Magyarország vízrajza
| Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
Magyarország vízrajzát alapvetően meghatározza az a tény, hogy a Kárpát-medence közepén fekszik, a Kárpátok félkörétől körülvéve. Az országban nincs lefolyástalan terület, minden felszíni víz a déli középpont felé gravitál, és onnan a Dunán, a Vaskapu-szoroson keresztül a Fekete-tengerbe jut. Az egész terület a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik.
Az évi vízmérleg többletet mutat, évente körülbelül 100 milliárd m³ víz hagyja el az országot dél felé. Ennek csak 10%-át adja a csapadék, a többit a környező területekről érkező folyók hozzák.
Folyók
szerkesztés.png)
Magyarországon 9800 vízfolyás szerepel a vízügyi nyilvántartásban, amelyek közül csak 1031 vízfolyás vízgyűjtő területe haladja meg a 10 négyzetkilométert, melyek együttes hossza 18 800 kilométer. Az összes vízfolyás együttes hossza Magyarországon 52 355 kilométer. Vízrajzilag Magyarország területe két részre osztható, a Duna és a Tisza vízgyűjtőjére.
A folyók jelenlegi hálózata a földtörténeti harmadidőszak végén, a negyedidőszak elején alakult ki, amikor a Pannon-tenger a Vaskapu-szoroson át visszahúzódott a medencéből.
Az ősi Duna először a mai Kisalföld területét töltötte fel, és onnan délre haladt, majd a mai Dráva medrén keresztül egy belső tó-rendszerbe torkollott, amely a Kárpát-medence déli részén alakult ki. A Dunántúl térszínének emelkedése miatt kényszerült az ősfolyam a visegrádi szorosba, amelyet alaposan kimélyített - erről a Dunakanyar 2-300 méter mély teraszos völgye tanúskodik.
A szoros elhagyása után az ős-Duna szétterült a Nagyalföldön, nagyban hozzájárulva annak mai szintre történő feltöltődéséhez törmelékkúpok kialakításával. A folyam mai medervonala a pleisztocén késői szakaszában szilárdult meg.
A Duna Európa második leghosszabb folyója a Volga után; magyar szakasza 417 km hosszú, ebből 140 km a magyar-szlovák határ egy szakaszát alkotja, Oroszvár és az Ipoly torkolata között.
A Tisza jelenlegi medre geológiailag nagyon fiatal, a pleisztocén legvégén alakult ki; előtte a Nyírséget délről kerülte meg. Mellékfolyóival együtt hatalmas, de lapos hordalékkúpokat épített fel a Nagyalföld peremén.
Mind a Dunának, mind a Tiszának általában két jelentős áradása van évente: a tavaszi, úgynevezett jeges ár és a nyár eleji zöldár. Az első a hegyekben felhalmozódott hó olvadásának eredménye, és különösen veszélyes lehet, ha a folyókat még jég borítja. A folyószabályozások óta ez a veszély kisebb, emellett hideg teleken kis jégtörő-flottilla is készen áll a jégtorlaszok kialakulásának megakadályozására. Az általában nagyobb vizet hozó zöldárat a nyár eleji esőzések táplálják. A környező hegyvidékeken kialakuló rendkívüli esőzések azonban szinte az év bármely időszakában okozhatnak jelentős árvízveszélyt.
A magyarországi folyók általában a nyár végén, ősz elején érik el legalacsonyabb szintjüket, ritkábban a tél folyamán.
A Duna vízhozama Budapestnél a legmagasabb vízállásakor 10.000 m³/sec, a legalacsonyabbnál 600 m³/sec körzetében. A legmagasabb és legalacsonyabb vízszint közötti különbség 6-8 méter is lehet. Az árvízvédelmi rendszerek kielégítőek, de csúcsközeli vagy azt meghaladó áradásokkor rendre veszélyes helyzetek is keletkeznek. A folyó partjai mentén magyar területen 1,25 millió hektár áradástól védett terület található, kb. 1200 kilométer gát mögött.
