KarAmyX

BOLGÁR IVÓKÚT

CSÓKAKŐ

Csókakő 1551 lakosú (2022.) település a történelmi móri borvidéken, a Vértesi Tájvédelmi Körzet

peremén. A község névadója Fejér megye egyetlen, 208 méter magasan épült középkori kővára. A

700 esztendős sziklavár a Vértes legnyugatibb, a Móri-árok fölé magasodó sziklaplatójára épült.

Csókakő vára a 13-16. század folyamán a térség Székesfehérvár utáni legjelentősebb hatalmi

központja volt, a megye területének csaknem egynegyedére kiterjedő váruradalom székhelye.

Nevezetessége Csókakőnek a Jordán Parkerdő, benne a közel 350 éves őstölgyes fáival, melyen

átvezet az Országos Kéktúra útvonala.

A parkerdő területe a valamikori ősi ligetes legelőterületek fennmaradt szigete, mely a fák életkorát

tekintve igen ritka. A területen tág hálózatban található 80-100 cm törzsátmérőjű, 150 éves korúra is

tehető cser és kocsányos tölgyfa, ezért arra következtethetünk, hogy a terület valamikor egy fás,

ligetes legelő lehetett, mely a rendszeres legelés elmaradása miatt az utóbbi évtizedekben

elbokrosodott. Több 60-70 cm törzsátmérőjű barkócaberkenye is található itt, ami ebben a

törzsméretben ritkaságnak számít. A kapcsolódó ősgyep a terület értékét tovább emeli. A ligeterdő

esztétikus tölgy állománya, a legelőn található védett lágyszárú növény és állatvilág, a hosszútávú

védelem megvalósítását feltétlenül indokolta

Csókakő község számára mintegy 12 hektárnyi tölgyest adományozott Dr. Bocskov Jordanov Dorita,

melyet édesapja, Bocskov Nikolov Jordán után JORDÁN PARKERDŐnek neveztek el.

A Bolgár Ivókutat (Българска чешма) Bocskov Péter és Dr. Bocskov Petrov Jordán, a Bolgár

Köztársaság Tiszteletbeli Konzulja építtette 2022. évben a Magyarországra települt bolgárkertészek

emlékére, melyet Mladenova Milena és Rasho Mitev, bolgár szobrászművészek alkották bolgár

gránitból.

A kút létrehozását támogatta Csókakő Község Képviselőtestülete Fűrész György polgármestersége

idején, valamint a Magyar-Bolgár Gazdasági Kamara Dr. Tkatchenko Rossen elnöksége alatt.

A bolgár kutat Őexc. Polendakov Christo, a Bolgár Köztársaság Nagykövete avatta fel 2022. május 21-

én.

A kút emléket állít Bocskov Nikolov Jordánnak és Nenov Todorov Ivánnak:

Bocskov Nikolov Jordán (Draganovo, 1894. január 8.) édesapja, Bocskov Dimitrov

Nikola 64 évig gazdálkodott Magyarországon és egyike volt azoknak, akik meghonosították a

bolgárkertészkedést. Édesanyja Elena Boneva.

Bocskov Nikolov Jordán, mint segéd dolgozott atyja mellett 1912-ig. Részt vett a balkáni háborúkban, majd

végigharcolta az első világháborút. A háború után hadnagyként szerelt le, vitézségi éremmel is

kitüntették.

Leszerelése után Sárszentmihályon lett önálló kertész. 1928-tól Székesfehérvárott 33 holdon

gazdálkodott, mellette Sárszentmihályon is művelt 11 holdat. Kizárólag konyhakerti növényeket

termelt motorikus erővel. Budapestre, Várpalotára és Balatonkenesére szállított saját teherautójával.

24 állandó alkalmazottja és 16 napszámosa volt. Gazdaságát háromszor államosították, legutoljára

1959-ben.

Gyermekei: Elena, Péter, Gizella és Dorita.

Székesfehérvárott hunyt el 1978. októberében.

Nenov Todorov Iván (Draganovo, 1905. 08. 27.) 1920-ban jött édesapjával Magyarországra, először

Kaposvárra.

