Tu–160

A Tu–160 (NATO-kódja: Blackjack) a Szovjetunióban a Tupoljev-tervezőirodánál (OKB–156) az 1970-es években kifejlesztett, változtatható szárnynyilazású szuperszonikus stratégiai nehézbombázó. 1987-ben állították szolgálatba a Szovjet Hadseregben. Jelenleg 16 db áll szolgálatban az Orosz Légierőben. A Tu–160 az eddig megépített legnagyobb méretű harci repülőgép. Az orosz pilóták körében Fehér hattyú (Белый лебедь, Belij lebegy) a gép beceneve.

Tu–160
A típus főkonstruktőrének, Valentyin Bliznyuknak a nevét viselő Tu–160 felszállása a MAKSZ 2007 repülési kiállításon
NATO-kód	Blackjack
Funkció	szuperszonikus stratégiai nehézbombázó repülőgép
Gyártó	Kazanyi Repülőgépgyártó Termelési Egyesülés Tupoljev
Tervező	Tupoljev
Gyártási darabszám	37
Első felszállás	1981. december 18.
Szolgálatba állítás	1987
Hatótávolság	12 300 km
Háromnézeti rajz
A Tu–160 háromnézeti rajza
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–160 témájú médiaállományokat.

Története

A Tu–160 kifejlesztésére az amerikai B–1 bombázó fejlesztése volt jelentős hatással. Nyikita Hruscsov főtitkár idején a szovjet stratégiai atom-ütőerő gerincét a szárazföldi telepítésű ballisztikus rakéták alkották. Az 1960-as években a csupán a hangsebesség alatti Tu–95 és M–4 bombázókkal felszerelt szovjet stratégiai légierő ütőképessége korlátozott volt a NATO-országok fejlett légvédelmi rendszere mellett. A Szovjetunió Minisztertanácsa 1967-ben rendelte el egy stratégiai bombázó kifejlesztését, amely 3200–3500 km/h-s maximális sebesség és 18 000 m szolgálati csúcsmagasság mellett képes a 11-13 ezer km-es hatótávolság elérésére, a hangsebesség alatt repülve pedig a 16-18 ezer km-es hatótávolságot is eléri. A gép fegyverterhelését 45 tonnában határozták meg. A magas csúcssebesség követelményére jelentős hatással volt a 3,1 Mach sebességet elért, de sorozatgyártásra nem került amerikai XB–70 Valkyrie teljesítménye.

A követelményeknek megfelelő bombázó előzetes tanulmányainak elkészítéséhez a Szuhoj- és a Mjasziscsev-tervezőiroda kezdett hozzá. A Tupoljev-tervezőiroda a jelentős leterheltsége miatt akkor még nem foglalkozott a tervvel. A Szuhoj-tervezőiroda a korábbi T–4 (100-as gyártmány) stratégiai bombázója alapján kezdett hozzá a T–4MSZ (200-as gyártmány) tervezéséhez. A Mjasziscsev-tervezőiroda két tervezetet is kidolgozott. Az M–18 típusjelű gép hagyományos aerodinamikai kialakítású volt változtatható szárnynyilazással, az M–20 pedig kacsa-elrendezésű volt.

1969-ben a Tupoljev-tervezőiroda is bekapcsolódott a munkába. A tervezőiroda a Tu–144-gyel korábban már jelentős tapasztalatokat szerzett a nagyméretű szuperszonikus repülőgépek terén. A Tupoljev által elkészített, 160-as gyártmányjelzést viselő kezdeti terv a Tu–144 konstrukciós megoldásaiból indult ki, de először még elvetették a változtatható szárnynyilazás alkalmazását a szárnymozgató mechanizmus jelentős tömegnövelő hatása miatt.

A szovjet katonai vezetés a Szuhoj-, a Mjasziscsev- és a Tupoljev-tervezőirodák javaslatainak értékelése után 1972-ben a Szuhoj 200-as gyártmányjelzésű (T–4MSZ) gépét találta a legjobbnak. A Szuhoj-tervezőiroda abban az időben azonban a Szu–27 vadászrepülőgép fejlesztésével volt elfoglalva, ezért a T–4MSZ helyett a Tupoljev-tervezőiroda gépének megvalósítása mellett döntöttek.

