Személyi igazolvány
A személyi igazolvány Magyarországon 1954–2000 között kiadott hatósági igazolvány volt, amely ebben az időszakban az „egyetlen hitelt érdemlően igazoló okmány, amelyet mindenki köteles gondosan megőrizni és állandóan magánál tartani”. 1992-től a személyi igazolvány adattartalma lényegesen megváltozott, 2000-től pedig a személyi igazolvány kifejezést a személyazonosító igazolvány és külön a lakcímet igazoló hatósági igazolvány váltotta fel. Ugyanekkortól a személyazonosításra alkalmas okmányok köre az útlevéllel, 2001-től a kártya típusú vezetői engedéllyel bővült – aki ezek bármelyikével rendelkezik, annak a személyazonosító igazolvány kiváltása nem kötelező. A 2016. január 1-jével megjelent új, elektronikus személyazonosító igazolványba épített magas biztonságú tárolóelem (csip) pedig a személyazonosító adatok mellett az állampolgárok döntésétől függően az ujjnyomatukat, az elektronikus aláírás létrehozásához szükséges adataikat, illetve a társadalombiztosítási és adóazonosító jelüket is.[1]
Bevezetése
szerkesztésElőzményei
szerkesztés1945 után – különös tekintettel a második világháború eseményeire – szükségessé vált az állampolgárok nyilvántartásának rendezése.
Bár 1945 márciusában kötelezővé tették az egyszeri bejelentkezést, majd a 253.600/1946. BM számú rendelet országosan elrendelte az állampolgárok be- és kijelentkezési kötelezettségét, a lakcímváltozások bejelentését, nem került az állampolgárok birtokába a személyazonosságuk és egyéb adataik hitelt érdemlő igazolására alkalmas igazolvány. A bejelentőlap szelvénye igazolta a lakóhelyet, de fényképet nem tartalmazott. Az egyéb adatok igazolására sok más okirat, bizonyítvány stb. használatára volt szükség.
A II. világháború után alkotott első, 1949. február 1-jén hatályba lépett állampolgársági törvény (1948. évi LX. tv.) 33. §-ában a magyar állampolgárok nyilvántartásba vétel céljából való összeírását rendelte el. A személyi nyilvántartás létrehozását célozta a 458.300/1949/218 BM rendelet, amely egyszeri általános lakcím-bejelentkezési kötelezettséget írt elő 1949. november 1-15. között, állampolgárságra, nemre, korra, lakáshelyzetre való tekintet nélkül. Az általános bejelentkezési kötelezettség elrendelése és végrehajtása azonban nem oldotta fel az egységes, a személyazonosságot hitelt érdemlően bizonyító igazolvány rendszeresítésének hiányát.
Az 1952-es előterjesztés
szerkesztésA Magyar Dolgozók Pártja Adminisztratív Osztálya 1952. november 5-én terjesztette be az MDP Titkárságához a személyi igazolványok bevezetésére vonatkozó javaslatot. Aláírók: Keleti Ferenc osztályvezető és Házi Árpád belügyminiszter. Az előterjesztést Nagy Imre láttamozta.
Az előterjesztés szövege szerint „1953. június 1-től 1955. június 1-ig fokozatosan 5 évig érvényes „Személyi igazolvány”-nyal kell ellátni minden magyar állampolgárt, aki tizenötödik életévét betöltötte, vagy az év folyamán betölti és az ország területén tartózkodik. A személyi igazolvány az egyetlen hitelt érdemlően igazoló okmány, amelyet mindenki köteles gondosan megőrizni és állandóan magánál tartani. […] A személyi igazolvány helyettesíti a születési és házassági anyakönyvi kivonatot, az állampolgársági bizonyítványt, valamint hitelt érdemlően igazolja a munkakönyv kiadását, illetve a munkahelyet.”
Az állampolgárok első igazolvánnyal történő ellátását a lakóhelyen, az 50 főnél több munkavállalót foglalkoztató üzemek, hivatalok munkavállalóit, az iskolák, tanfolyamok résztvevőit az intézményben kell ellátni.