Ifjú felnőtt korában megtakarításaiból zöldség – vetőmag üzletet nyitott Budapesten a Fő utcán.

1930-ban 3 éves katonai szolgálatra visszament Bulgáriába feleségével, Tőke Terézzel, Teréz (Verka)

lányával és édesanyjával.

Ezt követően Magyarországon, Alsópáhokon bérelt földet, és indított önálló bolgárkertészetet.

1945. után a hévízi Dobogómajorban vett földet, s ezt művelte az államosításokig.

1948-ban vett Keszthelyen kertes családi házat, s ott kertészkedett 1986-ig.

42 évig a keszthelyi piacon árulta saját termékeit, kereskedett zöldséggel.

Gyermekei: Teréz, Teodora, Maria, Hajnalka, Iván

Keszthelyen hunyt el 1990. április 12-én

A magyarországi bolgárkertészekről Dr. Doncsev Toso író, szociológus így ír:

Bevándorló kertészekből bolgár nemzetiség

A bolgár kertészek bevándorlása a bolgár nép körében kialakult évszázados hagyományokra

visszatekintő vándormunkásság, a „gurbet” folyományaként jelentkezett. Anyagi haszon reményében

munkavállalásra időszakos csoportok, kertészkompániák szerveződtek. A XVII-XVIII. század fordulóján

a vándorkertészek elsőként az észak-bulgáriai Ljaszkovec községből áramlottak ki külhonba, majd a

környező falvak földművesei is eljutottak a történelmi Magyarország területére. Fokozatosan szerte

az országban meghonosították az intenzív, öntözéses zöldségtermesztést. Ez a viszonylag csekély,

néhány ezres létszámú, szórtan, ma is 170 településen élő népcsoport az elmúlt századok viharos

eseményei dacára viszonylag rövid idő alatt jelentékeny szerepet töltött be a kisüzemi magyar

kertkultúra fejlesztésében. Termelő tevékenységükkel hiányt pótoltak, új szükségleteket elégítettek

ki, nem a hagyományos mezőgazdasági szférában jelentkeztek versenytársként. Miközben a bolgárok

főleg az iparosodó és városiasodó körzetek zöldségigényét biztosították, nem tagolódtak be a magyar

társadalom szervezetébe, hanem etnikailag zárt szigeteket alkotva megőrizték gazdasági

önállóságukat, különállásukat és etno-kulturális sajátosságaikat. A kert nem egy gazdaság kisebb

része volt, hanem önálló, kezdetben társulásos, később többnyire családi, bérmunkásokat is

foglalkoztató üzemet jelentett. A bolgár kertészcsapatok etnikai, sőt néprajzi szempontból is

egységesek voltak. Ez még ma is érzékletesen tapasztalható: a magyarországi bolgárok fele két

községből: Draganovóból és Polikraistéből (Észak-Kelet-Bulgária) származik. A bolgárság kis

számaránya, a politikai-társadalmi életben elfoglalt marginális helye össztársadalmi érdekeket nem

veszélyeztetett, sőt lehetőségeinél szerényebb életvitelével, hagyományos paraszti értékrendjével

szinte mindenütt kivívta a többségi társadalom megbecsülését. Gazdasági függetlenségükből fakadó

jogos önérzetük szilárd alapul szolgált a nemzeti önazonosság vállalásában, ugyancsak kohéziós,

megtartó erőként hatott és hat mindmáig a cirill betűs írás vallási gyökerekből táplálkozó kultúrája, a

művelődés és a tudás tisztelete. Lényeges tényező az is, hogy a bolgárok egyházi és oktatási

intézményeik létrehozásában és azok működtetésében az ingyenes, örökös telekjuttatások

kivételével nem szorultak a magyar állam gondoskodásra. Főleg közadakozásból, részben anyaországi

támogatásból valamint eredményes gazdálkodásuk révén önfenntartóként sikerült megőrizniük

viszonylagos autonómiájukat. A fentiekből kiviláglik, hogy a honi bolgárság sajátos, köztes helyet

foglal el a magyarországi nemzeti kisebbségek sorában. A szerbekhez, horvátokhoz, németekhez és