A Tupoljev OKB-nél ezt követően jelentősen módosították a terveket, és végül az amerikai B–1-nél is alkalmazott változtatható szárnynyilazás mellett döntöttek, de a B–1 aerodinamikai kialakítása is jelentős hatással volt a 160-as gyártmány fejlesztésére. A fejlesztési munkában részt vettek a Mjasziscsev-tervezőiroda munkatársai is, akik az M–18-hoz tervezett változtatható szárnynyilazású szárnnyal kapcsolatos tapasztalataikkal segítették a munkát. A repülőgép főkonstruktőre Valentyin Bliznyuk volt.

1977-ben, abban az évben, amikor az amerikai B–1A programját ideiglenesen felfüggesztették, a Tu–160-at elfogadta a szovjet állami bizottság. Első felszállására 1981. december 18-án került sor. A repülőgépről egy hónappal később sikerült a Nyugatnak képet alkotnia, amikor egy, a Zsukovszkij nemzetközi repülőtéren álló prototípust lefényképeztek egy utasszállító repülőgépről.

A Tu–160 típusjelzést kapott stratégiai bombázó sorozatgyártása 1984-ben kezdődött el a Kazanyi Repülőgépgyárban. A sorozatgyártást végző vállalatnál a gép a 70-es gyártmányjelzést kapta. Eredetileg 100 db repülőgép megépítését tervezték, de végül a három prototípust is beleszámítva, összesen 35 db repülőgép készült el. A pénzügyi háttér hiánya miatt 1992-ben felfüggesztették a sorozatgyártást. Több félkész repülőgép maradt a gyárban. A gépek egy része a Szovjetunió felbomlásakor Ukrajnában állomásozott, ezeket a példányokat Oroszország tiltakozása ellenére az Amerikai Egyesült Államok jelentős pénzügyi segítségével megsemmisítették. Az orosz kormányzat a sorozatgyártás folytatásáról döntött, így kis intenzitású gyártás mellett 2008–2009 között hat példány befejezését és hadrendbe állítását tervezik.

2015 májusában jelentette be az Orosz Légierő parancsnoka, hogy felújítják a Tu–160-as sorozatgyártását és legalább 50 darab beszerzését tervezik. 2017 novemberében mutatták be az első elkészült példányt. ez már a Tu–160M modernizált változata, a Tu–160M2 változatú repülőgép volt. A gép csak részben volt új építésű, valójában egy 1994-ben félbehagyott sárkányszerkezetet fejeztek be. Az M2-es változat legfőbb újdonsága a korábbiaknál gazdaságosabb üzemű Kuznyecov NK–32–2 gázturbinás sugárhajtómű.

Alkalmazása

A Vaszilij Resetnyikov nevét viselő Tu–160

A Tu–160 szemből

Az első Tu–160 bombázók 1987-ben álltak szolgálatba az ukrajnai Prilukiban állomásozó 184. nehézbombázó repülőezrednél. 1991-ig 19 gépet kapott az alakulat. A Szovjetunió felbomlásakor az összes hadrendben álló és ukrán területen állomásozó Tu–160 Ukrajna tulajdonába került. A gazdasági nehézségek miatt Oroszország 1992-ben egyoldalúan beszüntette stratégiai bombázói járőrözését.

1992-ben a Szaratov melletti Engelsz légibázison megalakították a 121. távolsági repülőezredet, amely 1994-ben hat gépet kapott a kazanyi repülőgépgyárban korábban megépített, de a Szovjetunió felbomlása miatt át nem adott gépek közül.

Ukrajna az atomfegyverek és stratégiai erők felszámolásáról a nyugati hatalmakkal kötött megállapodás értelmében 1998-ban a Tu–160-as bombázók megsemmisítése mellett döntött. Az 1999–2000-ben lezajlott orosz–ukrán tárgyalások eredményeképpen azonban Ukrajna úgy határozott, hogy a 19 db bombázóból 8 db-ot (és további három Tu–95 bombázót) átad Oroszországnak az ukrán gázadósság egy részének leírása fejében. Az Ukrajnában maradt gépeket a 2000-es évek elején egy kivételével – amerikai pénzügyi segítséggel, és Oroszország tiltakozása mellett – szétbontották. A megmaradt egy ukrán Tu–160-ast a poltavai repülőmúzeumban állították ki.