A tényleges igazolvány kiosztást végző szervezeteket az Országos Rendőrkapitányság keretében létrehozott osztály irányításával és közvetlen munkájával kellett élete kelteni.
Az 1954-es rendelet
szerkesztésAz 1/1954. (I.9.) minisztertanácsi rendelet és annak végrehajtására kiadott l/1954. belügyminiszteri rendelet alapján került sor első esetben az ország 16 éven felüli lakosságának személyi igazolvánnyal történő ellátására. Az első rész a lakosság személyi igazolvánnyal való ellátását, a második a be- és kijelentési kötelezettséget, a harmadik a büntető rendelkezéseket, a negyedik az átmeneti és záró rendelkezéseket tartalmazta.
A VII. o. 20-10/7/954. sz. „szigorúan titkos” minősítésű utasítása szabályozta a lakosság személyi igazolvánnyal való ellátásával kapcsolatos rendőri feladatokat.[2] Az igazolványok kiállításához az alábbi iratok, igazolások beszerzésére volt szükség: születési, illetve házassági anyakönyvi kivonat, állandó és ideiglenes lakás bejelentését igazoló szelvény, a 22–50 éves hadköteles férfiaktól katonai igazolvány, a 20–22 év közötti férfiaktól összeírási igazolvány, munkáltatói igazolvány, a 16. életévüket betöltött fiataloktól iskolai igazolvány (ha azt állították, hogy valamely tanintézet hallgatói), kisiparosoktól, egyénileg gazdálkodó parasztoktól, napszámosoktól, valamint szabadfoglalkozásúaktól a helyi tanács vb által kiállított, foglalkozást bizonyító igazolás, 2 darab (4×4 cm-es) fénykép, állandó személyi igazolványhoz 4 Ft-os, ideigleneshez 2 Ft-os illetékbélyeg.[3]
1954-ben Budapesten, Bács, Pest és a dunántúli megyékben (Baranya, Fejér, Győr, Komárom, Somogy, Tolna, Vas, Veszprém, Zala) 1955-ben Békés, Borsod, Csongrád, Hajdú, Heves, Nógrád, Szabolcs, Szolnok megyében osztották ki az első személyi igazolványokat.
Minden magyar állampolgárnak – egy időben – egy személyi igazolványa lehetett. Kétféle igazolvány volt forgalomban: állandó és ideiglenes személyi igazolvány. Utóbbi legfeljebb 3 hónapra szólt, azoknak kell kiállítani, akik a részükre kiállított személyi igazolványt elvesztették.
Tartalmának változásai
szerkesztés1954–1957
szerkesztésAz állandó személyi igazolvány kivitelezését tekintve 8×12 cm méretű, bordó színű könyvecske, mely bőrvászonnal bevont karton fedőlapból 3–30-ig számozott oldalból áll. Az első fedőlap külső oldalán az első kiadásban aranyozott, a második kiadásban saját színében dombornyomással MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG, SZEMÉLYI IGAZOLVÁNY felirat és a Magyar Népköztársaság címere látható. Az 1954 és 1957 közötti időben kiadott igazolványon az 1949. évi államcímer látható. („Kétoldalt búzakoszorúval egybefogott kerek, világoskék mezőben kalapács és búzakalász, a mező felső részében a mezőbe sugarakat bocsátó vörös csillag, alján piros–fehér–zöld színű szalag.”) A lapok hajszálvékony, szabálytalan alakú köríveket ábrázoló, összefüggő, világosbordó színű alnyomatos papírból készültek. Az oldalakon alnyomásszerűen a SZEMÉLYI IGAZOLVÁNY felirat és a Magyar Népköztársaság címere látható. A személyi igazolvány páratlan oldalának alsó szélén, díszes rajzolatú kerettel körbefogva, fehér betűkkel a Magyar Népköztársaság felirat olvasható. A páros oldalon található a személyi igazolvány sorozata és száma. A sorozat két betűből és esetenként római számból áll. Közvetlenül mellette az igazolvány hat számjegyű száma, a 100 000-en aluli számoknál helypótlóként 0 áll. Az igazolvány lapjain vízjel látható. Az első kiadásban a Szabadság-szobor, a második kiadásban ötágú csillag, a középpontból kiinduló és csúcsokban végződő belső árnyékolással. Az igazolvány második oldalán felül 4×4 cm méretű hely van fénykép számára. A belügyminiszteri rendelet szerint a kiadott személyi igazolvány tartalmazta az igazolvány tulajdonosának fényképét, a kiállító rendőri szerv szárazbélyegzőjének lenyomatát, a tulajdonos saját kezű aláírását, családi és utónevét (asszonynál a leánykori családi és utónevét is), születési helyét, születése idejét (év, hó, nap), foglalkozását, szakképzettségét, katonai igazolványának számát, állampolgárságát, anyjának leánykori családi és utónevét, apjának családi és utónevét, a személyi igazolvány kiállításának alapját, a kiállító hatóság megnevezését, a kiállító hatóság nedves körbélyegzőjének lenyomatát, a kiállítás helyét és időpontját, a személyi igazolványt kiállító személy aláírását.