A folyamot már a 19. században szabályozták. Magyar szakaszán végig hajózható, a két méteres hajózó vízmélységet általában sikerül biztosítani. A bős-nagymarosi vízlépcső részleges megvalósítása a Duna kisalföldi szakaszán sok szempontból új helyzetet teremtett.
Magyarország második legfontosabb folyója, egyben a Duna leghosszabb mellékfolyója a Tisza. A Kárpát-medence keleti felére kiterjedő vízgyűjtő területéből 45.000 km² van hazánk területén. A 19. századi szabályozás előtt teljes hossza 1.419 km volt, ebből 955 km az ország mai határain belül. A szabályozás ezeket az adatokat 977, illetve 597 km-re csökkentette.
A Tisza a szabályozás ellenére kimondottan középszakasz-jellegű folyó maradt, meanderekkel, természetesen lefűződött vagy átvágással keletkezett holtágakkal, morotvákkal, homokpadokkal kiterjedt ártéri erdőkkel. Magyarországi szakasza lassú sodrású, alacsony esésű. Szabályozása előtt rendszeresen elöntött mintegy két millió hektárt. A Tiszán a tavaszi és a nyár eleji nagyvizen kívül van egy kisebb őszi áradása is. Legalacsonyabb vízállása télen mutatkozik. A Duna és a Tisza tavaszi árvizeinek időbeli egybeesése a Tisza alsó szakaszát visszaduzzasztotta, ami különösen katasztrofális árvizeket tudott okozni (például a szegedi árvíz 1879-ben). Gátjainak hossza Magyarországon meghaladja a 4000 km-t.
A Tisza kisebb hajók számára hajózható Dombrádig. A Tiszántúlon jelentős területeket öntöznek a vizével.
A Duna jobb oldali mellékfolyói Magyarországon nem hoznak jelentős víztömeget. A legnagyobbak a Lajta, a Rábca, Rába (aminek a teljes hossza: 322 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 211.3 km), Marcal és a Sió-csatorna (aminek a teljes hossza 120.8 km) ami a Balatonból eredő vizeket veszi föl, illetve a Siót táplálja a Kapos, valamint a Sárvíz.
A legjelentősebb jobb oldali mellékfolyója a Dunának a térségben a Dráva, (teljes hossza: 749 km) amely egy hosszabb szakaszon egyben magyar-horvát határfolyó is, de a Dráva már a magyar határon túl csatlakozik a Dunához.
A Duna bal parti mellékfolyója: az Ipoly, jelenlegi teljes hossza: 212,4 km, magyarországi (pontosabban a magyar–szlovák határon folyó) szakaszának hossza 143 km.
A Tisza jobb oldali mellékfolyói közül jelentős a Bodrog (teljes hossza 65 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 51,1 km), amelynek a torkolata Tokaj közelében az idők folyamán gyakran változtatta helyét. Erről tanúskodnak a közeli holtágak, árterek.
A következő nagyobb jobb oldali mellékfolyó a Sajó (teljes hossza 230 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 125.1 km), amely felveszi a Bódva és a Hernád (teljes hossza: 286 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 118,5 km) vizét is.
Tiszafüred alatt folyik a Tiszába az Eger-patak, Szolnoknál pedig a Zagyva (teljes hossza 180 km), amely addigra már begyűjtötte a Galga és a Tápió vizeit.
Ettől délre már nincs jelentős jobb oldali mellékvize a Tiszának; a Duna–Tisza köze viszonylag száraz hátságáról csak száraz völgyek (aszók) vezetnek a Tiszába.
A Tisza bal oldali mellékfolyói közül hazánk területén az első két jelentősebb a Szamos (hossza Déstől 250 km, ebből magyarországi szakaszának hossza 51,5 km) és a Kraszna (teljes hossza 193 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 46 km).