2000 májusára a kazanyi repülőgépgyár egy korábbi félkész példányt befejezett, így a meglévő 14 db mellé egy újabb gép csatlakozott. Az orosz védelmi minisztérium 2002-ben szerződést kötött a Kazanyi Repülőgépgyártó Termelési Egyesüléssel (KAPO) a 15 gépből álló bombázó-flotta korszerűsítésére.

2003. szeptember 18-án a hajtóművek nagyjavítását követő berepülés során a 01 oldalszámú gép az Engelsz légibázistól mintegy 40 km-re lezuhant. A lezuhant gép pótlására az orosz légierő 2006 júliusában kapott egy felújított Tu–160-ast. A 19-es oldalszámmal, Valentyin Bliznyuk néven hadrendbe állított gépet még 1986-ban gyártották, és a Tupoljev vállalat használta kísérleti repülésekhez.

2004 februárjában a sorozatgyártás felújításáról döntöttek. Az első, új sorozatból való Tu–160 berepülése 2007 decemberében kezdődött el, a Vitalij Kopljovról elnevezett gép 2008-ban állt hadrendbe. Az Orosz Légierő 2008-ban három–négy gép hadrendbe állítását tervezte.

Fegyverzete

A maximálisan 40 tonna össztömegű fegyverzet a gép törzsében kialakított két fegyvertérben helyezhető el. Fegyverzetét hagyományos és atomtöltetű gravitációs és irányított légibombák, robotrepülőgépek és földi célok elleni rakéták alkotják.

A géphez rendszeresített H–55 típusú szubszonikus manőverező robotrepülőgépből a fegyvertérbe helyezett két forgó dobon hat–hat darabot, összesen 12 darabot szállíthat. A földi célpontok elleni változat programvezérlésű, a célpont koordinátáit indítás előtt kapja meg a robotrepülőgép. A hajók elleni változat rádiólokátorral rendelkezik, a robotrepülőgép repülésének kezdeti fázisában programvezérléssel halad, majd a végfázisban aktív lokátoros önirányítással közelíti meg a célt.

Műszaki adatok

Méret- és tömegadatok

• Fesztáv: 55,7 / 35,6 m (kinyitott és behúzott állapotban)
• Hossz: 54,1 m
• Magasság: 13,1 m
• Szárnyfelület: 400 / 360 m²

• Üres tömeg: 110 000 kg
• Normál felszálló tömeg: 267 600 kg
• Maximális felszálló tömeg: 275 000 kg

Hajtóművek

• Hajtóművek száma: 4 db
• Típusa: Kuznyecov NK–32 gázturbinás sugárhajtómű
• Maximális tolóerő: 4×137 kN utánégető nélkül, 4×245 kN utánégetővel

Teljesítményadatok

• Legnagyobb sebesség: 2230 km/h (nagy magasságban)
• Utazósebesség: 917 km/h
• Hatótávolság: 12 300 km
• Hatósugár: 7300 km
• Szolgálati csúcsmagasság: 16 000 m
• Emelkedőképesség: 70 m/s
• Maximális repülési idő: 15 óra
• Tolóerő–súly arány: 0,37 utánégetővel
• Felszállási úthossz: 900 m
• Kigurulási úthossz: 2000 m

Kapcsolódó szócikkek

• B–1 Lancer

Források

• Yefim Gordon, Vladimir Rigmant: OKB Tupolev – A History of the Design Bureau and its Aircraft, Midland, 2005, ISBN 1-85780-214-4, pp. 193–204.
• A Tu–160 az Ugolok nyeba (airwar.ru) oldalán (oroszul)

További információk

• Részletfotók a MAKSZ 2005-ön kiállított Tu–160-ról
• Illés, Zoltán: Stratégiai aduász - Tu-160 Blackjack. JETfly Internetes Magazin. [2009. február 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. február 16.)
• Orosz légicsapás Szíriában Tu-160 gépek bevetésével, 2015. november, videó