A könyvecskében önálló oldalakat biztosítottak az állandó lakcím változásai számára (a 4. oldaltól a 7. oldalig). A különleges bejegyzéseket a 8. oldaltól a 11. oldalig, az ideiglenes lakásváltozásokat a 12. oldaltól a 17. oldalig jegyezték be. A további oldalakon a személyi igazolvány tulajdonosának családi állapotát, házastársának nevét, születési helyét és idejét, a házasságkötés helyét és idejét, valamint az anyakönyvi változásokat, a 16 éven aluli gyermekeinek, valamint a gyámság, gondnokság alatt állóknak a születési adatait, munkakönyvének számát, szakképzettségét, munkáltatójának nevét és pontos címét, „alkalmaztatásának minőségét” és munkaviszonyának kezdetét. Az igazolvány helyettesítette a születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatokat, az állampolgársági bizonyítványt, valamint hitelt érdemlően igazolta az állandó és ideiglenes lakás be-, illetőleg kijelentését és a munkahelyet. A személyi igazolványba csak az igazolványt kiállító rendőri hatóság és az erre feljogosított szervek tehettek bejegyzést.
1954–1969
szerkesztés1957-től a személyi igazolvány külső megjelenése lényeges változást mutatott, mert az 1947. évi államcímert felváltotta az 1957-ben a Magyar Alkotmány 74. § alapján a Magyar Népköztársaság új címere. („Kétoldalt búzakoszorúval egybefogott világoskék mezőben álló, ívelt oldalú, piros–fehér–zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról piros-fehér-zöld, jobbról vörös színű szalag fonja át, a pajzs közepén elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre.”) Az 1957–1990 között forgalomban lévő, sőt érvényessége szerint „határidő nélküli”-ként forgalomban is maradó személyi igazolvány mérete, oldalszáma változatlan maradt: 8×12 cm méretű bordó színű bőrvászonnal bevont karton fedőlapos, 32 oldalas könyvecske.
Fekete személyi igazolványok
szerkesztés1955. június 17-én a BM Kollégium Piros László államvédelmi altábornagy (1954 júliusától belügyminiszter) elnökletével meghozza az 5-65/1955 sz. „szigorúan titkos” határozatát: „Biztosítani kell a kóbor cigányok személyi igazolvánnyal való ellátását.[3] Részükre egy évig érvényes, ideiglenes – a rendes személyi igazolványtól formájában és tartalmában eltérő – személyi igazolványt kell kiadni.”[4] Határidő: augusztus 15. Felelős: Pőcze Tibor rendőr vezérőrnagy, miniszterhelyettes.
A rendelkezésre álló dokumentumok.[3] arra utalnak, hogy az ún. „kóbor cigányok” számára kibocsátandó fekete személyi igazolványok koncepciója a Belügyminisztériumban fogalmazódott meg, a személyi igazolványrendszer országos bevezetése után, mintegy pótlólagos intézkedésként, belső javaslat alapján.