A következő jelentős folyó a Körös – amit Hármas-Körösnek is neveznek, mivel már magába fogadta a Fehér-Körös (teljes hossza 235,7 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 9,8 km), a Fekete-Körös (teljes hossza 168 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 20,5 km) és a Sebes-Körös (teljes hossza 209 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 58,6 km), valamint a Berettyó (hossza 167 km) és a Hortobágy folyó vizeit. A 19. század nagy szabályozásai előtt ez az egész vidék egy végtelen tőzegláp volt, ma öntözőcsatornák szabdalják a tájat.
Az utolsó és egyben legnagyobb mellékfolyója a Tiszának Magyarországon a Maros, teljes hossza: 749 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 49,5 km).
Csatornák
szerkesztés
A nagy folyószabályozások idején nem csak árvízvédelmi, hanem részben vízi közlekedési céllal is építettek csatornákat Magyarországon. A Dunántúl legfontosabb ilyen műve a 100 kilométeres Sió csatorna, amely a Balatont és a Dunát köti össze.
A Hansági-főcsatorna a Fertő és a Duna között tőzeglápot tette termőterületté. A 97 km-es Keleti-főcsatorna, amelyet csak 1945 után fejeztek be, a tiszántúli száraz területek öntözését szolgálja.
Az összes magyarországi belső vízi út és öntözőcsatorna hossza 26 000 km körül van.
Állóvizek
szerkesztés
Magyarországon 3805 tavat és vizes területet tartanak nyilván, amelyből közel 3500 állóvíznek számít,[1] és ezeknek a medre sem régebbi, mint a pleisztocén, és maguk a tavak mindössze néhány tízezer éve alakultak ki. Igazán mély tó nincs az országban. A sekély tavak vize nyáron gyorsan felmelegszik, és ez fürdőzésre különösen alkalmassá teszi azokat. Tavaink 75 százaléka mesterséges tó. A magyarországi állóvizek összes területe 1685 négyzetkilométer, amely mintegy 2 százaléka az ország területének.
A magyarországi tavakat keletkezésük szerint a következő módon lehet osztályozni:
- szerkezeti mélyedéseket kitöltő tavak (a Balaton, a Velencei-tó),
- elgátolt medencét kitöltő tavak: (pl. a folyami hordalékkúpokkal elrekesztett Fertő tó, a csuszamlással elgátolt Arlói-tó Ózd környékén),
- lefűződött folyókanyarulatokban kialakult morotvatavak (pl. a Kalocsa környéki Szelidi-tó),
- alföldi mélyedéseket, homokhátak közti laposokat megülő szikes tavak (pl. a szegedi Fehér-tó, ami egyben jelentős természetvédelmi terület is, a Nyíregyháza melletti Sóstó),
- langyos vagy meleg vizű forrástavak (a Hévízi-tó, a miskolctapolcai forrástó),
- dolinatavak (a Vörös-tó az Aggteleki-karszton),
- mesterséges tavak (pl. a nagy folyók hordalékkúpjain folytatott kavicsbányászat nyomán kialakult úgynevezett bányatavak, a hortobágyi halastavak, a Tisza-tó, a budapesti Feneketlen-tó).
A Balaton nem csak Magyarország, hanem Közép-Európa legnagyobb tava is. Felülete 600 km²,[2] hossza 77 km és maximális szélessége 14 km. 104 méteres tengerszint feletti magasságon helyezkedik el, és átlagos mélysége 3 m. Legmélyebb pontja Tihanynál 12,5 m.[3]
A Kis-Balaton eredetileg a nagy tó része volt. Jelenlegi mocsaras természetvédelmi terület, amely fontos szerepet játszik a Balaton jó vízminőségének megőrzésében.
Magyarország második legnagyobb tava a Fertő tó az osztrák határon. A sekély, mindössze 1,5 méteres átlagos mélységű tó 315 km²-es felszínéből 75 km² tartozik Magyarországhoz.
A következő nagy magyar állóvíz, a Velencei-tó is egy sztyeppi tó, a feltöltődés előrehaladott állapotában. Területe 26 km², de ebből csak 16 km² a nyílt víz, a többi nádas.