szlovákokhoz hasonlóan a török hódoltság után eltérő időben telepedtek le hazánkban és főként

falusi népességként többnyire mezőgazdasági tevékenységet folytattak. De a jelzett nemzetiségek és

a hazai bolgárság között számottevő különbségek is felfedezhetők: 1.A bolgárok betelepülésüket

földijeik, rokonaik közvetítésével önmaguk készítették elő és hajtották végre. A bevándorlás nem

végleges letelepedésként, hanem mezőgazdasági idényhez igazodó ingázásként indult. 2. Mindvégig

szoros kapcsolatot tartottak az óhazával, többnyire megőrizték állampolgárságukat. Vallási és

oktatási szükségleteik kielégítésére elsősorban a bulgáriai anyaintézményekre támaszkodtak. 3. A

bolgárság nyelvi sajátossága, hogy nem mutat tájnyelvi jegyeket. Nem beszélhetünk archaikus vagy

önállóan fejlődött helyi bolgár nyelvjárásokról. 4. A vándorkertészkedés miatt a honi bolgárság

demográfiai összetétele mind a magyarországi, mind pedig a bulgáriai átlagtól egyaránt eltér:

nagyobb a férfiak részaránya a populációban. A bevándorlók termelő tevékenysége, életmódja, a

letelepedés fokozatai szerint a közösség formálódásának három szakaszát különböztethetjük meg. Az

első a kezdetektől, a múlt század végén fokozatosan felerősödve 1914-ig tartott. Ezt nevezhetjük az

ingázás ösztönös időszakának. A századfordulótól a már szabad Bulgáriából kirajzó kertészek száma

csúcspontját 1914-ben érte el, amikor a közép-bulgáriai Veliko Tarnovo megyéből 16789 személy

hagyta el az országot, közülük 5204-en az Osztrák-Magyar Monarchia területén vállaltak munkát.

1914 nyarán létrehozták saját érdekvédelmi szervezetüket a Magyarországi Bolgárok Egyesületét,

amely azóta jogfolytonosan, megszakítás nélkül mindmostanáig tevékenykedik. 1916-ban

iskolaszéket és egyházközséget alapítottak, 1918-ban megkezdte működését a bolgár elemi iskola,

1931-ben Budapesten a IX. kerületi Vágóhíd utcában felépült a Szt. Cirill és Metód nevet viselő

ortodox templom. Mindez a közösség adakozásából, ahogy a templommal átellenben felépített

művelődési ház is. A közösség formálódásának második szakasza a második világháborút követő

koalíciós időkig terjedt. Ezt a társulásos kertművelési módtól a családi művelés felé tartó

átmenetként, az etnikai létet fenntartó intézmények megteremtésének korszakaként

jellemezhetnénk. A második világháború idején az ingázás félbeszakadt, majd újból felélénkült. A

nemzetgazdaság szocialista átalakítása, a kialakult nemzetközi helyzet hivatalosan is véget vetett a

hagyományos életmódnak. A töredék családok két irányban egyesültek, és ezzel kezdetét vette a

bolgár közösség magyarországi önállósulásának, nemzeti kisebbséggé való átalakulásának

erőteljesebb folyamata. Az 1990. évi rendszerváltozás a kisebbségek életében is jelentős változást

hozott, megnőtt az egyéni és a szervezeti szabadság, fokozódott az egyház-közösség összetartó ereje.

AZ 1993. július 7-én elfogadott kisebbségi törvény a bolgár kisebbséget is Magyarországon honos

népcsoportnak ismerte el. A nyolc évtizedes egyesületi szerveződés mellé közjogi jogosítványokkal

felruházott országos és helyi önkormányzatok létesültek. A bolgár közösség életében bekövetkező

immáron negyedik szakasz véglegesíti a gazdasági migrációból nemzetiséggé átalakulás tényét, ami

megújulást, de a gyorsuló asszimiláció veszélyét is jelentheti.

Ősi bolgár hagyományokhoz híven ez a forráskút a hajdani kiváló kertész elődök, a szorgos bolgár

földművesek emlékét és a családi szálak összetartó erejét jelképezi.