Országos parancsként a Belügyminisztérium Országos Rendőrkapitánysága által kiadott Rendőrségi utasítások 7. számában (1955. évi október 11. – november 3.) jelent meg: „A rendszeresített ideiglenes igazolvánnyal kell ellátni azokat a kóbor, munkakerülő életmódot folytató személyeket, akik csavarognak, feltehetően kisebb-nagyobb bűncselekményekből tartják fenn magukat és az előírt okiratokkal, lakás-, valamint munkahely-igazolással nem rendelkeznek. Ennek érdekében az említett kóbor-, csavargó személyek birtokában lévő állandó személyi igazolványokat felül kell vizsgálni. A szabályellenesen kiadott állandó igazolványokat be kell vonni.”[5]
A Pest Megyei Tanács elnökhelyettese 1958-ban beadvánnyal fordult Biszku Béla belügyminiszterhez. Ebben értesíti a belügyminisztert, hogy a Pest Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága megtárgyalta a megye területén élő cigány dolgozók helyzetét. „A Végrehajtó Bizottság elsősorban társadalmi, egészségügyi és művelődésügyi helyzetükkel foglalkozott. A vita során a Végrehajtó Bizottságnak több tagja kifogásolta a kettős személyi igazolvánnyal való ellátásukat. Ugyanis a vándorcigányok fekete színű személyi igazolvánnyal rendelkeznek. Maga a Végrehajtó Bizottság sem helyesli ezt a megkülönböztetést, fekete személyi igazolványok rendszeresítését. Kérjük Belügyminiszter Elvtársat, szíveskedjék tájékoztatni a megyei tanács Végrehajtó Bizottságát a megkülönböztetés, illetőleg a fekete személyi igazolványok rendszeresítésének szükségességéről.”[6]
A fekete személyi igazolványok (évenkénti megújítási kötelezettséggel) több mint öt éven keresztül érvényben maradtak.[3] Az ORFK Igazgatásrendészeti Osztálya 1962. január 5-én jelentette, hogy a „szocialista törvényesség és humanizmus” e nem mindennapi szüleményét 1961 első negyedében megszüntették az általános személyi igazolvány-cserék keretében: „A helyes munkaszervezés eredményezte, hogy kb. 200 000 állampolgár lejárt személyi igazolványának kicserélése határidőre megtörtént. A kóbor személyek részére rendszeresített BZ [az ún. fekete] ideiglenes személyi igazolványok kicserélése még az év első negyedében megtörtént. Ezzel megszüntettük az állampolgárok ilyen vonatkozásban történő faji megkülönböztetését.”[7]
1969–1979
szerkesztésA belügyminiszter 3/1969. (XI.17.) rendelete a személyi igazolványokról, a 4/1969.(XI.17.) BM rendelet a magyar állampolgárok lakcímének bejelentéséről és nyilvántartásáról intézkedik. A rendelet szerint: A Magyar Népköztársaság területén állandó jelleggel tartózkodó valamennyi magyar állampolgár köteles a személyi igazolványt abban az évben kiváltani, amelyikben a 14. életévét betölti, illetőleg amikor a kiváltásra jogosulttá válik. (Az 1954. évi rendelet még a 16. évet jelölte alsó korhatárként.) A szülők személyi igazolványába a 18 éven aluli gyermekek nevét, születési helyét és idejét kell bevezetni, szemben az 1954. évivel, amikor is a bejegyzési kötelezettség a 16 év alatti gyermekekre vonatkozott. A személyi igazolvány érvényessége 18 éven alul 4 év, 18–25 év között 7 év, 25–55 év között 10 év és határidő nélküli az 55 éven felüli személyek részére.
A rendelet 3. §-a szerint az új kiadású személyi igazolvány tartalmazza továbbá a katonai bejegyzéseket, a katonai igazolvány száma, a változásokat a 28. oldalon, a tudnivalókat a 29–30. oldalon, a személyi igazolvány érvényességének meghosszabbítására szolgáló rész helye pedig a 31. oldal, amely tartalmazza a személyi igazolvány tulajdonosának fényképét és az érvényesség határidejét.