A 19. századi nagy vízszabályozások számos korábbi lápvidéket, a melyek eredetileg szintén sztyeppei tavak voltak, teljesen felszámolt. Ilyenek voltak például a Sárrét a Dunántúlon, illetve az Ecsedi-láp a Tiszántúl északi részén.
Felszín alatti vizek
szerkesztésA szárazföld vizeit három csoportba sorolhatjuk:
- felszín alatti vizek
- folyóvizek
- állóvizek
Vizeink a csapadékból származnak. A források száma, azok vízhozama, a felszíni vízhálózat sűrűsége, vízbősége mind a lehullott csapadék mennyiségétől függ. A lehulló csapadék lefolyik a lejtőn, beszivárog a talajba és a kőzetek repedéseibe vagy elpárolog. Magyarország medencejellege és földtani felépítése következtében felszín alatti vizekben rendkívül gazdag, sőt gyógyvizekben Európa egyik leggazdagabb országa.
A legfelső vízzáró réteg fölötti talajvíz átlagosan 3-6 méteres mélységben érhető el, a folyók árterén azonban a talajvíz mindössze 1–2 m, dombhátakon viszont 8–10 m mélyen található. A talajvíztükör a csapadékmennyiség függvényében ingadozik. A talajvíz korábban az ivóvíz legfontosabb forrása volt, azonban a felszínről bemosódó szennyeződés (pl. a műtrágyahasználatból fakadó nitrát- és ammóniaszennyeződés) általában ivásra alkalmatlanná tette.
Emiatt már a 19. század végén, a 20. század elején megnőtt a nagyobb mélységekben elérhető rétegvizek, azaz két vízzáró réteg között elhelyezkedő vizek szerepe. Fúrásokkal szinte bárhol az országban lehet rétegvizet a felszínre hozni (artézi kút). Az ilyen kutak száma meghaladja az 50 ezret. A felszínre hozott vízben található oldott ásványi anyagokat gondosan elemezni kell, mert egyáltalán nem minden természetes víz egészséges. Az Alföld jelentős részén komoly gondot okoz a mélységi vizek természetes arzéntartalma.
A kedvező hatású oldott ásványi anyagok miatt gyógyhatással is rendelkezhetnek, és/vagy magas hőmérsékletűek. Helyenként természetes forrásokként is a felszínre törtek, mint Hévíz vagy a több Tapolca nevű helység esetében (ez a szláv eredetű szó is hőforrásra utal). Régi magyar nyelven ugyancsak meleg vizet jelent a Hejő folyócska neve is. Budapesten is gyakoriak a hőforrások, amire jelentős fürdőkultúra épült már a török kor óta. A budai Malom-tavat is ilyen hőforrás táplálja.
A nagy mélységből érkező vizek hőmérséklete akár 70-90 °C-os is lehet (pl. a budapesti Városligetben a Széchenyi gyógyfürdő 1250 m mélyről 76 °C-os, Zalakaroson 2370 m mélységből 96 °C-os víz tör fel). E vizek értékes ásványi anyagokat tartalmaznak (szénsavas, vasas, timsós, jódos, kénes vizek), így gyógyászati célra rendkívül alkalmasak.
A felszín alatti vizek között külön csoportot alkotnak a mészkőhegységek mélyében rejtőző karsztvizek. A felszíni vizekben és talajvízben szegény mészkőhegységekben a karsztvíz ivó- és ipari vízként egyaránt fontos. A gyógyforrásokat tápláló karsztvizek és a bányászat konfliktusa csak hosszú idő után rendeződött — a bányászat gazdasági okok miatti megszűnésével.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Országos Vízgazdálkodási Terv. vizeink.hu. [2015. április 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 6.)
- ↑ Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság – Balaton. [2021. június 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. július 6.)
- ↑ Veszprém, Idegenvezetők: Balatoni érdekességek - 10 dolog, amit tudni érdemes! - Idegenvezető Veszprém (magyar nyelven). www.idegenvezetok-veszprem.org. [2017. december 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. november 29.)