan szűkítette le a repertoárját, érezve, hogy „voltaképpen a feladatom elvégezni azokat a munkákat, amikre a legjobbak a képességeim, és mert bizonyos hagyományok eltűnnek azoknak a nagy karmestereknek az eltűnésével, akik a kortársaim és bálványaim és ki nem fizetett tanáraim voltak.” Mindazonáltal szerepeltette műsorán a kortárs zenét is, számos világpremiert vezényelt Clevelandben, főleg Dutilleux, Walton, Prokofjev, Hindemith és Bartók műveiből. Széll indította el a clevelandiek és Pierre Boulez, a kiváló szerző és karmester közötti együttműködést. Egyúttal, amikor a koncertek műsorában csökkent Haydn és Mozart műveinek száma, támogatta ezek műsorra kerülését.
Diszkográfia
szerkesztésSzéll György legtöbb felvétele a Cleveland Orchestra közreműködésével készült az Epic Records, a Columbia Masterworks és a CBS Masterworks (ma Sony Classical) közreműködésével. Készültek felvételek még a New York-i Filharmonikusokkal, a Bécsi Filharmonikusokkal és az Amszterdami Concertgebouw-val is.
|
|
Fordítás
szerkesztésEz a szócikk részben vagy egészben a George Szell című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 27.)
- ↑ a b BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
- ↑ a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 13.)
- ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 31.)
- ↑ Find a Grave (angol nyelven)
Források
szerkesztés- Charry, Michael, Sadie, Stanley ed.. George Szell, The New Grove Dictionary of Music and Musicians, 2nd ed. London: MacMillan, vol. 24; pp. 880–881. o. (2001). ISBN 0333608003
- Schonberg, Harold. The Great Conductors. New York: Simon & Schuster, 337–340; Index. o. (1967). ISBN 0671207350
- Slonimsky, Nicolas, Kuhn, Laura Diane. Baker’s Biographical Dictionary of Musicians. New York: G. Schirmer, vol. 6; pp. 3559–3560. o. (2001). ISBN 0028655257
- Rosenberg, Donald. The Cleveland Orchestra Story: Second to None. Cleveland, Ohio: Grey & Company Publishers (2000). ISBN 1-886228-24-8