1979–1985
szerkesztésA Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1974. évi 8. számú törvényerejű rendeletének 6. §. (1) pontja szerint „az állami népességnyilvántartásban egységes személyi számot kell bevezetni”. A személyi számnak a személyi igazolványba és a lakhatási engedélybe történő bevezetéséről rendelkező 24/1974. (VI.6.) MT rendeletre[8] hivatkozva a 3/1979. (IX.16.) BM rendelet intézkedik a végrehajtásról: 1.) A személyi igazolványba, illetve a lakhatási engedélybe tulajdonosa személyi számát – a személyi szám első ízben történő kiadása alkalmával – az állandó lakóhely szerint illetékes városi, fővárosi kerületi tanács végrehajtó bizottságának igazgatási feladatot ellátó szakigazgatási szerve, a megyei városi kerületi hivatal, illetőleg a községi tanács végrehajtó bizottságának szakigazgatási szerve vezeti be. (A bevezetésekor külön kellett egy kis zöld számocskát beragasztani.[9]) 2.) Az 1981. évi január hó 1-je után csak a tulajdonosa személyi számát tartalmazó személyi igazolvány érvényes. Az 1969-ben kiadott belügyminiszteri rendelet személyi igazolvánnyal kapcsolatos felsorolása a személyi szám bevezetésével bővült.
1985–1990
szerkesztésA belügyminiszter 5/1985. (XII.22.) rendelete a személyi igazolványokról az addig érvényben lévő szabályozáshoz képest változtatásokat vezet be: a személyi igazolvány tartalmazza [...] egyetemi doktori címét és tudományos fokozatát; nyugdíjas esetében e minőségét és a nyugellátást folyósítási törzsszámát. A személyi igazolvány érvényességi ideje ekkor: 20 éven aluliak részére 6 év, 20–50 év között 15 év és határidő nélküli az 50 éven felüli személyek esetében.
1990–1999
szerkesztésA rendszerváltás után lényeges formai és tartalmi változásokat vezettek be. Az igazolvány 80×115 mm méretű bordó színű, puha borítású, 16 oldalas könyvecske. A borítófedelek külső oldalának a felső részén a MAGYAR KÖZTÁRSASÁG felirat, közepén a Magyar Köztársaság koronás kiscímere látható. („Hegyes talpú hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. A második vörös mezejében zöld hármas halomnak aranykoronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szentkorona nyugszik.”) Az igazolvány borítójának záró belső oldala az érvényesség meghosszabbítására szolgál. Az 1. számozott oldalon a fénykép és a személyi adatok, a 2. oldalon az érvényességi idő és személyi adatok, valamint: „A Magyar Köztársaság állampolgára” felirat, a 3–4–5. oldalon az állandó lakcím, a 6–7. oldalon a különleges bejegyzések, a 8–9–10. oldalon az ideiglenes lakcím, a 11–12. oldalon a tudnivalók találhatók.
Az Alkotmánybíróság 15/1991. (IV.13.) határozatában az 1986. évi 10. trv-t és végrehajtási rendeletét alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette az ezzel kapcsolatos szabályokat. Ennek megfelelően a kormány elvi állásfoglalást tett, amelynek értelmében az 1991. április 13-a után kiállított személyi igazolványok már nem tartalmaztak személyi számot.
A személyekkel kapcsolatos okmányok kiadásában alapvető változásokat eredményezett az 1992. évi LXVI. törvény a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról, illetve a 168/1999. (XI. 24.) kormányrendelet a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról. Míg az 1954 és 1988 között érvényes személyi igazolványok a személy igazolására 15 pontban határozták meg a szükséges adatokat, az 1992. évi törvény szerint a személyazonosító igazolvány már csak a személy nevét, születési helyét, idejét, az állampolgárságot, anyja nevét, lakcímét, arcképét, saját kezű aláírását, a személyazonosító igazolvány sorszámát és az érvényességi időt tartalmazza. Bár a törvény már személyazonosító igazolványról beszél, 1999-ig a „személyi igazolvány” felirat volt olvasható az iratokon.
Létrehozták az Országos Személyiadat- és Lakcímnyilvántartó Hivatalt, mely a polgár személyazonosító igazolványának kiadásával, nyilvántartásával kapcsolatos ügyekért felelt (jogutódja a KEKKH).
A koronás kiscímerrel nyomtatott személyi igazolványoknak két további kiadása ismert. Az egyikben a nyomtatáskor a személyi számokra szolgáló rubrikák is kerültek, és csak ebben különbözik az előzőekben ismertetettektől. A második az utolsó olyan, könyvecske alakú igazolvány, amelyben az elnevezések már megegyeznek a 2000. évben kiadott igazolványkártyákéval, így az állandó lakcím helyett a LAKÓHELY, az ideiglenes lakcím helyett pedig a TARTÓZKODÁSI HELY kifejezés kerül.
Megszüntetése
szerkesztésA személyi igazolvány kifejezést 2000-től a személyazonosító igazolvány, és külön a lakcímet igazoló hatósági igazolvány váltotta fel. A 2000. január 1-jén hatályba lépett kártya formájú személyazonosító igazolvány tartalmazza a polgár nevét, születési helyét, születési idejét, állampolgárságát, anyja nevét, arcképét, saját kezű aláírását, a személyazonosító igazolvány sorszámát és érvényességi idejét, az igazolvány kiállításának keltét, a kiadó magyar állam kódját és a kiállító hatóság nevét. Az igazolvány, az adatokat gépi olvasására alkalmas adatsor formájában is tartalmazza. A polgár állandó személyazonosító igazolványának meghatározó alapszíne kék.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Index: 2016-tól megújulnak a személyi igazolványok
- ↑ BM Központi Irattár VI. R. M. 196. 20-10/7/1954 (45. d.).
- ↑ a b c d Purcsi Barna Gyula: Fekete személyi igazolvány és munkatábor (in: Beszélő 6. szám, Évfolyam 6, Szám 6 » Roma-dosszié)
- ↑ BM. Irattár 106-1-45 őe. BM Koll. 5-65/1955. A kollégium 1955. június 17-i határozata a személyi igazolványok kiosztásának befejezéséről. Aláírás: Piros László áv. altábornagy, belügyminiszter. Szignálja: Pőcze T. vőrgy. VI. 23.
- ↑ Belügyminisztérium Országos Rendőrkapitánysága. Rendőrségi utasítások. Sorszám: 34. J. sz. II. 1-2. o. Aláírás: Pőcze Tibor s. k. r. vezérőrnagy, miniszterhelyettes.
- ↑ BM Irattár. Min. 374. 1-1827/58. Pest megyei Tanács 852/1958. Pest megyei Tanács VB Elnökhelyettesétől Biszku Béla elvtársnak, Belügyminiszter. Kelt: Budapest, 1958. május 21. Aláírás: Szabó Sándor VB-elnökhelyettes.
- ↑ BM Irattár. BM II. Főcsop. f. ORFK Ig.r.o. 1962. /szn./ BM Országos Rendőr-főkapitányság Igazgatásrendészeti osztály. Jelentés. Kelt: Budapest, 1962. január 5. Tárgy: Az igazgatásrendészeti szervek 1961. évben végzett munkája. Aláírás: dr. Horváth János r. alezr. osztályvezető.
- ↑ A rendelet szövege a Statisztikai Szemle beszkennelt példányában
- ↑ Tirts Tamás parlamenti hozzászólása
Források
szerkesztés- Nagy Pál – Papp József: Személyazonosító okmányok a XIX–XX. századi Magyarországon (in: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX)
- Purcsi Barna Gyula: Fekete személyi igazolvány és munkatábor (in: Beszélő 6. szám, Évfolyam 6, Szám 6 » Roma-dosszié)
- https://web.archive.org/web/20160122123621/http://anno1954.nolblog.hu/archives/2014/01/09/HATVANEVES_A_SZEMELYI_IGAZOLVANY/